2013. december 24., kedd

Nollaig Chridheil!

Tavaly belgául kívántam boldog karácsonyt, idén legyen shetlandiul. Ígérem, japán akitám nem lesz egyelőre.  :)

És összejött egy vidám videó is a cimborákkal, tessék megnézni, ha már annyit szívtunk vele. Á, nem is, felhőtlen móka és kacagás volt!* Vagy hat órán át.

*Lett volna egy olyan jelenet is, hogy Guru behozza egy ajándékzacskóban Ardit, de nem tudta megoldani, hogy egyszerre tartsa a tasakot és nevelje a ficánkoló ifjúságot.




Szóval még egyszer: mindenkinek boldog Karajcsont! És ésszel a bejgliknél.

2013. december 18., szerda

Szálló labda, repülőkutya

Mennyi labdaaaa!
Megint ránk talált egy őrület, amit abszolúte az én ugrifüles kutyámnak találtak ki (és természetesen őstehetség benne ). Van pár ilyen, de ez most épp a flyball.

Kedélyes bolondokháza; szaladni kell árkon-bokron át, labdát szerezni, majd teperni vissza. Semmi agyonbonyolítás, szofisztikált szabályrendszer, fakszni. Van helyette csipetcsapat, száguldozás és sok-sok ordibálás gazda és kutya részéről egyaránt, utóbbi fakultatív, de általában lelkesen élnek vele a blökik.

Vigyorgás, vakuzás
Két csapat versenyzik, mindkettőben 4-4 kutyával, időre. Négy, egyenes vonalban felállított, nem túl magas akadályon kell átrohanniuk az ebeknek, a gazdi a startvonalról drukkol. A túlvégen áll a flyball-gép, ez tulajdonképp egy nagy pedál, amire ráugrik a kutya, az ördögi szerkezet pedig kilő neki egy teniszlabdát. Levegőben elkapás-fordulás után zúzás vissza, és már indulhat is a következő csapattag - ideális esetben a startvonal fölött váltják egymást stafétában az orrok.

Utánpótlás-nevelés
Mi még csak mutatóba láttunk gépet, egyelőre a shoot-nak hívott egérrágta platformmal dolgozunk; a likakba lehet labdát biggyeszteni, a deszka dőlésszöge meg állítható. Eleinte majdnem vízszintes, aztán ahogy bátorodnak a nebulók, úgy lesz egyre meredekebb. Ezen a cuccon kell megtanulniuk fordulva ugrani, ne menjen idő a labdamegszerzés után még irányváltással, nem mellesleg pedig a vállukat jelentősen kíméli, ha nagy lendületből nem két, hanem négy lábra érkeznek.

Összevágtam mutiba*, hogy is néz ki egy ilyen, a csatazajt inkább leszedtem, bár így nem szeret annyira a youtube.


* és igen, direkt comic sans! :-p

2013. december 15., vasárnap

...és jöttek az ünnepek

Ma volt az idei utolsó kutyasuli. Agyaltam reggeli közben, milyen útravalót adjak a gazdiknak így az év végi események előtt, rommá is ázott a kiflim csücske a tejeskávéban.

Stresszes meló kutyának lenni ilyenkor. Vendégek jönnek-mennek (vagy ő jön-megy rokonoktól barátokig), mindenkit üdvözölni kell, sáros mancsos felugrálás pluszpontot ér. Trakta alatt ügyelni, senki ne maradjon ki a kunyerálásból. Memorizálni, kinél jön be. Kilogisztikázni, hogy az áldozatok a lehető legtöbb falatot ejtsék le. Újabb és újabb technikákat kidolgozni: ha a szépen nézés már nem elég, jöhet a nyálfolyatás (célozni is kell: ha karra, combra megy, elzavarás jöhet. Elég a szőnyegre.), fej combra fektetése, nehezebb felfogásúaknál halk nyüszítés és pacsizás. 


Konyhában, alacsonyabb asztalokon körülnézés. Otthagyott csemegék ellopása. Gazdira frászt hozás, ha csoki / mazsola is volt köztük, vagy valamelyik be volt csomagolva. Utóbbinál napokig csendben röhögés, ahogy az outputot túrja a celofánt keresve. 

Vacsora alatti körzabálás végén akkurátusan a szőnyegre hányás. Alternatív program: másnap hasmenés. 

Karácsonyfa felborítása, lebontása, megrágása, szaloncukrok megszerzése. Akasztóstul csakis állatorvosi rendelési időn kívül. Tűlevelek talppárnába állítása, nyifogás. 

Hangulatos gyertyafényben örvendezés, majd lángoló farokkal rohangálás.

Szilveszterkor petárdáktól, csujjogatástól, Sas Józseftől megijedés, takaró alatt rettegés, rosszabb esetben világgá szaladás. 
Házibuli albán szamár-szerűen vidám vendégei által jó ötletnek tartott "itassuk le a háziállatot!" c. móka szenvedő alanyává válás. Rókakergetés, macskajaj. Tengermély bűntudattal bocsánatért esdeklő gazdi kezéből előző napi virslimaradék kegyes elfogyasztása. 

Csendben remélem, hogy senkinek sem így lesz eseménydús az év vége!

2013. december 11., szerda

Sétatérkép kutyaszemmel

A reggeli, uzkve háromnegyed órás sétánkat nagyjából mindig ugyanazon az útvonalon járjuk be, amolyan "három-az-egyben" menetként: lerendezik a pisit-kakit, futkározhatnak és játszhatnak, beszerezzük a reggelinek valót. 

A tojáshéjseggű ebzet viselkedésén tűnt fel, mennyire rituálékkal teli esemény ez; marha hamar eltanulta Doristól, merre vannak a kajalelőhelyek, hova szoktak kulázni a hajléktalanok, merről várhatók a cimbik. Hol vannak a cicák (vagy legalábbis a nekik kitett csemegék), hol lehet felfrissülni a melegben, melyik bolt előtt kell leülni.

A ti kutyátok milyen térképet rajzolna?


2013. december 8., vasárnap

Szöges, fojtó... kendő

Támadó vadállat
Fellángolt mostanában a póráztéma és amúgy is régóta figyel itt a piszkozat a különféle nyakbavalókról. Ráadásul akárhányszor meglátom az idióta tömbszomszédot a szöges nyakörves dalmatájával (!), felhorgad bennem a vágy, hogy na most aztán jól megírom. Ma is láttam. Befelé álltak a tüskék.

Ezeket nem kéne


Ha már szöges, kezdem ezzel. Mi a baj vele? Hisz - idézet következik - vannak olyan fajták, akiket csak így lehet kezelni. Idézet vége. A gáz az, hogy a fenti mondat egy habilitációs kutyakiképzőnek tanuló csoporttársam szájából hangzott el.* Habilitációs, érted. Vagyis terápiás kutyás. Jól kinéznénk, foglalkozás alatt a szögesdrótba kapaszkodó gyerekekkel, zupás őrmesterként ordibáló gazdával.
Anno fél éves okulás után alapvető engedelmességi feladatokból (is) vizsgáztunk, saját kutyával. Való igaz, egyik kutya sem ment olyan gyönyörűen lábnál, mint a fenti tyúké. Az apportnál, majd az előreküldésnél viszont a kutya szétesett, bizonytalankodott, nem vágta, mi van - kikerült a nyakörvet rángató kéz hatóköréből.
Aztán képzeljük csak el egy röpke pillanatig, hogy nézhet ki az ilyen kutya nyaka a szőr alatt. Bevérzések, lila foltok, sebek. Egy-két szinttel beljebb: légcső- és gerincsérülések, nyelési és légzési problémák. Fincsi, mi?

*Miután jópár szeánszon át volt módja tanulmányozni a főként jutalmat, motivációt alkalmazó módszereket. A csoportban volt doberman, malinois, német juhász, tehát hagyományosan "kemény" fajták. Valahogy mégis elbírtunk velük.

A fojtó a másik cuki találmány. Légcsőnek, hangszálaknak dettó nem tesz jót, az agyi vérellátásra is elég káros. Próbáljon meg bárki úgy tanulni, hogy közben lelkesen fojtogatják. Ja, és ne is küzdjön ellene, mert csak fokozódni fog a légszomj.
Az enyhébb fokozatú cucc csak egy bizonyos pontig tud szorulni, ott megáll. Ha ez a pont mondjuk egy centivel szűkebb, mint az eb nyakbősége, nem olyan durva a helyzet. Mármint ha gazdi gondosan leméricskéli, és nem mondjuk szín alapján választ nyakörvet. És ha rövid szőrű az állat.  Akkor egy rántás = egy rövid negatív inger, majd azonnal lazul a póráz, lazul a szorítás. Alig több, mint egy sima nyakörvnél. (Az ugye alap, hogy a húzásról nem fojtóval szoktatjuk le a kutyát?! Marha hamar hozzászokik, hogy fuldoklik, és úgy húz.)
Hosszú szőrű ebnél a nevelő érték konvergál a nullához, ha belegabalyodik a szőrbe, hiába lazul a póráz, a nyakörv tovább fojtogat. És mit olvasok egy amcsi weboldalon, amikor Ardira várva feltúrom a netet mindenféle info után? "A sheltie-k hajlamosak a szökésre, és mivel kicsi a fejük, esetükben csakis fojtó nyakörv jöhet szóba."  Lepetézek. Shetlandi fojtóval. Ez van olyan jó, mint a dalmata szögessel.
Az über genyóság viszont a végtelenített fojtó. Illetve van vége: elájul a kutya. Vagy meghal. Basszus.

Fentiek mellett a láncnyakörv nem is olyan súlyos dolog, maximum pár szál - vagy pár csomó - szőrt téphet ki. A többi kutya bánja inkább, Dorka egyik metszőfoga kettétört, mikor játék közben beleakadt a haver nyakláncába. 

Magyarországon szerencsére nem terjedt el annyira az elektromos nyakörv - valószínűleg az ára miatt -, annál inkább közkedvelt például Angliában. Fura, mi? Az angolok híres állatbarátok, és mégis iszonyú sok ilyen kínzóeszköz van náluk használatban. És pont a kutyaszeretettel indokolják; ők azt szeretnék, hogy szabadon szaladgáljon az ebzet, de ne az autó elé / vadászni / világgá.
A nevelésről meg vagy nem hallottak, vagy ignorálják, hiszen az fárasztó.
A hatalmas állatszeretet mellett viharsebesen megtanultak együtt élni azzal a ténnyel, hogy kedvencüknek konstans fájdalmat okoznak. A kutyánk - aki társunk, családtagunk - végtelenül jóindulatú lény, még az igen hülye, ütlegelős gazdát is szeretni tudja, baromi ritkán sokall csak be. És ezzel szemét módon visszaélünk.
Eleve nem akar különösebben a neveléssel foglalkozni, aki villanyost vesz (az most tökmindegy, hogy időhiány, nemtörődömség, türelmetlenség vagy bármi az ok), de marha könnyű még inkább ellustulni távirányítóval a kézben. Előbb-utóbb minden problémára jó megoldásnak tűnik. Ugat? Nyomom a gombot. Felborítja a kukát? Nyomom a gombot. Elszökik? Kitámad? Bepisil? Rágcsál? Nyomom és nyomom...
Nem reagál már annyira? Növelem az erősséget. Honnan tudom, hogy ez neki mennyire fáj? A felelősebbje, bátrabbja kipróbálja a csuklóján. Na de a nyakán?... És még ha tán ezt is, attól még nem lehet kutya. Nem lehet kutya-vére, kutya-idegei, kutya-bőre. Nem lehet egyszerre si-cu és akita, vastag bőrű vagy érzékenyebb, makkegészséges vagy makktalan.
Mellesleg két kurva nagy fémtüske közvetíti az áramot a nyakörv belső felén, egyszer szalad neki valaminek az állat és beleáll a cucc a torkába. Baráti.

Egy kis tanuláselmélet (megint)


Csak büntetésből nem tanul a kutya.** Hogyhogy? Hiszen abbahagyja a nemkívánatos viselkedést! Persze. Pillanatnyilag. Vagy amikor nem látom. De tanulási folyamat nincs.
Az ok nem szűnik meg, csak a tünet. Továbbra is rettegni fog a szomszéd masztifftól, sőt még jobban, mert tényleg rossz élmény éri, ha meglátja. Továbbra is szétrág mindent a szeparációs stressztől. És továbbra is behívhatatlan, ha lekerül a póráz.

**mint ahogy kizárólagos jutalmazásból sem, akármit is suttognak. 

Minél több erőszakos módszert alkalmaz valaki, annál gyengébb a bizonyítványa kutyaértésből. Ez nem tanítás, csak fizikai erő- és eszközfölény. Nincs kontraszt jó és rossz között, csak rossz van. Na de mi volt épp rossz? Ez a mozdulat? Az irány? A macska a túloldalon? Az időjárás?
Arra nem kap útmutatást, mit szeretnénk, hogy csináljon, a kívánatos viselkedést jutalmazni is kellene. És mi a firlefranccal jutalmazzunk, ami feledtet ekkora retorziót? Mekkora csokitorta kell, hogy kockáztassuk érte a korbácsot?

Pont fordítva működik, mint a klikkeres formálás; ott különböző viselkedések felajánlásáért jutalmat kap, ez bátorítja őt újabb és újabb próbálkozásokra. Ha viszont nyakon csapja a delej minden egyes megmozdulásánál, egy idő múlva abbahagy minden akciót, a tanult tehetetlenség állapotába dermed. Tényleg ezt akartuk?!

De hát valami mégiscsak kell


Semmi nyakörv - az egyszeri járókelő
szerint tutira kóbor kutyák
Zsófi barátnőm szerint ugyan nem, ő nemhogy pórázt, de nyakörvet sem használ Shianne-hez. Mivel nem vagyunk mind olyan veleszületetten kutyaértők, mint ő, kellhet némi segédeszköz.*** 

*** a minap kénytelen voltam nagyhirtelen felnőni hozzá, amikor is kezembe nyomta Csupasznyakú Shi-t, hogy ugyan sétáltatnám meg.

Részemről a kutyakendőt preferálom, magas a barátságosító faktora, de elismerem, kiképzésre nem alkalmas. Könnyen kihúzhatja belőle az eb a fejét (terápiás helyzetben így szelíden kihátrálhat a tortúrássá váló szituból), inkább csak jelzésértékű cucc. Mégiscsak van valami a nyakán, amit ha megfogok, Mari néni megnyugszik, hogy fékezve a vadállat.
Amúgy meg egy sima textil- vagy bőrnyakörv tökéletesen megfelel mindenféle célra.

Pórázt csak elvétve, ha muszáj. Tömegben, ahol hajlamos lenne elkóvályogni vagy terelni. Szűk járdákon, bicikliforgalom mellett. Ha látja a rendőr, közteres.
Ha extrém disznóságot csinált, büntetésként.
Ördögi kör, amikor valaki a nevelés hiánya miatt használja: nem meri elengedni a madzagról, amíg neveletlen, de tulajdonképp minek megnevelni, amikor olyan kényelmes csak fogni a pórázt?
Ardi persze hozzám van lasszózva forgalmas utak mellett, még hülyécske kicsit a nagy szabadsághoz, de dolgozunk a témán. 

És a végére az örök kedvenc: a flexi. Hoztam is meg nem is, szabadon engedem meg nem is. Nem bízom meg benne, de sajnálom, hogy nem szaladgálhat. Ezért vállalom az áldozatot, hogy körbetekeredem a fákon, bokrokon, villanyoszlopokon, járókelőkön. Másik kutyával összeszagolás, netán játék gordiuszi csomókat eredményez. Ha túl messze van a blöki, hatalmas lapátoló mozdulatokkal próbálom meg visszacsévélni, netán puszta kézzel rángatom a drótvékony madzagot. Vág, horzsol, tekeredik. Parkbéli kutyás cimborának a sürgősségin varrták vissza az ujját.
A hosszát nem lehet pontosan belőni, ha elfogy, ránt egy röptetőset a kutyán, aki csak néz hülyén, hogy ezt most miért. Ha igazán nekiindul, mire gazdi megtalálja a rögzítőgombot, esetleg rég lerongyolt az útra Cirmit üldözve.
Vissza kicsit a tanuláselmélethez - mit is közvetít a flexi? Egyrészt folyamatosan húznia kell az ebnek, hogy haladjon, ergo a büdös életben nem fog laza pórázon sétálni, másrészt az állandó feszülésből azt érzékeli, hogy a gazdi mögötte áll és megvédi, ha kell. Ennélfogva hatalmas lesz az arca, amikor normál esetben lehet, hogy inkább meghátrálna.
Van persze fix hossz opció, és akkor lehet laza. De akkor meg tökugyanolyan, mint egy sima póráz.

Rabok legyünk vagy szabadok


Ha nem tudod, bízol-e a kutyádban annyira, hogy lekerülhet a póráz, csak gondold el: hogy érintene, ha most elszakadna?

Öröm, bódottág
Igazából akadémikus ez az egész agyalás tanulásról, nevelésről, mikor kell és mikor nemről, ha jövőre leegyszerűsödik az életünk: mindenhol kell és kész. Elvileg eddig is kellett, de januártól szigor lesz és irgumburgum: vége az erdőn-mezőn, városban szabadon csatangoló, vadorzó, gyerekriogató fenevadaknak. A kutya kertbe való, tanyára. A hivatásos vadász- és triflakereső kutyák létét elismerik, szigorú szabályok mellett ők létezhetnek szabadon, a többi sokszáz egyéb célra tartott eb meg törődjön bele a rabságba és a szűkös-szaros kutyafuttatókba.
Igaz, hogy ők évszázadok óta próbálnak alkalmazkodni a mi igényeinkhez, elvárásainkhoz, a kedvünkért megszokták a várost, a szájkosarat, az őrült sok zajt és ingert, a kutyaruhákat, a kanapét (na jó, az nem lehetett olyan nehéz), de úgy tűnik, mi továbbra sem vagyunk hajlandók áldozatokra azért, hogy nekik jobb legyen. 
.


2013. november 12., kedd

Gasztronómia kutyával

Tisztességes sznobként nem csak arra vagyok finnyás, hogy néz ki a kutyám - most már kutyáim -, hanem arra is, mit eszünk. Ők kutyakajából kapnak eléggé csúcsminőséget, én igénylem embernek valóból a hasonlót, KK pedig remek partner ehhez.*

* bár állítja, hogy ő nem sznob, hanem echte nemesi származású. 

Legtöbbször tök evidens - legalábbis nekünk -, hogy a kutya is jön. Pláne, ha eleve sétáltatás közben éhezünk meg vagy akadunk valami ínycsiklandónak tűnő helyre. Mivel a séta néha úgy néz ki, hogy dél-Budáról átcsámpázunk a Belváros északi részéig, vagy bejárjuk a Gellért- a Nap- és a Várhegyet, előfordul, hogy nem bírjuk hazáig étlen-szomjan. Nyáron még hagyján, lehet válogatni a teraszok, kerthelyiségek között, viszont ezek eltünedeznek, ahogy hűvösebbre fordul. Ilyenkor derül ki, melyik hely igazán ebbarát; ők beljebb is szívesen látnak. 

reggeli Amszterdamban
Bár örvendetesen szaporodnak négylábúakat is beengedő vendéglátóipari egységek, Nyugat-Európához képest rémisztő kevesen vannak. És nem lehet belőni, mi alapján tiltják ki avagy engedik be a blökiket, valószínűleg a tulaj személyes döntésén múlik. Voltunk kutyástul méregdrága és lepukkant helyeken egyaránt, érdekes módon a - bármely irányból - szélsőséges árakat képviselő intézmények liberálisabbak, mint a középszer. Például az étteremláncok: McDonald's, KFC, Subway, Vapiano szigorúan csak a teraszig enged. A japán Trófeának még az sincs, de merészen tettünk egy próbát, laza természetességgel besétáltunk. Az elénk siető hölgyemény a saját szavába vágva hadarta, hogydehát kutyanemjöhetbe. Jó, rendben, de miért is? Hátháthát... mert hát itt az ételek szabadon vannak és... hátszóval és akkor a fertőzések meg a higiénia... Nem is tudom, megkönyörültünk rajta, azért fordultunk ki? Vagy leesett az állunk, hogy ennyire hülye kifogást tudott csak hebegni? Könyörgöm, hol nincsenek az ételek szabadon?! Talán egy űrhajóban, tubusból. Vagy kórházban, intravénásan. Áhh... mondta volna azt, hogy nem lehet és kész. 

sörözés Brugge-ben
Ahol viszont lehet, ott szeretik is. Legtöbbször kérdés nélkül hozzák a vizes tálat, mindig kap mosolyt. Persze az ő jelenlétét könnyű elfogadni, hiszen nyugodtan viselkedik, parancsra engedelmesen lefekszik, nem (feltűnően) kunyerál. Más kutyákra nem reagál, idegen pisszegésre, füttyögésre sem. Egyszóval kellemes társaság. 
Nagyon ki tud akasztani, ha valahol kikötik: csak kistestű kutya jöhet be. Mert milyen is az átlagos kiskutya, akit átlagosan mindenhová magával hurcibál átlagosan együgyű kisgazdája, merthogy olyan cuki és jól megy a kínai lujvutton ridikülhöz? Átlagosan: ugatós, idegbeteg és neveletlen. Esetenként még csak nem is szobatiszta. Ellenben való igaz: kevesebb helyet foglal.

Értelmesebb lenne valami hasonlót alkalmazni, mint a kidolgozás alatt levő pórázvizsga; aki tud viselkedni, az jöhet. Igaz, azt is hiszem majd, ha látom - és nem teszi totál feleslegessé az egészet a leendő törvény.

Érdekes lesz a továbbiakban, hogy alakul esetünkben a téma, merthogy immár két kutyával indulunk neki a gasztronómiai kalandozásoknak. Biztos sokan azt mondják majd, ez túlzás, egyszerre csak egy jöhet. Ugyanakkor ha már van valaki benn egy ebbel, a következő vendéggel mit csinálnak? Elküldik?...
Tutira lesz olyan is, aki a kicsi láttán elolvad, invitálná ezerrel, a nagyra viszont behőköl. Na, olyankor mi van? A szöszi gyerek welcome, a fekete persona non grata?

Van egypár weboldal, melyek kutyabarát szálláshelyeket, kajáldákat, kirándulóhelyeket ajánlanak, tapasztalatom szerint sajnos nem nagyon frissítik őket. Azért lehet nézegetni: ilyen a Kutyabarát, az Utazzkutyáddal, a Tekergők aloldala, és említenek pár helyet a WeLoveBudapesten is. A papíralapú Gault & Millau étteremkalauz végén van egy külön táblázat a kutyát beengedő helyekről, elég sokan is vannak, de ezek árban kicsit húzósabbak lehetnek a sarki kifőzdénél. 

A végére itt egy térkép azokról a vendéglőkről, amiket Dorkástul teszteltünk és tutira bemehetett. Nem teljes, de egy csomó hely nem jut eszembe, vagy nincs fenn a googlemaps-en. 


kutyás éttermek nagyobb térképen való megjelenítése

2013. október 28., hétfő

Halloween az Etológia tanszéken

Ismét kísérletezni voltunk, már lassan hazajáró lelkek leszünk az ELTÉn. Több teszt is folyik mostanában, mi az Okos gazda - okos kutya? és a Hol a gazdi? Felismerés szag alapján munkanéven futókon voltunk. Mármint Dorkával.  

Na de!

Van egy vadiúj, szűz, frissen mosott kísérleti alany is!... 

... Ardi hamar belakta a tanszéket, eleinte csak mint a nagy tesó kísérője, majd mint önálló egér célpont. Megbarátkozott a kisautóval (azért némi sonkacafattal rásegítettünk), majd végigcsinált egy teljes apportos tesztet, bár csak egy hónap múlva fogja elérni a meghirdetett alsó korhatárt. Nem is nagyon esett le neki, mit akarunk tőle, csak lelkesen hurcibálta a flakonokat*, én meg persze rettentően örültem neki. Még a végén munkakutya lesz ebből a szőrgolyhóból. 

*lásd a pet palackokhoz való szerelmetes viszonyát itt

Ezek mik?!
Most mégis az egyik Dorkás kísérletről akarok írni, mert nagyon passzol a hangulata Mindenszentek előestéjéhez. Ugyanis a "szagolós" teszt alatt a gazda és a két segítő konkrétan szellemjelmezben kucorognak, ebben az álcában kell az ebnek kiválasztania emberét. Hiába néz, egyformák a kísértetek, muszáj szimatolnia. 

Bár ő nem látott keresztül a lepedőn, kifelé lehetett leskelődni a fátyolvékony anyagon át, szóval amikor először belépett és kiült a döbbenet a pofájára, majdnem elárultam magam. 
Megvagy!
Tízszer ismételtük a kísérletet, mindig máshova kavarodtam a tesztszobában, hogy kizárjuk a helypreferenciát. Érdekes volt, hogy eleinte akárhova ültem, azonnal kiszúrt már az ajtóból, és csak az engem rejtő kupacot nézte, majd nyílegyenesen odarohant. Később már elő kellett vennie az orrát, gondolom össze is kavarodtak a szobában a szagok meg el is fáradt. Vicces volt, ahogy szimatolta a rongycsomókat, és nem kicsit csiklandós is. 


Már megint elkóborolt...
Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki, nagyon mókás az egész, itt lehet jelentkezni rá. Egyet kérnek a tesztvezetők: ne gyakoroljon senki előre a kutyával, hisz pont az a lényeg, hogy ott szembesüljön először ilyesfajta problémával. 

2013. október 21., hétfő

Do not pet


Van egy kölyökkutyánk. Elég helyeske, bolyhos is meg minden. Más szóval a cukiságfaktora az egekbe hág. 

Valamennyire fel voltunk készülve a várható reakciókra. Azt hittük. De ERRE nem számítottunk. 
Addig volt jó, amíg táskában hordoztuk, mert többnyire nem vették észre, hogy a tatyóból kilóg egy fej. Mióta viszont önjáróvá vált (ráadásul a szivárványszín póráz is messziről felhívja rá a figyelmet - a sötétkéket elhagytuk), láttán a férfiak 50, a nők 80, a gyerekek 98,27%-a ultrahangú litániába kezd, mondván: jajjdeédes, istenemdecuki ezenkívül ugyemegsimogathatom ?

Na, ez utóbbi. Nem ba..., nem simogathatod meg. Nem plüssállat, akármennyire is annak néz ki, hanem élőlény. Én se akarom a gyerekedet, férjedet, téged megsimogatni csak azért, mert helyes / aranyos / jóképű / szép bunda van rajta. Pláne ölembe kapni, megtutujgatni. Hogy fel lennél háborodva, nem?!

És húzza oda a gyereket, hogy nézzed, kiskutya. Persze, otthonra nem kéne, mert bepisil, szétrág, szőrhullat, gondozni kell és amúgy is büdös. A gyerek viszont állandóan nyaggat érte, hát itt van, lehet simogatni. Nem lehet?... micsoda bunkó! Pedig a kutyák imádják*, ha simogatják őket!

*Zsófi városi legenda-gyűjtése

Nem, nem imádják. Legalábbis nem akárkitől, nem akárhogyan. És ezt jelzik is, de az emberek leszarják. Sajnos még a kutyások között is igen kevés az, aki egyáltalán figyel a kutya testbeszédére, még kevesebb veszi a fáradtságot, hogy értelmezze azt. Hátrál, behúzza a farkát, kapkodja a fejét, lesunyja füleit? Nem baj, juszt is megsimogatom, hiszen az neki jó! És szigorúan felülről, a feje tetejét, ott nem tud harapni. (De tud.) Hogy ezzel alárendelt helyzetbe kényszerítem, tarkón-ragadást mímelek?... aztán ha az idegesebbje vicsorít, netán odakap, jön a szigorú ítélet: sunyi dög, miért nincs rajta szájkosár, ilyen tépte szét egy szegény gyermek karját, olvastam a blikkben.

Én meg nem állhatok neki ötvenméterenként alapszintű kutyaértést tanítani, tehát letiltom a simogatást. Tartozom ennyivel a kutyámnak; valahogy az ő jólléte nekem fontosabb, mint az egyszeri járókelőé. És ha ezért tapló vagyok, ám legyen. 

Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy felmentem Ardival a Gellért-hegyre piknikidőben: tele volt kisgyerekes családokkal a napsütötte hegyoldal. Hamar úgy éreztem magam, mintha kisállat-taperolóban lennék. De amit elbír egy képzett terápiás kutya vagy egy kameruni törpekecske, az nem való hétköznapi ebnek, pláne ha 11 hetes. 
Amikor látszott, hogy a finom, non-verbális utalások lepattannak, szóltam, hogy harap. A családfő rémülten hátrahőkölt: a nagy? nem, mondom, nem a nagy. Hatalmas döbbenet következett, hogy igen, a kicsi tud harapni, sőt szeret is. Zabszem-hegyes tejfogakkal és varrógéptempóban. Láttam a rosszallást a szülők szemében, borzasztó, milyen veszélyek leselkednek kicsi kincsükre pelyhes bundában. 
Pár méterrel arrébb egész csapat támadt vinnyogva a kölyökállatra, aki rémülten hátrált egy pad alá, sebaj, a kölyökhumánok készek voltak utánanyomulni. Szétcsaptam köztük és nem érdekelt, mit szólnak a szülők, akik mellesleg fogalmam nincs, honnan nem figyeltek sarjaikra. 

Arra akarok-e kilyukadni, hogy senki ne nyúljon az én drágaszép állatkámhoz? ** Nem erről van szó. Bőven találkozik mindenféle emberrel, akikkel ismerkedhet, játszhat, simiztetheti magát, rághatja őket. De nem hiszem, hogy azért, hogy jó fejnek tűnjek egy vadidegen szemében, ki kell tennem őt felesleges stressznek. Aminek a későbbi következményeivel persze én szívok. 

**Aki amúgy KK drágaszép állatkája persze, csak akkor nem, ha hajnalban le kell rohanni vele pisilni .***
*** Legalább kétszer lementem vele - KK

2013. október 1., kedd

Új fiú

Már egy hete itt van.

Még csak egy hete van itt...
Táskakutya
Két nap elteltével hallgatott a nevére. Sonkáért leül, asztallábat kerül, immár a fekvést gyakoroljuk. Kinyitom előtte a hordtáskáját és fejest ugrik bele. Vannak napok, amikor majdhogynem szobatisztának számít. 9 hetesen! Ha ölbe kapom vagy a tatyóban van, határozottan visszatartja. Macerás hajnalban fél kézzel öltözni, de így leérünk időben. Újabban már szól is, ha mennie kell, csak szúrjam ki ezt a fajta nyiffet az "unatkozom-nyiff", az "adj kaját-nyiff" és a "hol a Doris?-nyiff" közül. 

Hat kölyökből kellett kitalálni, melyikkel szeretnénk a következő 12-15 évet együtt tölteni. Felkészültünk okosan a feladatra, olvastunk mindenféle teszteket (szaladjon hozzánk, kíváncsiskodjon, érdeklődjön az ingerek iránt), meg etológustanácsokat is kértünk (legyen vidám - se túl agresszív, se túl félénk), aztán persze valahol számítottunk rá, hogy az lesz a nyerő, amelyik először képen nyal.
Imigyen felkészülve léptünk a kennelbe - majd egy másodpercen belül az összes törpe odarohant hozzánk, vidáman felugrált és képen nyalt. Nesze neked, válassz.

Hány kiskutya van a képen?
Megpróbálkoztunk azért a tudománnyal. Tapsikoltunk nekik, odaszaladtak. Húzgáltuk a szőrüket, de nem hisztiztek semmiségeken. Hanyatt fordítottuk őket, kapálóztak kicsit majd tűrték. Nagy nehezen döntöttünk végre, mert az egyik szemmel láthatóan nagyon szerelmes volt KK-ba, és elvégre az ő kutyája lesz. Még szerencse, hogy Jutkának, a tenyésztőnek eszébe jutott: teszteljük le Dorison is. Kivittük hozzá, majd mivel a kölök százfelé szaladt Dorka láttán, vittük is vissza és nehéz sóhajjal kezdtük elölről az egészet.
Leszűkült végre a kör két delikvensre, az egyik az én - nem is annyira titkos - kedvencem volt, egy csupafehér kismedve. Mindkettő lelkesen, félelem nélkül támadta le a nagy feketét, de fehérke ráadásul irántunk is érdeklődött. Épp örvendezni kezdtem, amikor Jutka kihozta az ő favoritját, egy addig észrevétlen pockot. Nem volt rajta semmi feltűnő, szőrszínben és viselkedésben sem, valószínűleg ezért nem jegyeztük meg. Viszont ő volt az, aki azonnal teljes szerelembe esett Doris iránt, hatalmas farkcsóválással, a saját lábában botladozva üldözte a rémült belgát.

Nyugodt pillanatok (elég ritkásak)
Egy hét múlva már lehetősége volt folyamatosan terrorizálni imádottját, aki ennek a legkevésbé sem örült. Pár napra határozottan meg is sértődött. Akkor engesztelődött ki, amikor kimentünk kettesben a kutyasuliba, és az egész délelőttöt együtt töltöttük. Kiskutyamentesen.
Aztán oldódott a csaj, pár nap után lenn a kertben hajlandó volt belemenni egy lájtos fogócskába, azóta már a hardcore verziót nyomják. Itt fenn is egyre kevésbé tépi le Ardi fejét, ha az a nyakába mászik vagy homlokig merül a fülében. Bambán tűri, hogy a kis bélpoklos kilopja az almacsutkát a szájából, kaját a tányérjából. Muszáj külön etetni őket, mert a kicsi első nap a saját adagja végeztével félrelökdöste Dorkát és fejest ugrott a vacsijába, aztán oltárian feszülő pocakkal tántorgott fel-alá, remegett és nyüszített, én meg halálra rémültem, hogy vazz, első nap kinyírtuk a kutyát. Meghánytatni nem mertem, mert ha lenyomok némi meleg sós vizet a torkán, csak még jobban megszívja magát a gyomrában a táp. Rohanjak az ügyeletre?... előbb felhívtam Jutkát, aki megnyugtatott, hogy a sheltie-k a látszat ellenére nem pudingból vannak, túl fogja élni egy negyed Algopyrinnel. És lőn. Háromszor telekakálta a lakást éjszaka, de ennyire szarnak még nem örültem.

Strapáljuk a kisállatot gyengédebb módokon is, edződjön az idegrendszer. Nekem nem kell félős sheltie! Az biztos, hogy ingergazdag környezetben fog felnőni: volt már velünk szabadtéri kiállításon, tegnap agilityversenyen (táskából nézelődve egyelőre), ma az Etológia tanszéken, szerdára már be is szervezték egy kísérletre a friss húst. Meglátogattuk anyut, átjött hozzánk Zsófi Shianne-estül, Robi bukósisakostul. És a gázvezeték-hálózatot is most cserélik a házban, kalapálnak, flexelnek, hegesztenek a jómunkásemberek. Mindez a legkevésbé sem hozza ki a sodrából Ardbeget. Kivéve, ha kajaidőben történik.

Nem kíméli ő sem magát, a kertben folyton a gyöngyvirágot, tiszafát, puszpángot szedem ki a szájából, muszáj mindent felporszívóznia, megrágnia. Egyik fogadalmam az volt, hogy liftezni fogunk, nehogy baja legyen a hátának, na ő ezt pont letojja és imád lépcsőzni. Ha három fokon, akkor annyin. Eleinte sűrűn pofára esett, de már egész ügyes. Tekereg a bokrok között, időnként beakad, olyankor összesikoltozza a házat. Majd meglát egy lepkét és elfelejti legott a világfájdalmat. Játékmániás játékkutya. A játékai mondjuk valószínűleg gyilkos vadállatként emlegetik inkább.






2013. szeptember 4., szerda

Osztálytalálkozó

Annyiban ideillő ez a poszt, hogy Doris is ott volt, de amúgy az én régi gimis osztályom röffent össze, nem valami kutyás csapat. 

Mikit kiszedtük. A gumik (a túlparton)
máig ott vannak
Soksok éve, harmadikba lépésünk előtti nyáron lecuccoltunk jópáran a Tiszához vadkempingezni fegyverneki osztálytársunk invitálására. Majd negyedszázadot tartott neki kiheverni az élményt, mostanra vélhette úgy, hogy talán már a falu is megfeledkezett rólunk. Meghívott hát minket újra, erősen szorgalmazva, hogy mindenki hozza férjét/feleségét, ivadékait, hátha ezek fékező erőként hatnak majd és nem ismételjük meg az egykori tűzön-átugrálós vietkong-vadászatot bográccsal a fejünkön, és senkit nem hantolunk el a parton. 

Azért mindent nem ígértünk meg.

Itt még csak gyűlik a nép
Az egykori harmincnyolcból tizenheten voltunk ott, a többség - a felhívásnak engedve - oldalbordástul-sarjastul jött. Levi, a hoppmester aggódott némiképp, amikor bejelentettem, gyerek híján ebet viszek, mert féltette az apróbb porontyokat, másrészt nem volt benne biztos, hogy a strandolók örülni fognak a szőrös társaságnak. Meg egyáltalán; nem nagyon értette, miért is akarom upgrade-elni a házőrzőt.

Hencsergés a parton
Felhorgadt bennem egy pöttynyi aggodalom, tényleg jó ötlet-e, ha már Levi imígyen virágnyelven protestált és hát mégiscsak ő a főszervező, ezenkívül a szállásunkként szolgáló panzió honlapján sem szerepelt semmi a kutyabarát jellegről... aztán bedacultam. Össze-vissza utaztuk Európát Dorkával, és sehol nem volt vele probléma, sem szálláson, sem étteremben, sem utazás közben. És tudom, hogy tud viselkedni, ha muszáj. Akkor mit hezitálok? Hozzánk tartozik, jön és kész.

Az egyetlen, kicsit is megalapozott félszem amúgy nekem is a gyerekekkel volt kapcsolatos, csak épp ellenkező előjellel, ugyanis a bundást féltettem a nyúzástól. Bíztam benne, hogy eddigi szokásához híven inkább menekülőre fogja, és olyankor kétlábúnak esélye nincs utolérni. Tán ha vadászsólyom.

Jössz-e velem labdázni?
Fejenként átlag két-három utóddal érkezett a zöm, egy ideig próbáltam követni a törpearcokat-neveket, hamar belezavarodtam, és megelégedtem annyi memorizálásával, melyik ifjonc kihez tartozik. Meg hogy kik a főkolomposok, akik leginkább hajlamosak Dorist levadászni. Na nem mintha komoly kárt tettek volna benne. Eleinte labdázással kínozták, ezt nem vette zokon.
Micsoda kérdés!
Aztán felváltva akarták pórázon sétáltatni, jókutyaként elég sokáig tűrte, aztán amikor láttam, hogy kezd szenvedőbe fordulni az arckifejezése - na meg a bekerített udvarban is madzagra akarták kötni -, eldugtam a pórázt. Feltalálták magukat a lurkók, mert onnantól a nyakörvként szolgáló kutyakendőbe kapaszkodva parádéztak fel-alá a nyomorú ebbel. Hipphopp valahogy elveszett a kendő is... a szőrébe azért már nem mertek kapaszkodni.
Akár egy terápiás kutya
Imigyen már csak az a játéklehetőség maradt, hogy csapatosan üldözték, és az nyert, aki egy pillanatra meg tudta simogatni. Eleinte eléggé aggódott, én meg száz szemmel figyeltem, nem akarja-e komolyabban megvédeni  a magánszféráját, de még egy vigyorintást se eresztett el, nemhogy morgást vagy odacsípést. És aztán elkezdte élvezni. Kikerült a hátsó lábai közül a farka, felemelkedtek az addig koponyához sunyt fülei, és intenzíven incselkedett a kölkökkel. Furcsállotta kicsit, mennyire felborult a világ: őt terelik, de hamar napirendre tért fölötte. Játéknak számít így is.

Amúgy meg kalapot le az összes gyerek előtt: a három nap alatt semmi hiszti, nyafogás, hajcihő nem fordult elő. Biztos, hogy nagyrészt nevelés kérdése, de nagyon valószínűnek tartom, hogy az is közrejátszott, hogy a szüleik elengedettek, lelazultak, oldottak voltak. Egy kívülálló szerint mintha nem is találkozón, hanem osztálykiránduláson lettünk volna, a huszonpár évvel ezelőttihez képest csak néhány nap eltolódással. Másik vélemény: "Te, ezek úgy szeretik egymást, hogy ilyet még nem is láttál...".

Nyálas?...akkor is bazi jó osztály volt a 4D. Vagyis vagyunk. És bár három dimenzió vonatkozásában némileg változtunk, a negyedik úgy tűnik, nem hat ránk.


A képekért köszönet Csabinak és Vilmosnak! 

2013. augusztus 17., szombat

Első hivatalos megmérettetés

Wicca, Molly, Doris, Sunny, Szofi
Agilityben. Eddig csak kezdőként indultunk, túl sok tétje így nincs. 

Persze ettől függetlenül tudtam marha hisztis lenni, ha elrontottuk. Tam. Szegény Dorka feszt igyekezett, maximum nem tudtam tartani vele az iramot. Ő meg, ha nem kapott utasítást, kitalálta kútfőből, mit kellene csinálni, aztán már átkozódhattam. 

Nemcsak csülökből, de szuszból is fel kellett fejlődnöm az öreglányhoz, egy húszakadályos pályán teljesen kifulladtam, mire a tizenötödikhez értem, aztán sípolhattam elhalón "tovább"-ot meg "akadály"-t, meg se hallotta. És én nem biztos, hogy rögtön magamat okoltam mindezért. :-(
Persze felvételről visszanézve azonnal látszott, hol bénáztam el. Szégyelltem is magam hosszú tömött sorban, győztem bocsánatot kérni a bundástól. 

Aztán mégsem tököltem sokat a kezdő nevezők között. Vera vetette ugyan fel elébb, de már gondoltam rá én is; mit veszíthetek, ha legközelebb A1-ben indulok. A zónás akadályokat tudjuk, a szlalomot tudjuk... és lőn. 

Szégyenteljes eredmény született. Harmadikok lettünk. :-)

Nem hiba nélkül, a mi mérleghintánk a Top Mancsban jóval nehezebb, később billen át, Dorci meg is lepődött a versenydarab könnyűségén és félig lerepült, félig leugrott róla. Ezt még gyakoroljuk, három hibátlan futam kell az A2-be jutáshoz. 
Az open jumping-ból (nincsenek zónák, és minden kategória indul benne) meg jól kizártak, el kellett volna állnom az utat a kúszó felé, így egyszerűen túl nagy volt a csábítás. Amikor berongyolt, gyorsan elmorzsoltam egy szitkozódást, aztán röhögtem egyet és ha már elkezdtük, végigmentünk. Tét nélkül még élvezetesebb. 

Szépen teljesített a csapat is; Sunny, a kis félénk, ijedős Sunny mindkét futama aranyát begyűjtötte, Szofi, a szinte irányíthatatlanul gyors szőrgolyó szintén most indult először A1-ben és az agilityt megnyerte, Molly ugyanott ezüstérmes lett. Vacak most nem nyert ugyan, de ez el fog jönni. Mindig, amikor azt hiszem, Dorka gyors, megnézem a felvételt Vacakról. Atyaég. Nyomasztó jelenség. Mint egy monokróm gömbvillám.

Na, de ha már annyit nyüstöltem a videóvágót, jöjjenek a mozgó képek!

Elébb Dorka:

És az összefoglaló.




Bogyókák

Vannak új képek a sheltie-bogyókról! És jövő hét végén már élőben is láthatjuk őket.

Ezek a nagyi - Julie - gyerekei 

Ezek meg a lányáé, Gigié

2013. augusztus 5., hétfő

Utcatisztaságtól a szobatisztaságig

Padre cimborám kérdezte minap, hogy van ez a szobatisztaságra szoktatás, merthogy nemsokára megszaporodnak egy kölyökkutyával. A mostani ebével nem volt ilyen probléma, hat évesen, készen érkezett hozzájuk, már amennyire egy ex-menhelyi eb kész lehet. A srác amúgy bámulatos érzékkel oldotta ki a sintértelep és a félszeműség kötötte görcsöket a kutyalányból, de speciel az ibrikálós problémával nem szembesült. Még. 

Egyelőre ennyi látszik belőlük
Mivel nálunk is nemsokára gyermekáldás várható, nem árt, ha kicsit elmélyedek (újra) a témában. Amúgy minap készített fel lelkileg egy agilitys csapattársam, hogy vért fogok brunyálni, mire a sheltie megtanulja a helyes WC-használatot. Remek. Úgy látszik, minden fajtának megvan a maga heppje, a belgák rágnak, ezek bepisilnek. És mindkettő ugat, tök szuper. 

Visszatérve a fősodorba; eddig három kutyánál küzdöttem a témával. Az első kettőnél nem volt különösebb fakszni, Dollynál már nem emlékszem, hogy volt, de Timber a maga édes, alkalmazkodó módján magától rájött, hogy - bár soha nem büntettem, ha besikeredett - sokkal boldogabb vagyok, ha kinn csinálja. Innentől kezdve semmi különösebb rábeszélés nem kellett, hogy így legyen. 

Nem így Doris. Párszor már meséltem róla, milyen kis köcsög volt ebben (is). Már rég tudta, mire megy ki a játék, de még csakazértis becsurrantott. Elképzelem, amint gúvadó szemekkel préseli ki magából azt a pár csöppet, szigorúan a nappali közepén, és közben aggódva hallgatózik, zörren-e a kulcs a zárban. 
Nála egyértelműen nem értetlenségi fennforgás volt, hanem gazdit hülyére vételi. Általában baromságnak tartom ezt a nagy alfázást, falkavezérséget, "dominancia"-mániát, ami mostanság megy, de valami ilyesmi volt a dologban. Mindenesetre a rendszeres foglakozással, sulizással megszűnt. 

Na de most már tényleg a szobatisztaságra nevelésről.

Kezdetnek nem árt felszedni minden szőnyeget, mert tutira rá fog brunyálni (ha padlószőnyeg van, az szívás. Ki lehet ugyan szivacsozni bő vízzel, de nyoma marad.). Amíg nem kapta meg azt a minimális oltásmennyiséget, amivel már biztonságosan le lehet vinni, addig sajna nincs más megoldás, mint felmosóvödörrel járni a nyomában. Lehet persze macskaalomra, kutyapelenkára szoktatni, eltérőek erről a vélemények. Van, amelyik kuttynak könnyebbség - főleg ha gazdi sokat van távol - a másikat meg csak összezavarja, hogy most akkor lehet-e benn, vagy nem?! Általában azelőtt eljön a szobafogság vége, hogy rászokna a benti fix helyre.
Mindenesetre érdemes ebben az időszakban kifigyelni a kiskutya ürítkezési szokásait; ébredés vagy étkezés után mennyi idővel szokott leguggolni, szimatolgat-e előtte, netán körben forog, pocaksimogatásra beindul-e nála az inger... ha már tudunk olvasni a jelekből, vagy kifigyeltük, mikor esedékes a dolog, vigyük a kijelölt helyre, illetve sétálni.

Biztos, hogy egy csomószor el fogunk késni. Amíg még fogalma nincs, mit is akarunk tőle, tök felesleges leszidni, csak gátlásokat és frusztrációt nevelünk így bele. Amikor már kezd neki leesni, hogy miért kapjuk ölbe és rohanunk vele Zrínyiként kifelé, de mégis besikeredik egy-egy baleset, akkor sem érdemes nagyon szigorúra venni a szidást (és KIZÁRÓLAG csak a tettenérés pillanatában azt is, fél perccel később már hótt felesleges. Belenyomni az orrát pedig egyszerűen prosztóság.), inkább a dicséretet kell felsrófolni, ha megfelelő helyen pisilkakil. De azt nagyon!*
És sokat kell vele sétálni. Állati sokat. Nem csak azt értem ezalatt, hogy sokszor kell kimenni vele - hiszen a kölyökállat hólyagja még kicsi, nem sok feszülést bír - , hanem hogy hosszú ideig. Eleinte nem biztos, hogy komfortosan érzi magát az utcán, és inkább tartogatja a kiszolgáltatott, guggolós helyzetet az ismert környezetre. Vagyis otthonra. Atom utcatisztává válik (ismerek olyan kutyát, aki évekre megragadt ebben - persze ez nem az ő sara). Ilyenkor vagy kibekkeljük, míg kint is magabiztos lesz, vagy olyan sok időt töltünk vele a zöldben, hogy ne bírja tovább szorítani. És - ez tényleg fontos! - ezerszázszor megdicsérjük, ha végre feladja.

*Megkönnyítjük a saját dolgunkat, ha bevezetjük a parancsra pisilést. Nagyon egyszerű, simán csak annyit kell tenni, hogy a folyamat közben párszor kiadjuk a vezényszót, majd utána rettentően örvendezünk. Jól tud jönni, ha este papucsban, fürdőköpenyben kibotorkálva az utolsó pisiltetéshez nem kell megvárni, amíg az eb lecsekkol minden fatörzsre, villanyoszlopra írt odőrgraffitit, hanem gyorsan végez.

Igazából ez az egész szobatisztaságra szoktatás nem egy ördöngösség, főleg a gazda türelmén és következetességén múlik. Na meg nem ért figyelni az ebet, és ha azt jelzi, menni kell, akkor menni kell. Egy ideig vissza tudja tartani, de egyrészt nem szép dolog ezt elvárni tőle, másrészt megfelelő visszacsatolás híján le fog szokni a jelzésről. És bepisil. Ha ezek után még meg is büntetjük, az az igazán mocsok eljárás.

Van, aki a kutyaketrecre esküszik, én még nem próbáltam. Biztos jól működik sokaknak, de...
Ad 1., az alapok megértetéséhez hogy is...?! feltételez bizonyos fokú meglévő szobatisztaságot, ad 2., a ketrecbe be kell szoktatni előbb, tekintse búvóhelynek, biztonságnak, mert ha simán csak bezárom és elmegyek otthonról, jó eséllyel csak kétségbeesik és bánatában maga alá piszkít.
Szóval nem csodaszer. Viszont meggyorsíthatja a procedúrát, ha jól alkalmazzák.

A kerttisztaságra is rá lehet szoktatni, persze ehhez alapfeltétel, hogy a kertben tartott kutyát vigyük el sétálni. Ha csak annyit szeretnénk elérni, hogy a kertben egy helyre büdítsen, azt a helyet azért nem árt rendszeresen takarítani. Elég, ha felrémlik a fesztiválos toi-toi-ok vagy a pályaudvari retyók képe. Megvan?... na, neki ugyanilyen érzés.
Kanoknál az tuják kipisilésének megakadályozására minikerítés vagy a növény elé helyezett csábító szikla / oszlop lehet a megoldás. Az ivartalanítás nem elég.

A csajoknál az a kihívás, hogy ne helyezzenek el kiképzés, gyakorlás közben - a fiúk figyelmének felhívása céljából - mindenfelé cseppnyi kis szukapisiket. Főleg a gyakran használt útvonalak mentén. Na meg gazdibosszantásból. De nincs kedvem hozzá, basszus. Vajon még beveszi ezt a trükköt...? Elbírja ez, elbírja...

2013. július 22., hétfő

Ha végre itt a nyár

... és meleg az idő, a kutya táborba jár... na jó, ferdítés vége. Meg amúgy strandra is jár az ebadta, de most a nyári kutyás tábor volt a nagy szám. 

Tatán volt az idei, az Öreg-tónál, nagy kedvencem lett a hely. Tavaink nagy részével ellentétben itt a nemkutyázós partszakasz az extrém rövid (mindössze 300 m), az összes többi helyen lehet pancsoltatni az állatkát, akár a gazdi is vele tarthat. Senki nem szól bele meg okoskodik, hanem van egy tábla, amin látható a legutóbbi mérések szerinti vízminőség, a baktériumflóra összetétele, meg hogy fürdés saját felelősségre. Vagyis nem tiltják - nemes egyszerűséggel - , hanem felnőtt embernek nézik a polgárt, aki képes egyedi döntéshozatalra. Egészen európai.

Mindenre felmászunk
Mondom, mindenre


Mivel most az ELTE Etológia tanszékén nem folynak olyan kísérletek, amihez nagyszámú résztvevő kellene, ők nem szálltak be az idei buliba. Családiasan voltunk, csak a KEA pártfogoltjai és nevelői, meg a két TopMancsos K99-es csapat vett részt. 
Csipet csapat 
A tavalyi monstre kiképzésfolyamhoz képest baromian ellógtuk az idei munkát, legalábbis mi, "öreg" K99-esek. A KEAsok és a K99 ifjoncok tisztességesen gyakoroltak, mi meg (enyhe lelkifurdanccsal ugyan) (de csak enyhével) az árnyékban elnyúlva figyeltük őket. És vigyáztunk nagyon, nehogy felmelegedjen a fröccsünk. Meg néha lementünk a partra kutyabandástul az ottani árnyékviszonyokat kipróbálni. 

Kunyera (Kópé és Grimbusz)
Az ebek cserébe tökig felhasználták mintegy kétheti aktivitásadagjukat már az első két-három napban, eszetlenül hancúroztak, ugráltak, bunyóztak és rosszalkodtak. Eleinte lazán nyitva hagytuk a faházak ajtajait, hadd járjon a levegő, aztán észrevettük, hogy más is jár. A szemfülesebb négylábúak végigportyázták a földön hagyott táskákat, táposdobozokat, felporszívóztak mindent, ami ehető, Kópé kis gönci hordóként gurulva került elő a felderítőkaland után. Mivel igazi terrierként ő nem adja ki, ami egyszer a szájába került, olajkúrára kellett fogni, hogy mielőbb kijöjjön (a másik végén) a behabzsolt táp, nehogy vizet felvéve, megduzzadva bajt okozzon. Dásánál bezzeg semmi különösebb következménye nem lett, hogy Doris kétnapi vacsoráját felzabálta...

Guru hasal
Azért kicsit dolgoztunk is a vége felé, amikor a KEAsok elmentek és Márta hirtelen nagyon ráért. Főleg klikkereztünk, mert ahhoz nem kellett túl sokat mozogni , viszont hülyébbnél idiótább feladványokat találhattunk ki a kuttyoknak. Ők meg örültek a potyavacsorának, az eszesebbje rá is játszott az értetlenkedésre, hogy minél több rávezető klikkelést - és így jutifalatot - kapjon. Doris nem tartozott közéjük, ő nem játszotta a hülyét... persze ez az én saram, nem ötévesen kellett volna elkezdeni vele gyakorolni.
Néha ránkjött, hogy tulajdonképpen mi komoly kutyások vagyunk rommá képzett ebekkel és jajuramisten mindjárt itt az őszi vizsga, de általában hamar elmúlt. Amíg tartott, gyorsan agilityztünk vagy őrző-védőztünk kicsit. Vagy a bólyához küldés-fektetés kombót gyakoroltuk - vízben.

Labdaaa!
Huss a zsákmánnyal










Törülközés kutyamód
Vizesbanda










De persze a lényeg a fürcsi volt, meg a nyár, meg a dilinyózás, mindből jutott bőven. Hazaérkezés után két napig Dorka alig adott életjeleket, és agilitynél gyönyörűen irányítható maradt. Jól kinézünk, hogy ekkora lefárasztás kell hozzá.



2013. június 30., vasárnap

Minek nevezzelek?

Elkészült végre, el se hiszem! Két hónapnyi várakozás után itt van, paszentos, praktikus, használható és még jól is néz ki. Szerintem legalábbis. Hisz az én ötletem volt. 

(miről ömleng ez itt?!)

Elég sok cuccnak kell kéznél lennie kiképzés alatt, ahogy az már itt említém vala. Ezeket eddig egy hátizsákban hurcibáltam, ami vagy a hátamon lifegett-izzasztott egyfolytában (nem opció), vagy letettem valahova, és ha kellett valami belőle, odarohangáltam hozzá. Persze mindig a pálya túlfelén jutott eszembe, épp mit felejtettem el.
Próbáltam minél több kelléket magamra akasztani; fityegett egy zsákocska az övemen a jutifalatnak, egy a labdának vagy kongnak, a zsebeim tele kakiszacskóval, mert Dorka imád a legnagyobb nyílt terület kellős közepére szarni (na meg néha "kölcsön" kell adni egyet-egyet a feledékenyebb gazditársaknak), már nem volt rajtam hely, holott még egy csomó minden kellett volna kézhez, pluszban ez a sok bizbasz marhára útban is volt. Futás közben összevissza himbálózott rajtam a mindenféle, lehetőleg tök eltérő ütemben, folyton beleakadt valamelyikbe a kezem, meg kipotyogtak a cuccok. És a gatyám is majd' leesett a súlytól. Nem volt komfortos, na. 

(hiába na, ezek az első világbeli problémák...)

Elkezdtem kutakodni, milyen lehetőségek vannak. A TopMancsos kiképzők sokzsebes mellényt használnak, nem szép, cserébe meleg. Én meg húsz fokban is klimaxolok, nem nyert. Az agilitysek övszoknyája ugyanúgy útban lenne a kezemnek, meg szerintem kicsit röhejes is. Egy sokzsebes, bő nadrág akár be is válhatna, viszont futás közben ugyanúgy klopfolnák a kincsek a combomat, mint a zsákocskák a csípőm. 

(ennek semmi se jó)

KK öccse rendelt magának Berlinből egy nagyon pofás holmit, olyan töltényöv-féle, skulók helyett zsebekkel. Nagyon megtetszett a forma, a dizájn, csak a zsebeket keveselltem rajta. Hiába kutakodtam a neten, nem sikerült bővített tárolóhelyes verziót találnom, szembejöttek velem viszont mindenféle katonai-vadászati célú málhahámok. Ez olyan, mintha az ember egy gurtnikból eszkábált mellény-vázat öltene magára, és erre tud mindenféle kistatyót, tokot, cugehört, továbbá firlefrancot aggatni. Beértem volna már ezzel is, és mivel tőlünk uzkve kétszáz méterre leledzik egy vadászbolt, betévedtem a nyomorommal.

(hülye ötlet volt)

Helyben nem tartottak málhahámot, de volt ezer meg egy csilivili katalógusuk, mutatták, miket tudnak szépen, ügyesen rendelni. Egy kisebb afrikai ország éves költségvetésének megfelelő összegért. Húztam a számat, habogtam valamit egy töltényöv-szerű izéről. Az enyhén leereszkedő modorú bolttulaj (nem tudom, ez annak szólt-e, hogy csak egyszeri kutyás vagyok, nem pedig vadász / military-buzi, vagy mindenkivel ilyen) rávágta, hogy az ugyan nincs, de! bármit meg tudnak varrni, csak rajzoljam le, mit akarok. 
Pár nap alatt megszültem a rajzot. Eléggé be vagyok oltva rajzolás ellen, kerttervezéskor is ez a legnagyobb nyűgöm, de meglett. Visszavittem hozzá, szabásmintát is kért. Ez már hosszabb ideig tartott, de két hét alatt összeszenvedtem. Rábólintott, még egyeztettünk anyaghasználatot, mifenét, azt mondta, a varroda kapacitásától függ, de kb. két hét. Mondom, jó. 

(akkor higgy neki, ha ló legel a sírján)

Két hét múlva benéztem, jött a hímhámozás, hogy gondok vannak vele, meg át kellett kicsit tervezni, de még egy hét és meglesz. Mondom, jó. 
Eltelt ez is, persze megint nem hívott, megkerestem. Ugyanaz a hímhám duma, lassan leesett, hogy bele se kezdtek. Mondom, nem jó, pár nap múlva újra felhívtam, hogy akkor kérném vissza másnapra a terveket, mert ennyi idő alatt már én megvarrtam volna. Semmi hímhám ezúttal, megkaptam az arcomba, hogy holnapra nem, mert nem megy senki a szabóhoz, akinél a tervek vannak. Hol érdekeljen ez engem? Akkor holnapután. Az meg neki nem jó, mert tárgyalni megy, ő nagyon fontos ember, nem ér rá. Heló szolgáltatóipar, kapitalizmus, a vevőért vagyunk, ráadásul ő ajánlotta fel, hogy megcsinálják, nem én erősködtem... heló magyarisztán 2013.
Puffogtam nem keveset, lekottáztam magamban, hogy jövő héten milyen változatos indokokat fog kitalálni, miért nem kapom meg a rajzaimat, milyen megalázó lesz (nekem!) állandóan a nyakára járni és kuncsorogni. Mert annyi gerinc nem volt benne, hogy megmondja: bocs, hölgyem, rájöttem, hogy én ezen nem keresek két marék mogyorót se, nekem nem éri meg, inkább kihátrálnék. Áhh...


Aztán inkább fogtam magam és megrajzoltam még egyszer. Már pikk-pakk ment. Elvittem egy bazinagy szabászatba, ahol szépen átvették, elismervényt adtak róla és költségkalkulációt, magával az öreg szabószakival beszélhettem meg a részleteket, még próbálni és továbbiakat egyeztetni is visszahívtak. És két hét múlva valóban kész lett. Így néz ki:

eleje
hátulja
Még csak munkacíme van, jutihámként fut egyelőre. Merthogy tele van minden jóval (kaja, labda), meg mivel nem az eben van, kutyahám nem lehet. A kiképzőöv túl hosszú. Aki tud jobbat , szóljon. 

Vakáció!

Vége a kutyasulinak, vagyis indul a nyári szünet, szeptemberben folytatódik a kiképzés. (Simogatja azért a lelkem, hogy egy-két fanatikus szívesen jönne okulni a szünidő alatt is. Tőőőlem...*)
Addig is jó kutyázást, nyaralást, kutyázós nyaralást mindenkinek!

*ahogy Pissy mondaná a Macskafogóból

Erősen hiányos létszámmal is nagyon vegyes a banda;
tanfolyamosok, agilitysek, K99-esek, terápiás kutyások és kiképzők

2013. június 20., csütörtök

Sulibuli

Ez már csak kb. a fele a létszámnak
Csupa móka és kacagás ez a kutyás élet, a hétvégén a TopMancson majdnem-évzáró bulit tartottunk. Június 30-ig még tart ugyan a kiképzés, de utána mindenki szétszéled nyaralni, sokkal nehezebb lenne összerántani a bandát, úgyhogy inkább megelőlegeztük a viháncolást.

A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy kicuccoltunk bográcsot, hagymát-krumplit-kolbászt, rengeteg apró- és nagysütit, műanyag eszcájgot. A "normál" kiképzést megtartottuk ugyan, de erősen lerövidítettük, ne punnyadjanak meg a melegben a kutyák. Amíg a készítette magát a paprikás krumpli*, lehetett vicces kutyás versenyekre jelentkezni, az első három helyezettet csokival díjaztuk.

*by Tamás, sok köszönet érte!

Egészen kicsik is próbálkoztak
Az első feladatot nem szofisztikáltuk agyon, hogy az egészen kezdő kutyások is indulhassanak; ledobtunk két kúszót egymás mellé, a végükhöz egy-egy kutyát, és aki hamarabb kijött a túloldalon, az nyert. Utána Vera kirakott egy lájtos agility-pályát, lehetett ügyeskedni; ügyesek is voltak. 
Aztán jött a legtöbb versenyzőt vonzó kihívás: kitettünk kilenc műanyag palackot, az aljukban tőkesúlyként némi vízzel, és másfél perc alatt minél többet fel kellett boríttatni az ebbel úgy, hogy a gazdi csak mutogathatott, de nem érhetett a palackokhoz és nem is léphetett be közéjük. (Zsófi köszi, remek ötlet volt!) Érdekes megoldások születtek. 
Volt, aki pacsit kért a flakonok fölött. Jópáran ugrabugráltatták az ebet össze-vissza, hátha véletlenszerűen tarol, persze az amúgy tök trampli kutyák ez alkalommal kínosan vigyáztak, nehogy hozzáérjenek bármihez, kecsesen szlalomoztak az akadályok között. Olyan is akadt, aki lefektette a blökit valamelyik "bólya" mellé, aztán kért egy hempergést... nagyon trükkös! :) Az egyik segítő kutya egyenként odavitte a gazdájának az összes cuccot, aki persze feszengett, nehogy elvegye (hisz nem érhetett hozzá a szabály szerint), az eb meg tanácstalanul nézett, most akkor mi van? és kötelességtudón hurcibálta a menekülő gazdi után a nyomorult palackokat. 
Az ugrálós technika...
...és ami a leginkább bejött: a bökős










A kaja közben kész lett, a sütikből is fogyott rendesen, úgyhogy az utolsó számot jóllakott óvodásként
Köszönjük, nekünk (m)elegünk van
vigyorogva figyelte a nép. A döntőbe azok kerültek be, akik sikeresen túlestek két válogatón: először egy rakat virsli közé dobott tárgyat kellett kihozatni úgy, hogy a csemegék érintetlenek maradjanak, majd nyers tojást apportoztatni. Természetesen összeroppantás, leejtés nélkül. Na, mi itt véreztünk el, Dorka ugyan odahozta hozzám, de aztán olyan gyorsan kiköpte, hogy nem tudtam elkapni. Őszintén szólva a behozáson is meghatódtam, életében először csinált ilyet. 
Kiszabadult a labda a virslicsapdából
A végső megmérettetésben pedig azon versengtek, ki tud legtovább megtartani egy nyers virslit. Mármint kutya. Mármint szájban. Harapás, eltörés, leejtés nélkül. 
Ott ült a négy-öt döntős, fogaik között a jutifalatok ura, mellette kétoldalt ömlött a nyáluk, és egyik szerencsétlenebbül nézett ki, mint a másik. Nehogymár, mostkomolyanezttartanikell, jajjnembíromtovább, meddigmég, segítséééég! nagyjából ez volt a pofájukra írva. Még jó, hogy az állatvédők nem látták.

Érdekes, hogy amikor a buli utáni takarítás során szedtük össze a szemetet, maradékokat, egyetlen törött vagy csócsált virsli, szakadt tojás, féligevett süti sem akadt a romok között. Vajon hova lettek...?
Maradék energiák kitombolása - Dása, Doris, Tücsi, Dawnie