Szöges, fojtó... kendő

Támadó vadállat

Fellángolt mostanában a póráztéma és amúgy is régóta figyel itt a piszkozat a különféle nyakbavalókról. Ráadásul akárhányszor meglátom az idióta tömbszomszédot a szöges nyakörves dalmatájával (!), felhorgad bennem a vágy, hogy na most aztán jól megírom. Ma is láttam. Befelé álltak a tüskék.

Ezeket nem kéne

Ha már szöges, kezdem ezzel. Mi a baj vele? Hisz - idézet következik - vannak olyan fajták, akiket csak így lehet kezelni. Idézet vége. A gáz az, hogy a fenti mondat egy habilitációs kutyakiképzőnek tanuló csoporttársam szájából hangzott el.* Habilitációs, érted. Vagyis terápiás kutyás. Jól kinéznénk, foglalkozás alatt a szögesdrótba kapaszkodó gyerekekkel, zupás őrmesterként ordibáló gazdával.
Anno fél éves okulás után alapvető engedelmességi feladatokból (is) vizsgáztunk, saját kutyával. Való igaz, egyik kutya sem ment olyan gyönyörűen lábnál, mint a fenti tyúké. Az apportnál, majd az előreküldésnél viszont a kutya szétesett, bizonytalankodott, nem vágta, mi van - kikerült a nyakörvet rángató kéz hatóköréből.
Aztán képzeljük csak el egy röpke pillanatig, hogy nézhet ki az ilyen kutya nyaka a szőr alatt. Bevérzések, lila foltok, sebek. Egy-két szinttel beljebb: légcső- és gerincsérülések, nyelési és légzési problémák. Fincsi, mi?

*Miután jópár szeánszon át volt módja tanulmányozni a főként jutalmat, motivációt alkalmazó módszereket. A csoportban volt doberman, malinois, német juhász, tehát hagyományosan "kemény" fajták. Valahogy mégis elbírtunk velük.

A fojtó a másik cuki találmány. Légcsőnek, hangszálaknak dettó nem tesz jót, az agyi vérellátásra is elég káros. Próbáljon meg bárki úgy tanulni, hogy közben lelkesen fojtogatják. Ja, és ne is küzdjön ellene, mert csak fokozódni fog a légszomj.
Az enyhébb fokozatú cucc csak egy bizonyos pontig tud szorulni, ott megáll. Ha ez a pont mondjuk egy centivel szűkebb, mint az eb nyakbősége, nem olyan durva a helyzet. Mármint ha gazdi gondosan leméricskéli, és nem mondjuk szín alapján választ nyakörvet. És ha rövid szőrű az állat.  Akkor egy rántás = egy rövid negatív inger, majd azonnal lazul a póráz, lazul a szorítás. Alig több, mint egy sima nyakörvnél. (Az ugye alap, hogy a húzásról nem fojtóval szoktatjuk le a kutyát?! Marha hamar hozzászokik, hogy fuldoklik, és úgy húz.)
Hosszú szőrű ebnél a nevelő érték konvergál a nullához, ha belegabalyodik a szőrbe, hiába lazul a póráz, a nyakörv tovább fojtogat. És mit olvasok egy amcsi weboldalon, amikor Ardira várva feltúrom a netet mindenféle info után? "A sheltie-k hajlamosak a szökésre, és mivel kicsi a fejük, esetükben csakis fojtó nyakörv jöhet szóba."  Lepetézek. Shetlandi fojtóval. Ez van olyan jó, mint a dalmata szögessel.
Az über genyóság viszont a végtelenített fojtó. Illetve van vége: elájul a kutya. Vagy meghal. Basszus.

Fentiek mellett a láncnyakörv nem is olyan súlyos dolog, maximum pár szál - vagy pár csomó - szőrt téphet ki. A többi kutya bánja inkább, Dorka egyik metszőfoga kettétört, mikor játék közben beleakadt a haver nyakláncába. 

Magyarországon szerencsére nem terjedt el annyira az elektromos nyakörv - valószínűleg az ára miatt -, annál inkább közkedvelt például Angliában. Fura, mi? Az angolok híres állatbarátok, és mégis iszonyú sok ilyen kínzóeszköz van náluk használatban. És pont a kutyaszeretettel indokolják; ők azt szeretnék, hogy szabadon szaladgáljon az ebzet, de ne az autó elé / vadászni / világgá.
A nevelésről meg vagy nem hallottak, vagy ignorálják, hiszen az fárasztó.
A hatalmas állatszeretet mellett viharsebesen megtanultak együtt élni azzal a ténnyel, hogy kedvencüknek konstans fájdalmat okoznak. A kutyánk - aki társunk, családtagunk - végtelenül jóindulatú lény, még az igen hülye, ütlegelős gazdát is szeretni tudja, baromi ritkán sokall csak be. És ezzel szemét módon visszaélünk.
Eleve nem akar különösebben a neveléssel foglalkozni, aki villanyost vesz (az most tökmindegy, hogy időhiány, nemtörődömség, türelmetlenség vagy bármi az ok), de marha könnyű még inkább ellustulni távirányítóval a kézben. Előbb-utóbb minden problémára jó megoldásnak tűnik. Ugat? Nyomom a gombot. Felborítja a kukát? Nyomom a gombot. Elszökik? Kitámad? Bepisil? Rágcsál? Nyomom és nyomom...
Nem reagál már annyira? Növelem az erősséget. Honnan tudom, hogy ez neki mennyire fáj? A felelősebbje, bátrabbja kipróbálja a csuklóján. Na de a nyakán?... És még ha tán ezt is, attól még nem lehet kutya. Nem lehet kutya-vére, kutya-idegei, kutya-bőre. Nem lehet egyszerre si-cu és akita, vastag bőrű vagy érzékenyebb, makkegészséges vagy makktalan.
Mellesleg két kurva nagy fémtüske közvetíti az áramot a nyakörv belső felén, egyszer szalad neki valaminek az állat és beleáll a cucc a torkába. Baráti.

Egy kis tanuláselmélet (megint)

Csak büntetésből nem tanul a kutya.** Hogyhogy? Hiszen abbahagyja a nemkívánatos viselkedést! Persze. Pillanatnyilag. Vagy amikor nem látom. De tanulási folyamat nincs.
Az ok nem szűnik meg, csak a tünet. Továbbra is rettegni fog a szomszéd masztifftól, sőt még jobban, mert tényleg rossz élmény éri, ha meglátja. Továbbra is szétrág mindent a szeparációs stressztől. És továbbra is behívhatatlan, ha lekerül a póráz.

**mint ahogy kizárólagos jutalmazásból sem, akármit is suttognak. 

Minél több erőszakos módszert alkalmaz valaki, annál gyengébb a bizonyítványa kutyaértésből. Ez nem tanítás, csak fizikai erő- és eszközfölény. Nincs kontraszt jó és rossz között, csak rossz van. Na de mi volt épp rossz? Ez a mozdulat? Az irány? A macska a túloldalon? Az időjárás?
Arra nem kap útmutatást, mit szeretnénk, hogy csináljon, a kívánatos viselkedést jutalmazni is kellene. És mi a firlefranccal jutalmazzunk, ami feledtet ekkora retorziót? Mekkora csokitorta kell, hogy kockáztassuk érte a korbácsot?

Pont fordítva működik, mint a klikkeres formálás; ott különböző viselkedések felajánlásáért jutalmat kap, ez bátorítja őt újabb és újabb próbálkozásokra. Ha viszont nyakon csapja a delej minden egyes megmozdulásánál, egy idő múlva abbahagy minden akciót, a tanult tehetetlenség állapotába dermed. Tényleg ezt akartuk?!

De hát valami mégiscsak kell

Semmi nyakörv - az egyszeri járókelő
szerint tutira kóbor kutyák

Zsófi barátnőm szerint ugyan nem, ő nemhogy pórázt, de nyakörvet sem használ Shianne-hez. Mivel nem vagyunk mind olyan veleszületetten kutyaértők, mint ő, kellhet némi segédeszköz.*** 

*** a minap kénytelen voltam nagyhirtelen felnőni hozzá, amikor is kezembe nyomta Csupasznyakú Shi-t, hogy ugyan sétáltatnám meg.

Részemről a kutyakendőt preferálom, magas a barátságosító faktora, de elismerem, kiképzésre nem alkalmas. Könnyen kihúzhatja belőle az eb a fejét (terápiás helyzetben így szelíden kihátrálhat a tortúrássá váló szituból), inkább csak jelzésértékű cucc. Mégiscsak van valami a nyakán, amit ha megfogok, Mari néni megnyugszik, hogy fékezve a vadállat.
Amúgy meg egy sima textil- vagy bőrnyakörv tökéletesen megfelel mindenféle célra.

Pórázt csak elvétve, ha muszáj. Tömegben, ahol hajlamos lenne elkóvályogni vagy terelni. Szűk járdákon, bicikliforgalom mellett. Ha látja a rendőr, közteres.
Ha extrém disznóságot csinált, büntetésként.
Ördögi kör, amikor valaki a nevelés hiánya miatt használja: nem meri elengedni a madzagról, amíg neveletlen, de tulajdonképp minek megnevelni, amikor olyan kényelmes csak fogni a pórázt?
Ardi persze hozzám van lasszózva forgalmas utak mellett, még hülyécske kicsit a nagy szabadsághoz, de dolgozunk a témán. 

És a végére az örök kedvenc: a flexi. Hoztam is meg nem is, szabadon engedem meg nem is. Nem bízom meg benne, de sajnálom, hogy nem szaladgálhat. Ezért vállalom az áldozatot, hogy körbetekeredem a fákon, bokrokon, villanyoszlopokon, járókelőkön. Másik kutyával összeszagolás, netán játék gordiuszi csomókat eredményez. Ha túl messze van a blöki, hatalmas lapátoló mozdulatokkal próbálom meg visszacsévélni, netán puszta kézzel rángatom a drótvékony madzagot. Vág, horzsol, tekeredik. Parkbéli kutyás cimborának a sürgősségin varrták vissza az ujját.
A hosszát nem lehet pontosan belőni, ha elfogy, ránt egy röptetőset a kutyán, aki csak néz hülyén, hogy ezt most miért. Ha igazán nekiindul, mire gazdi megtalálja a rögzítőgombot, esetleg rég lerongyolt az útra Cirmit üldözve.
Vissza kicsit a tanuláselmélethez - mit is közvetít a flexi? Egyrészt folyamatosan húznia kell az ebnek, hogy haladjon, ergo a büdös életben nem fog laza pórázon sétálni, másrészt az állandó feszülésből azt érzékeli, hogy a gazdi mögötte áll és megvédi, ha kell. Ennélfogva hatalmas lesz az arca, amikor normál esetben lehet, hogy inkább meghátrálna.
Van persze fix hossz opció, és akkor lehet laza. De akkor meg tökugyanolyan, mint egy sima póráz.

Rabok legyünk vagy szabadok

Ha nem tudod, bízol-e a kutyádban annyira, hogy lekerülhet a póráz, csak gondold el: hogy érintene, ha most elszakadna?

Öröm, bódottág

Igazából akadémikus ez az egész agyalás tanulásról, nevelésről, mikor kell és mikor nemről, ha jövőre leegyszerűsödik az életünk: mindenhol kell és kész. Elvileg eddig is kellett, de januártól szigor lesz és irgumburgum: vége az erdőn-mezőn, városban szabadon csatangoló, vadorzó, gyerekriogató fenevadaknak. A kutya kertbe való, tanyára. A hivatásos vadász- és triflakereső kutyák létét elismerik, szigorú szabályok mellett ők létezhetnek szabadon, a többi sokszáz egyéb célra tartott eb meg törődjön bele a rabságba és a szűkös-szaros kutyafuttatókba.
Igaz, hogy ők évszázadok óta próbálnak alkalmazkodni a mi igényeinkhez, elvárásainkhoz, a kedvünkért megszokták a várost, a szájkosarat, az őrült sok zajt és ingert, a kutyaruhákat, a kanapét (na jó, az nem lehetett olyan nehéz), de úgy tűnik, mi továbbra sem vagyunk hajlandók áldozatokra azért, hogy nekik jobb legyen. 

.

Ebfélék és munkakedv

Mindig sírok, mennyit kellett szenvednem Dorkával, mire idáig eljutottunk, ahol vagyunk. Hogy milyen piszok kis köcsög volt nagyon sokáig, szívatott, ahol csak ért. Hogy mennyi mindent szétrágott. Hogy másfél éves koráig csakazértis bepisilt, ha itthon merészeltük hagyni.

Hogy mennyire tudja, hol a határ, de azért tutifixre elmegy odáig és még egy karomhossznyit tovább is. Közben fél szemmel felsandít, látom-e. 

Hogy kiképzés közben mekkora tragika bír lenni. Úgy csinál, mint aki nem érti, vagy elfelejtette, jajjmár anya, ez oooolyaaan nehéz!, vagy most pisilnem kell nemtehetekróla, és épp megcsípett valami, mit is mondtál az imént, milyen apportfa? ja hogy ez?... van még a jutifalatból?

Már nem ver át. Atompontosan tudom, mikor nem érti tényleg és mikor vesz hülyére. Ahogy lehuppan vakarózni egyet (megvan-e, a macska hogy csinálja? Ha zavarba jössz - mosakodj!) vagy fut egy gyors kört, többnyire meg tudom mondani, épp hülyére vesz vagy csak időt kér. Most már.

Szóval amikor azt hallom az utcán, hogy milyen okos kutya! pláne ha feddőn dorgálják mellé a másik ebet, aki "nem okos", csak sóhajtok magamban és próbálom nem feltűnően forgatni a szemem. Okos, persze. (Amúgy tényleg az, aláírom.) Annyira zseni, hogy teljesen magától tud láb mellett jönni, leülni a járda szélén, békénhagyni a macskákat, megvárni a bolt előtt. Így született. Tanítani, nevelni egyáltalán nem kellett, ilyen szerencsés vagyok, na. 

Feszült figyelem: tipikus juhászkutyák

Visszakanyarodva az elejére, szóval nyígok, hogy milyen nehéz dolgom volt, közben pedig egy frászt. Munka, képzés szempontjából sikerült az egyik legkezelhetőbb fajtába beleszeretnem, a juhászkutyákat ugyanis együttműködésre, feladatok közös megoldására tenyésztették. Ráadásul imádnak is dolgozni, akkor boldogok, ha használhatják agyukat, testüket. Lesik a gazda rezdüléseit, szemvillanásait.* Ergo könnyű dolgunk van, "csak" ezt a határtalan energiát és munkakedvet kell a megfelelő eszközökkel a megfelelő mederbe terelni. 

*Utóbbi érdekes dolog, mert míg a farkas kerüli az ember tekintetét, addig a kutya kimondottan keresi azt. (lásd pl.: Miklósi és mtsai, 2003..)

Bár egyik sem pásztoreb,
hasonló habitusok. Csak őket a víz
hozza ki a sodrukból. 

Egészen más a helyzet a pásztorkutya-félékkel. Míg a juhászok kis vagy közepes alkatúak, fürgék és élénkek, a pásztorok általában nagyobbak, kevesebbet rohangálnak, úgy általában megfontoltabbak lendkerekes társaiknál. Nekik nem is kell egész nap cikázniuk, jószágot terelniük, ők a védelemre lettek kitalálva. Csak olyankor mutatnak életjeleket, ha medve, farkas, rabló bukkan fel. Akkor van esélye a behatolónak, ha nem gyökerezik le telerottyantani a gatyáját a felé tartó háromnegyed mázsányi loncsos szőr, izom, hörgés és vérszomj láttán, hanem iszkiri.

Na de egy ilyen kutyát rávenni arra, hogy teniszlabdáért cserébe piruettezzen, akadályokon ugrabugráljon, kecsesen láb mellett szaladjon, egyáltalán: felkeljen 20°C fölött, ugyan már. Esetleg kolbászért, úgy két rőfnyi elég is. 

A hagyományosan őrzés-védésre tartott fajtákkal akár könnyű is lehetne, a juhászkutyákhoz hasonlóan szeretnek dolgozni. Most hagyjuk az eredeti munkakörüket, hiszen arra könnyű felpiszkálni őket, a katonás feladatokkal sem lesz túl sok gond. Na de hogy vegyünk rá egy ilyen komoly, fegyelmezett, kemény kutyát, hogy mondjuk tegyen át három labdát egyik vödörből a másikba, majd hozza oda a teli vödröt?
A rottweiler nem érti. Ez elég sokáig eltart. A dobermannál ha sikerül kipiszkálnunk a gyermeki szellemet a palackból, lehet, hogy soha többé nem tudjuk visszatuszkolni. Boldog csikószökellésekkel megy felfedezni az új és vidám világot. A schnauzer leül, agyal egy sort, hogy vajon mit akarhatunk tőle, összerak magában valamit, aztán megy megvalósítani. Nem nagyon lehet lebeszélni a saját verziójáról. A bullterriernél esélyes, hogy megpróbálja erőből megoldani. A boxer dettó, mindeközben nagyon örül és hosszú meztelencsigákat ereget mindenre, aztán megsértődik ha mi nem repesünk a csodálatos - és nyálas - eredménytől. A moszkvai őrkutya, a dog, az akita, a masztiff... mind más-más húrra rezdül, máshogy csipkés a lelkük.

Mert a lelkük, az hatalmas. Aki nem hiszi, járjon utána.

Folytatása következik, jönnek még: vadászkutyák, ölebek, terrierek. 

Lovak és kutyák

Miniló és kölyökkutya

Közös kiindulási alap, hogy csapatban élnek. Falka vagy ménes, egyre megy. Alkalmazkodnak, figyelik egymás reakcióit, kommunikálnak, hierarchiát alakítanak ki. Ezért tudnak együttműködni az emberrel, aki szintén falkaállat, szociális lény. Ugyanez elvárhatatlan egy macskától (bár sokan próbálkoznak kitartóan). 

Hatalmas különbség ugyanakkor, hogy az egyik növényevő, a másik ragadozó. Mások a motivációk, félelmek, ingerküszöbök. Nagyon más az emberhez való ősi viszony: a ló szempontjából ragadozók vagyunk, a kutyáéból csak konkurensek. A ló odajön hozzád a finom falatért, de bízni még nem fog benned. A kutya is odajön, és bízik benne, hogy több is van ott, ahonnan ez jött. :-)

Tanulás Kentával, Kentától

Kilenc éves korom óta mászok fel a közelembe keveredő lovakra, de soha nem értettem őket igazán. Számomra abszolút nem volt egyértelmű, rebbenős testbeszédük mit jelez; mikor félnek, mikor fenyegetnek, mikor hagyom őket totál hidegen. Hittem abban, amit a képzettnél képzettebb oktatók állítottak; ha a jobb kezembe nyomott madzagot húzom meg, jobbra megy, ha a balt, balra, ha mindkettőt, megáll. Ha oldalba rúgom, elindul. Nna. Ugye hogy nem is olyan firnyákos dolog ez a lovaglás.
Pár éve kezdett derengeni, hogy kizárólag a lovak galamblelkén és jóindulatán múlott, hogy többnyire a hátukon maradtam. Persze azért volt, amelyik megreptetett, de elfogadtam, hogy ez velejárója a dolognak, miért is akarna cipekedni - biztos nem voltam elég keménykezű vele. Lovas körökben is ugyanolyan hülye majd-én-megmondom-ki-a-főnök stíl dívott, mint a kutyázásban. Az, hogy partnerek is lehetnénk, akik jókedvükből vannak együtt, fel sem merült.

A szomszéd fűje zöldebb

A szemléletváltást lovas barátnőm hozta, aki nem volt hajlandó beletörődni a különböző "lovasmesterek" igazába, addig kotort, amíg meg nem találta a számára szimpatikus módszert. Megkérdezte a lovait, ki akarják-e próbálni, akarták. Egymást tanítgatta ló és ember, türelemmel figyeltek a másikra, és lassan működni kezdett a dolog. Kiépült a bizalom, már nem kellett almával csalogatni a patásokat*, nem kaptak hisztirohamot attól, hogy túrázni indulván elszakították őket a fészektől - a ménestől, az istállótól, az ismerős legelőtől - mert tudták, hogy a lovassal is biztonságban vannak, hogy úgyis hazamennek a végén. Addig meg klassz helyeken lehet legelni klassz mindenféléket.

*életveszélyes tud lenni, amikor 6-7 ló arra neszel fel, hogy nálad finomság van és legott lerohannak. Tolonganak, lökdösődnek, ez testenként 5-600 kilóval számolva elég jelentős erőket és vektorokat generál. 

Mindegy, hogy a módszert suttogásnak, parellizésnek vagy egyébnek nevezik, a lényege ugyanaz, mint a kutyások körében is terjedőben levő viszonylag erőszakmentes, pozitív élményeket előtérbe helyező kiképzésnek; nézzük, mi a te célod, mi az enyém, aztán valahogy egyeztessünk. Mert ugye nem hisszük el, hogy a két szép szemünkért fog dolgozni - kutya, ló (ember...) egyaránt azt kérdezi először: és nekem ebben mi a jó? 

Mostanában bekavargott az életembe némi etológia, próbálom a miértekre a választ elméleti síkon is megtalálni. Nézegetem a tanuláselméletes jegyzeteimet és kicsit szomorúan konstatálom, hogy a ló leginkább negatív megerősítésből** tanul. Vagyis azért viselkedik a kívánt módon, hogy valami kellemetlenséget (piszkálást, böködést, húzkodást) elkerüljön.
Lehet persze némi pozitív büntetés is a repertoárban (bikkfangos a neve, de ez a klasszikus kapsz egy pofont, ha nem hagyod abba), meg negatív büntetés. Utóbbi sokkal jobb dolog, mint elnevezése sejteti - az a lényeg, hogy az állatka azért nem "viselkedik rosszul", nehogy valami jóból kimaradjon (mondjuk belekajálhat a lehullott körtékbe, ha nem tépi ki a karom, ahogy meglátja).
Mi lenne a pozitív megerősítés? Klasszikusan három dolog: kaja, játék, szociális jutalom. Vegyük sorra.

**megerősítéssel azt akarjuk elérni, hogy valamit csináljon, valahogy viselkedjen
   büntetéssel pedig jelezzük, hogy az adott dologgal kevésbé tesz minket boldoggá, lehetőleg hagyjon fel vele

Kaja. Gondolom, nem csak nekem jut eszembe erről a boton lógatott répa esete. Mi a baj ezzel? Tulajdonképpen semmi. Csak ez nem tanulás. Ugyanis mi történik? A ló észreveszi a kaját, és ezek után nem kommunikálni akar, hanem megszerezni azt. Nem érdekli, mit tipor le, lök fel közben. Ő az evolúció során nem kényszerült rá az együttműködésre a kaja megszerzéséért; az többnyire a lábai előtt hevert. Viszont különleges csemegéért időnként át kellett gázolni patakon, bozótoson, a többi érdeklődő kollégán.
A klikkerezés klasszikusan kajával jutalmazós módszer, ha a finoman szólva sem Einstein tengerimalacot lehet vele tanítani, miért pont a világértelmes lovat ne lehetne (lehet is), de azért kíváncsi lennék, hogy zajlik az ő esetükben a "beetetés", vagyis a hang=jutifalat rögzítése. Almával teli puttony a háton, közben folyamatosan küzdés, hogy ne kerüljön mögénk...? Vicces lehet. Kívülről.

Játék. Hááát... egyszer nézett Kenta lótársnak, a kezdeti meghatottságot (ennyi bizalom láttán) hamar pánikszerű menekülés váltotta fel. A lovak kicsit másképp játszanak, mint ahogy az a kétlábúaknak még biztonságos. Valahogy így:

Szociális jutalom. A ló az ismerős környezetben, ismerős lótársak között érzi magát biztonságban, az istennek sem akar eltávolodni tőlük. Pár százezer év belekódolta, hogy nélkülük esélye nincs a túlélésre. Nem kis munka rávenni, hogy emberben is bízzon, ehhez egyrészt meg kell tanulni lóul (mint ahogy kutyához kutyául), másrészt higgadt nyugalom és magabiztosság nélkül bele se kezdjünk (ahogy a kutyázásba se).
Viszont ha sikerül elnyernünk barátságát, a szociális jutalmazás klasszul működik.

Ehhez azonban egy ideig piszkálni, böködni, húzkodni kell...

Kölcsönös gyanakvás

Például. Megnyomom ujjheggyel az oldalát. Addig nyomom, míg arrébb nem lép. Ahogy megmoccan, abban a pillanatban megszüntetem a nyomást. Majd újra megnyomom, ezúttal gyengédebben. Jó eséllyel már ez is elég lesz a moccantáshoz. Majd legközelebb még finomabban nyúlok hozzá... mindezt azért, hogy a hátán ülve se kelljen durva, erőszakos mozdulatokkal irányítani. Mellette megérti, hogy nem piszkálom feleslegesen, ahogy enged a nyomásnak, a kellemetlenség abbamarad.
Megvan a kutyás megfelelője mindennek? Nagyon-nagyon zanzásítva: ha csinálod, amit kérek, nem ráncigálja a póráz a nyakadat. Minél többször csinálod jól, annál  kevesebbszer kerül elő egyáltalán.

Más. Mindkettőnél remekül ki lehet használni azt, hogy csapatlények, büntetésként élik meg a kiközösítést. Verés-szidás-fogadkozás (...odaadlak a vágóhídra/sintérnek, te büdös dög...) helyett elég hatékony módszer elzavarni az állatkát. Eleinte javasolt bekerített helyen próbálkozni, hacsak nem akarjuk hogy tán végleg leléceljen... na meg kergetni is kell kicsit, nehogy már elkezdje jól érezni magát (ez utóbbi lóval, két hektáron meglehetőst intenzív kardioprogram). Marha hamar rimánkodni kezd, beígér jópaciságot, jókutyaságot, csak visszajöhessen már. Ha csak te vagy a csapat, akkor egye fene, akár hozzád is.

Úgy véli, ez a vége megbízhatóbb

Évek óta mocorgok kutyák és lovak környezetében, hiszem magam olykor bazi nagy szakértőnek, az egyik legalapvetőbb problémával a mégis mai napig küzdök: Dorka nem hajlandó biztonságban érezni magát a patások közelében.
Furán nyilvánul ez meg nála, mert szemrebbenés nélkül szlalomozik a lábaik között, lásd vadászsikló vs. lépegető jelenet.*** Viszont síkideg lesz, ha Kentával foglalkozom, tízmillióval köröz, terel minket, leereszkedik nála a lila köd. Ettől előbb-utóbb én is, meg a ló is marha idegesek leszünk. Lefektetni esélytelen, pedig  a kutyasuliban, bolt előtt, bárhol akár 10-20 percen át helyben marad. Ha bezárom az istállóba, pattog és visít - míg a suliban úgy söpör be a bokszába, mint aki hazamegy, és ellappang ott félórákat. Nincs szeparációs szorongása, de ha valami miatt nem visszük magunkkal, telesírja bánatával a fél falut.

***Pedig már előfordult, hogy beidegesedtek ettől és ugyan fel nem rúgták, de azért arrébb tették lábbal. Ennek ellenére változatlanul nem a hátuljuktól, hanem az elejüktől tart - kutyaésszel csak harapás létezik.

Nem tudom eldönteni, mi okozza ezt nála, ha valakinek van ötlete, legyen oly kedves és ossza meg. Arra tippeltem, hogy a várható kirándulás miatt izgul (kint, terepen már nyugodt), de akkor is csinálta, amikor még egyáltalán nem vittük magunkkal. Ha a lótól fél - amúgy igazodik "lábhoz" lóhátról is, úgyhogy annyira nem hiszem -, vagy engem félt a lótól, miért nem pörgettyűzik túra közben is?...


A lektorálásért köszönet Gácsi Mártának!

Állatkísérletek

A kutyasulink több vonalon is összefonódik az ELTE Etológia tanszékével, máshogy nem valószínű, hogy tudomást szereztem volna az ott folyó kutyás kísérletekről. Mielőtt valaki ketrecbe zárt, bedrótozott, begyógyszerezett kutyafalkákat vizionálna, sietek leszögezni, hogy neeem, itt nagyon nem erről van szó.

1994-ben indult a Családi Kutya Program, ennek keretében tudományos módszerekkel ugyan, de abszolút kutya- és gazdabarát módon végeznek többnyire játékos kísérleteket a tanszék munkatársai.

Eleinte az etológusok berzenkedtek kissé, mikor Csányi professzor bevonta a kutyát a vizsgálandó fajok körébe, hiszen hagyományosan az etológia természetes körülmények között figyeli az állatok viselkedését. Az ember közelében élő, óvott, etetett, irányítottan szaporított "mesterséges" faj kutatását nem tartották lehetségesnek objektív módszerekkel, a tudományosan is bizonyított eredmények azonban néhány év alatt megtörték a jeget.

Minél nagyobb a mintavétel, annál értékelhetőbb az eredmény, tehát egy-egy kutatási témához jó sok vizsgálati alany kell. Mint a program neve is mutatja, családban élő, szocializált, kommunikatív kutyákra van szükség, nem pedig ingerszegény környezetben élő laborállatokra. A gazdik pedig egy csomó mindent megtudhatnak kutyájukról, ami nem biztos, hogy normál körülmények között kiderülne.

Szóval lehet jelentkezni mindenféle tesztre a honlapjukon keresztül, beszámolok néhányról, amin már  voltunk. Először bemásolom a teszt leírását, aztán elmesélem, a mi esetünkben mi történt.

Mire figyel a kutyád, ha rád hallgat?

Tudjuk, hogy a képzett kutyák megbízhatóan reagálnak a jól begyakorlott vezényszavakra, de vajon ez a reakció készség nem függ a gazda közelségtől vagy láthatóságától? És ha igen, befolyásolja-e a kutyák teljesítményét, ha a feladatok gyakorlása közben a megérdemelt jutalomfalatot nem közvetlenül a gazdától kapják? Mostani kísérletünkben a fenti kérdésekre keressük a választ. Vizsgálatunk első felében a kutyák már ismert feladatokat gyakorolnak gazdájukkal. A jó teljesítményért az egyik csoport a jutalomfalatot mindig a gazdától, a másik csoport egy távvezérlésű jutalomfalat-adagolóból kapja. Ezután megnézzük, hogyan reagálnak a kutyák, ha a gazda 3 különböző teszthelyzetben adja ugyanazokat a vezényszavakat. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy eltérő-e a kutyák teljesítménye, ha előzetesen a jutalomfalatot a gazdától, illetve a jutalomfalat-adagolóból kapták.

Egészen friss az élmény, tegnap voltunk. A jutifalat-szóró dobozos csoportba kerültünk, Dorka hihetetlen gyorsan rágyógyult a masinára, le nem vette a szemét róla, és egész testéből az sugárzott, hogy ilyen kell otthonra is!! Pont letojta, ránézek-e vagy sem, vagy hogy egyáltalán hol vagyok, amikor kiadom az ülj/fekszik parancsot. El is tévesztette olykor, mert annyira túlmotiválttá válik a kajától, hogy agyatlanul beajánl mindent amit csak tud, a pacsitól a hempergésig. Elég melós elérni nála ilyenkor, hogy arra koncentráljon, amit valójában akarok tőle. Szokunk is át inkább a játékra meg a szociális jutalmazásra*, na ezt most egy kicsit elcsellózta a teszt, mert már ezer éve nem kap olyan faék dolgokért jutit, mint az ülés vagy a fekvés.

*Utóbbi tömören arról szól, hogy örülj, hogy együtt lehetünk, munkakutyánál: örülj, hogy dolgozhatsz. Eszközei: dicséret, simogatás, vállveregetés. Ez így nagyon spártaian hangzik ugyan, de baromi jól beválik, elvégre nem lehet egy életen át párizsival tömni mindenért.
Nem biztos, hogy egy bichon-nál működni fog, de hogy a juhász nem osztogatott virslit a jó terelésért, az is tuti. Furkósbotot a rosszért viszont annál inkább. Amelyik sokszor nem értette, mit akarnak tőle, az ebbe előbb-utóbb belehalt, a maradék viszont ezerrel próbálta kitalálni a gazda szándékát, és vitte tovább az egyre értelmesebb, együttműködőbb vérvonalat. ©GM

Optimizmus teszt

Emberek esetében gyakran használja a köznyelv optimista és pesszimista típusok jellemzésére, hogy valaki a félig töltött poharat félig üresnek vagy félig telinek látja. Tesztünkben a kutyáknak először megtanítjuk, hogy ha a kísérletvezető a terem egyik oldalára helyez egy tálat, akkor abban mindig van elrejtve jutalomfalat, míg ha a terem másik oldalára, akkor soha sincs. Ezt követően megnézzük, hogy egy középre (tehát a „teli” és „üres” hely közé) lerakott tálra úgy reagálnak, mintha az félig üres vagy mintha félig teli lenne. Feltételezzük, hogy egy biológiailag kódolt mechanizmus határozza meg, hogy a kutyák mennyire optimistán állnak hozzá a félig üres / félig teli tálhoz, és hogy ez a válaszuk megváltozik annak hatására, ha kis mennyiségű oxitocint juttatunk a kutya szervezetébe egy orrspray segítségével.
(Az oxitocin egy a szervezetben természetes módon termelődő anyag. A tesztben alkalmazott oxitocin-spray emberi használatra kereskedelmi forgalomban is kapható, az alkalmazott dózisban semmiféle mellékhatása nincsen, szemmel látható viselkedésbeli változást nem okoz.)


Nem túl meglepő módon Dorka hozta a papírformát, azaz a teli tálhoz változatlan sebességgel rohant, az üreshez meg egyre lassabban. A végén középre helyezett tálkánál átlagolt.

Érzelem-felismerés teszt

A kutyás világ régóta „tudja”, hogy a kutyák megérzik hangulatunkat, felismerik érzelmeinket és reagálnak is rájuk. A gazdák ezt a képességet nemcsak tanítás során, de a hétköznapi életben is használják, például ha fel akarják kelteni a kutya érdeklődését egy játéktárgy iránt, vagy épp le akarják beszélni egy nem éppen kívánatos táplálékról séta során. A kutatók csak manapság kezdtek foglalkozni a témával, így, nem meglepő módon még viszonylag keveset tudunk arról, mit is ért a kutya mindezekből a jelekből. Tesztünkben a kutyának két egyforma tárgyat mutatunk (műanyag flakonok), melyeknél a gazda különböző érzelmeket mutat. Ezután a gazda megkéri a kutyát, hogy hozza be neki az egyik tárgyat. Vizsgálatunkban azt teszteljük, vajon a kutya el tudja-e dönteni, pusztán a látott érzelem-kifejezés alapján, melyik palackot szeretné a gazda megkapni.

Annyival volt komplikáltabb a leírtaknál a valóság, hogy az egyik flakonba jutifalatot zártunk, a másikba meg egy darab kavicsot. Nekem felváltva kellett örvendeznem, semlegesnek maradnom illetve undorodnom a különböző palackok láttán, aztán Dorkára bíztam, melyiket hozza oda. Ha a jutisat hozta, megkaphatta a tartalmát.
Szerencsére nem kellett totál elrontanom a kutyát, vagyis olyat nem kértek, hogy a jutifalatos flakonnál kelljen undorodnom (és mégis jól megjutalmazni, ha azt hozza be), de a teszt végére totál kardomba dőltem, hogy nekem milyen hülye kutyám van. Nagyon kedvesek az etológushallgatók és doktoranduszok, egymást túllicitálva siettek meggyőzni arról, hogy neeem, ez nem így van, meg hogy ez teljesen normális reakció, és hogy az egész nem erről szól... de hát Ti mit gondolnátok, ha a kutyátok ötször behozná a jó palackot (ami iránt egyértelműen pozitívabb reakciót mutatsz, és ezt meg is erősíti a belőle kapott juti), aztán háromszor mégiscsak ragaszkodna a másikhoz? Ráadásul amikor megmutatod neki, hogy abban csak kavics van, ő azért megpróbálná bebizonyítani, hogy rosszul tudod, az igenis juti?! Komolyan, úgy kellett kihalásznom a szájából.

Mi jár a kutyám fejében, miközben alszik?

A humán pszichológiában és orvostudományban bevett szokás azt vizsgálni, hogy mi zajlik az ember fejében miközben alszik. Mindehhez nem kell más, mint egy ún. EEG készülék, amely az agy által kibocsátott elektromos jeleket méri anélkül, hogy az alanynak bármilyen kellemetlenséget okozna. Jelen kutatás során azt tűztük ki célul, hogy ugyanezt kutyák esetében is megvalósítsuk. Az alanyok először egy tesztben vesznek részt, amely során különböző tárgyak közül kell választaniuk annak érdekében, hogy jutalomfalatot kapjanak; majd ezt követően hagyjuk őket szunyókálni a laborban. (A gazda természetesen végig jelen van; amíg a kutya alszik, addig neki filmet vetítünk.) Arra vagyunk kíváncsiak, hogy más zajlik-e a kutya fejében attól függően, hogy milyen viselkedési tesztben vett részt.

Majd leszakadt a lábam, mire beestünk a tanszékre, mert hát ugye ki volt adva az ukáz: fárasszam le az állatot. Komolyan vettem a feladatot, úgyhogy aznap indítottunk egy Gellérthegy-mászós/kerülős túrával (2,5 óra), aztán kinéztünk a Kopaszi-gátra és ott jött némi úszós-labdázós-úszós edzés (3 óra), utána pedig becsatlakozott Shianne, és kisajtolta nővérkéje maradék energiáit (2 óra).
Ez azért Dorkának is elég volt, úgy kellett felrugdosni fektéből, hogy az egyetemre még másszon be velem. Azt hittem, úgy fog aludni utána, mint akit agyonvertek... na persze. Amit kifelejtettem a számításból, az csakcsupán az idegen környezet, az elektródák a fején, a mellkasán, a légzésmérő öv, beszűrődő fény, a halk motoszkálás a folyosón, a linóleum hőmérséklete és a Nap oppozíciója a Neptunusszal.
A filmnézés innentől felejtős volt, próbáltam Dorcit relaxáltatni (mindezt úgy, hogy azért ne birizgáljam nagyon), megakadályozni, hogy leműtse magáról az elektródákat, eszelősen vigyázni, nehogy testhelyzetet váltsak, levegőt vegyek vagy pislogjak, mivel ilyenkor mindig nagyon lelkesen felugrott megvizsgálni, mi történt. Azért valamennyit szunyókált is, legalábbis az EEG ezt mutatta, egy részletét meg is kaptam a hozzá tartozó EKG- és légzésszakasszal együtt:

Ja, meg az egyetemi újságba is bekerültünk jól.

Mit néz a kutyád, mikor az arcodba bámul?

Sok korábbi kutatás kimutatta már, és a kutyás mindennapokban is tapasztalható, hogy négylábú barátaink hajlamosak a szemünkbe nézni és úgy figyelni ránk. Míg az emberek számára mi sem természetesebb minthogy kölcsönösen egymásra nézzenek pl. beszélgetés közben, a legtöbb állat kerüli ezt a szemtől szembe kommunikációt. Így sok érdekes kérdést vet fel, hogy a kutya miként és pontosan mit néz egy emberi arcon. 

Vizsgálatunk során fényképeket illetve rövid videókat mutatunk a kutyáknak emberi arcokról, és egy szemmozgáskövető berendezéssel rögzítjük, hogy hová néznek. Feltételezzük – mint azt embereken végzett korábbi kutatások már kimutatták –, hogy kutyák esetében is egy biológiailag kódolt mechanizmus határozza meg a nézési mintázatot, amely változik annak hatására, ha kis mennyiségű oxitocint juttatunk a kutya szervezetébe .

Ehhez először egy ún. eye-tracker műszerrel bemérték a kutya szemét, hogy követni lehessen, hova néz. Dorkánál eléggé bukásra volt ítélve a kísérlet, mert a fekete kutyaarcban szinte lehetetlen bekalibrálni a közel fekete kutyaszemet.  A tesztfelvételek ugyan sikerültek, de az éles mérés nem lett értékelhető.

Kioltható-e a mutatás követése a jutalom minőségének változtatásával a mutatásos tesztekben?

Eddigi vizuális kommunikációt vizsgáló, ún. mutatásos tesztjeinkben a kutyának a kísérletvezető mutatása alapján kellett megtalálnia az elrejtett jutalomfalatot, amely, a kutya számára valamilyen kívánatos csemege, pl. virsli, vagy táp darabka volt. Azt feltételezzük, hogyha a jutalomfalatot egy a kutya által kevésbé kedvelt típusra cseréljük (pl. sárgarépa), akkor motivációjuk, és így feltehetően teljesítményük a teszt során csökkenni fog. Ebben a kísérletben előzetesen két csoportra osztjuk az alanyokat: az egyik csoport tagjai sárgarépát kapnak a mutatott rejtekhely („jó” rejtekhely) választásakor, a „rossz” rejtekhely választásakor semmit. A másik csoportban viszont a „rossz” rejtekhely finomabb jutalmat rejt, mint a mutatott. Kíváncsiak vagyunk, vajon a kutyák ezekben a tesztekben akkor is a mutatott rejtekhelyet választják-e, ha azt tapasztalják, hogy a „rossz” válaszért jobb jutalomfalathoz juthatnak?

Szívás (mármint a tesztelőnek), Dorka ugyanúgy imádja a sárgarépát, mint a tápot. Na jó, a virslit azért nem übereli. De ha valami egészséges-táplálkozás rohamomban netán répát rágcsálok tökmag helyett, képes csorgó nyállal kinézni a számból. Az almát dettó. (És sehol nincs a barátnőm újfundlandijához képest, aki a karfiolt vagy a paprikacsutkát lelopja az asztalról, a húst viszont otthagyja.)
Még a nyári táborban csináltuk ezt a tesztet, őszintén szólva nem nagyon emlékszem az eredményre. Valószínűleg össze-vissza rohangált, és tök vakon próbálkozott. Lásd fenn, mint túlmotiváltság kajára.

Fő a változatosság! (4 teszt egyben)

Ebben a tesztben a kutyák négy különböző (változatos típusú és nehézségű) helyzetben szerezhetnek jutalomfalatokat. A kísérlet egy országok közötti összehasonlítás első része, a másik két vizsgált ország Ausztria és Anglia lesz. Hasukat kedvelő kutyáknak kihagyhatatlan, szórakoztató program!

Ez is nyári táboros kísérlet, már nem lehet rá jelentkezni. Az első volt azon tesztek hosszú sorában, ahol kételyeim támadtak Dorc zsenialitását illetően. Emlékszem, mennyire le voltam taglózva, pedig Dóri, a tesztvezető nagyon aranyosan vigasztalt. Azóta fél év eltelt és így utólag hajlamos vagyok elfogadni, hogy nem feltétlenül jelentette azt az eredmény, hogy Doris buta lenne. Felfoghatnám akár úgy is, hogy mennyire alkalmatlan a ravaszkodásra és milyen bölcsen belátó. De nyáron még azon depiztem, hogy tök béna és semmi kitartás nincs benne...
A lényege ezeknek a feladatoknak röviden az volt, hogy vagy egy eszközt kellett használnia a kuttynak a jutifalat megszerzéséhez (pl. meghúzni egy kötelet), vagy a mancsát. Volt, hogy simán csak figyelnie kellett volna, Dóri mit csinál, és utánozni. Dorcnak esze ágában nem volt ilyen trükkökhöz folyamodni, ha nem sikerült megszereznie elsőre szájjal, hagyta a fenébe.

Érdekes megfigyelni, hogy a farkasok mennyire intenzíven használják a mancsukat, és nekik a vertikális mozgás sem jelent akadályt. Simán felmásznak székre, asztalra, szekrényre, bárhová, ahova egy kutya maximum a mellső mancsait teszi fel. Persze biztos van ellenpélda, mindenesetre ritkább. Szerencsénkre.

Tudja-e a kutya, melyik a valódi?

Az agresszív viselkedésformákat vizsgáló teszteknél megszokott, hogy praktikus vagy biztonsági okokból modelleket használnak egyes  helyzetekben valódi emberek/testrészek helyett. Ugyanakkor nem mutatták még ki, hogy milyen különbségeket okozhat önmagában a modell használata az eredeti ingerhez képest. A kérdés vizsgálatára olyan kutyák megfigyelését tervezzük, amelyek hajlamosak őrizni a csontjukat. Olyan családi kutyák emberi és műkézre adott reakcióját hasonlítanánk össze, amelyek agressziót mutatnak (pl. morognak) amikor az élelmük felé nyúlunk. 

Büdi nem felel meg a fenti leírásnak egyáltalán, békésen hagyja, hogy elvegyem tőle a csontját vagy a kajáját még akkor is, ha frissen kapott kedvenc darabról van szó (amikor szárított malacorrot vagy porcos marhatérdet kap, a biztonság kedvéért bevonul vele a helyére. Nehogy esetleg eszembe jusson bármi merénylet, inkább eltűnik szem elől.). Csak ha már ott volt ez a teszt - szintén nyáron -, kipróbáltuk. Persze bejött amire számítottunk, a műkéznek és az igazinak is hagyta, hogy elvegye a csemegét. Picit szomorú volt azért. Pedig már a fél tábor megrágta előtte.

Az a mondás, hogy a kajaőrzésnek semmi köze a dominanciához, falkavezérséghez, alfasághoz és a többi modern humbughoz , annál inkább az "ownership zone"-nak nevezett jelenséghez, vagyis hogy ami a farkasszármazék szája közelében/szájában van, az az övé, akár alfa, delta vagy omega. És a négylábú társadalom többi tagja ezt tiszteletben is tartja, a farkas maximálisan, a kutya többnyire. Esetleg lopnak egy lelógó cafrangot, ha elég nagy darab a zsákmány.
Aki nem tartja tiszteletben, az az ember. Annyira nem, hogy megpróbálja a saját értékrendjét ráerőszakolni a szerencsétlen bundásra "márpedig én vagyok a főnök!" felkiáltással. Aztán vagy rosszul jár, vagy nem...

Az egykori spánielem lett volna jó tesztalany erre, ő veszettül morgott meg harapott is a csontjára. Egy meglehetősen határozott egyéniségű barátnőm úgy döntött, nem úgy van az, és fél pillanat alatt kikapta a cupákot Dolly szájából. Az meg csak nézett hülyén - megjegyzem, én is -, szerintem úgy meglepődött ekkora pofátlanságon, hogy elfelejtett harapni.

Mi vagy te, és vajon mik a szándékaid?

© Top Mancs

A teszt során előbb a gazda, majd a kutya is (a gazda jelenlétében) találkozik egy fura jószággal. Kérdésünk, hogy vajon milyen reakciókat vált ki a kutyából, ha egy nehezen beazonosítható "lénnyel" találkozik, és hogy függ-e a viselkedése a személyiségétől, képzettségétől, gazdával való viszonyától. 

A fura jószág egy többé-kevésbé kutya formájú robot-drótváz volt, ami tudott minden irányban mozogni, meg még a farkát is csóválta. Erre a vázra szigszalagoztuk fel Dorka kongját, és neki meg kellett volna szereznie. Persze közben a robot mozgott, zörgött, csóvált, talán villogott is. Dorc párszor bepróbálkozott, de persze a ragacs nem engedett egykönnyen, és egy idő múlva hiába biztattam, a gyanakvása erősebb lett, mint a kongtulajdonlási vágya.

Kiborítós teszt

Az örök visszatérő. Sokszor használják ezt a tesztet terápiás- és segítőkutya képzésen, vagy akár egy sima kutyasulis foglalkozás keretein belül is előjöhet. Kiderül általa, hogy a kutya hogy reagál egy számára fenyegetőnek tűnő helyzetre; kajak agresszívan, félelmi agresszióval, behódolón, semlegesen, menekülőre fogva... alapvetően a kutya személyiségfelmérésének egyik eleme, de lehet oldani vele a létező parákat.
Mivel nem akarják ténylegesen kiborítani a kutyát - normális kutyás ilyet nem akarhat -, helyes tesztelésnél időben megszakad a fenyegetés. Vagyis nem akkor, amikor a kutya már őrjöngve ugat, esetleg kitámad vagy maga alá vizel, hanem amikor a testbeszéde arra utal, hogy nem érzi jól magát. Megfeszülnek az izmai. Visszatartja a levegőt. Ráncolja az orrát. Ilyenkor rögtön jön a feszültségoldás: "nyugi, nincs semmi baj, csak vicceltem". Jó esetben a következőnél már hosszabb idő kell, és aztán egyre később borul ki.

És hogy Dorka hogy reagál erre? Veszettül kiborul minden alkalommal, ismerősre is. :-) Mert még mindig totál gyáva, akármekkora is az a belgaszuka pofája.