Do not pet

Van egy kölyökkutyánk. Elég helyeske, bolyhos is meg minden. Más szóval a cukiságfaktora az egekbe hág. 

Valamennyire fel voltunk készülve a várható reakciókra. Azt hittük. De ERRE nem számítottunk. 

Addig volt jó, amíg táskában hordoztuk, mert többnyire nem vették észre, hogy a tatyóból kilóg egy fej. Mióta viszont önjáróvá vált (ráadásul a szivárványszín póráz is messziről felhívja rá a figyelmet - a sötétkéket elhagytuk), láttán a férfiak 50, a nők 80, a gyerekek 98,27%-a ultrahangú litániába kezd, mondván: jajjdeédes, istenemdecuki ezenkívül ugyemegsimogathatom ?

Na, ez utóbbi. Nem ba..., nem simogathatod meg. Nem plüssállat, akármennyire is annak néz ki, hanem élőlény. Én se akarom a gyerekedet, férjedet, téged megsimogatni csak azért, mert helyes / aranyos / jóképű / szép bunda van rajta. Pláne ölembe kapni, megtutujgatni. Hogy fel lennél háborodva, nem?!

És húzza oda a gyereket, hogy nézzed, kiskutya. Persze, otthonra nem kéne, mert bepisil, szétrág, szőrhullat, gondozni kell és amúgy is büdös. A gyerek viszont állandóan nyaggat érte, hát itt van, lehet simogatni. Nem lehet?... micsoda bunkó! Pedig a kutyák imádják*, ha simogatják őket!

*Zsófi városi legenda-gyűjtése

Nem, nem imádják. Legalábbis nem akárkitől, nem akárhogyan. És ezt jelzik is, de az emberek leszarják. Sajnos még a kutyások között is igen kevés az, aki egyáltalán figyel a kutya testbeszédére, még kevesebb veszi a fáradtságot, hogy értelmezze azt. Hátrál, behúzza a farkát, kapkodja a fejét, lesunyja füleit? Nem baj, juszt is megsimogatom, hiszen az neki jó! És szigorúan felülről, a feje tetejét, ott nem tud harapni. (De tud.) Hogy ezzel alárendelt helyzetbe kényszerítem, tarkón-ragadást mímelek?... aztán ha az idegesebbje vicsorít, netán odakap, jön a szigorú ítélet: sunyi dög, miért nincs rajta szájkosár, ilyen tépte szét egy szegény gyermek karját, olvastam a blikkben.

Én meg nem állhatok neki ötvenméterenként alapszintű kutyaértést tanítani, tehát letiltom a simogatást. Tartozom ennyivel a kutyámnak; valahogy az ő jólléte nekem fontosabb, mint az egyszeri járókelőé. És ha ezért tapló vagyok, ám legyen. 

Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy felmentem Ardival a Gellért-hegyre piknikidőben: tele volt kisgyerekes családokkal a napsütötte hegyoldal. Hamar úgy éreztem magam, mintha kisállat-taperolóban lennék. De amit elbír egy képzett terápiás kutya vagy egy kameruni törpekecske, az nem való hétköznapi ebnek, pláne ha 11 hetes. 

Amikor látszott, hogy a finom, non-verbális utalások lepattannak, szóltam, hogy harap. A családfő rémülten hátrahőkölt: a nagy? nem, mondom, nem a nagy. Hatalmas döbbenet következett, hogy igen, a kicsi tud harapni, sőt szeret is. Zabszem-hegyes tejfogakkal és varrógéptempóban. Láttam a rosszallást a szülők szemében, borzasztó, milyen veszélyek leselkednek kicsi kincsükre pelyhes bundában. 

Pár méterrel arrébb egész csapat támadt vinnyogva a kölyökállatra, aki rémülten hátrált egy pad alá, sebaj, a kölyökhumánok készek voltak utánanyomulni. Szétcsaptam köztük és nem érdekelt, mit szólnak a szülők, akik mellesleg fogalmam nincs, honnan nem figyeltek sarjaikra. 

Arra akarok-e kilyukadni, hogy senki ne nyúljon az én drágaszép állatkámhoz? ** Nem erről van szó. Bőven találkozik mindenféle emberrel, akikkel ismerkedhet, játszhat, simiztetheti magát, rághatja őket. De nem hiszem, hogy azért, hogy jó fejnek tűnjek egy vadidegen szemében, ki kell tennem őt felesleges stressznek. Aminek a későbbi következményeivel persze én szívok. 

**Aki amúgy KK drágaszép állatkája persze, csak akkor nem, ha hajnalban le kell rohanni vele pisilni .***

*** Legalább kétszer lementem vele - KK

Szobacirkálók

Adott a szitu: sétálunk az utcán. Bevallom töredelmesen, többnyire póráz nélkül (elvégre iskolázott, engedelmes, nem agresszív kutyám van). Jön velünk szembe egy másik kutyás, kistermetű (mondjuk spánielnél kisebb), magához horgonyzott ebével. Kiskutty Dorka láttán elkezd őrjöngeni, gazdi reakciói:

1. átmegy az út túloldalára, közben a bajsza alatt - vagy épp hangosan - anyázik ránk (mármint hogy miért nincs pórázon az a vadállat. Aki ugyan tök közönyösen ácsorog mellettem míg az övé tombol, de akkor is.)
2. ölbe kapja az állatkát
3. elkezdi neki magyarázni gügyörészve, "jajjdekisbutavagy, hátnemlátodhogynembánt?", miközben a szőrcsomó vérben forgó szemmel, üvöltve tépi a pórázt. Nemcsak hogy nem rezonál a hegyibeszédre, de ballisztikus ívben le is szarja. Ő ölni akar.  

Közép- és nagytermetű kutyák jóval ritkábban reagálnak így a közeledtünkre, de hiába mondogatja kedves cimborám, hogy Buda tulajdonképp egy falu, ahova bakanccsal és hátizsákkal indul az ember, azért ahhoz eléggé város, hogy szőnyegalattjáró méretű legyen a többség.

Persze megint kiemelem, messze nem minden kiskutyára / kiskutyás gazdira igaz a fenti. De sajnos elég sokra igen. Régóta morfondírozok rajta, miért van ez így, mik az idevezető okok, hogyan lehetne másképp. 

Már a fajtaválasztás jelzésértékű. Kevesen döntenek azért a kistermetű eb mellett, mert tisztában vannak az adott fajta adottságaival, igényeivel és pont ilyet szeretnének. Többnyire inkább az a kiindulópont, hogy ilyen törpével nem lesz gond, sokkal kezelhetőbb egy normál növésű állatnál.* Elboldogul vele a gyerek, a nagymama, nem kell hozzá előképzettség, kutyaiskola, szöges nyakörv.

*Alapvetően téves elképzelés, hogy itt bármi a fizikai erőn múlik. Aki úgy véli, nem bír el a naggyal, az a kicsivel se fog. 

Őt is lehet öltöztetni...

Vagy: kicsi a lakás, ugye milyen kínzás nagy kutyát lakásban tartani. (Ez ütős érv, főleg ha összevetjük egy foxterrier mozgásigényét egy masztifféval.)

Vagy simán csak olyan cukesz-mukesz.

A kiskutty aztán nő-nődögél, fizikailag ugyan alig, de lelkiekben annál inkább. Nevelés híján is folyamatosan tanul, csak nem biztos, hogy azt, amit szeretnénk. Ha édesgazdái hetek-hónapok múltán is úgy bánnak vele, hogy "jajj, hát nem tanítjuk még, hadd legyen gyerekkora", a kutya korlátok és alapvető szabályok híján totál zizi lesz. Gazdi ebből annyit vesz észre, hogy az állatka morgós, akarnok és tojik a szép szóra.
Holott ő simán csak nem érti, hogy működik ez az ingerekkel teli, oltárian zajos világ, mit szabad és mit nem, miért dédelgetik időnként agyon máskor meg miért kiabálnak vele, miért nem tombolhatja ki magát soha. És hogy a többi kutya miért tűnik olyan bazi nagynak.

Ugyan lehet, hogy egy nagyobb macska simán felképeli, de ettől még nagyon is kutyaként kell(ene) bánni vele. Ő valószínűleg nagyjából farkasméretűnek gondolja magát, és rettenetesen frusztrálja, hogy a világ nem ezt jelzi vissza. Nem elég, hogy ijesztőek a fölé tornyosuló fajtársak, de még a gazdi is lépten-nyomon megrepteti. Az a szerencsésebb eset, ha kézzel emeli fel, de nem egyszer láttam, hogy még lehajolni is lusta, inkább a póráznál (ergo a nyakánál) fogva rántja fel a jobb sorsra érdemes négylábút. A fuldoklás garantált, de különösen ijedős és hülye gazda egy ilyen mozdulattal simán eltörheti a kutyája nyakát.

És mi történik, ha felemelik a jószágot? Kikerül a lába alól a talaj, még bizonytalanabb lesz, esélye nincs megvédeni magát - a másik kutya pedig erős izgalomba kerül attól, hogy mi lehet az a kincs, amit pont elkaptak az orra elől. Ha eddig nem érdekelte a kicsi, ezután tutira fogja. Borítékolható hogy felugrál, ha ügyes, fel is dönti öleb-gazdit muffostul.

És... mit lehet tenni?

Lehet kutyaéleten át rettegni a többi kutyástól, pórázon rángattatva magunkat fától-fáig, nem engedni kis haverunkat más kutyákkal ismerkedni, összeszagolni, játszani. Ez kb. azt jelenti, mintha az ember soha nem beszélgetne senkivel, sakkpartiról, sörözésről, színházba járásról nem is beszélve. Kvázi üvegbura.
Vagy pedig...

...első körben gazdinak kell legyőznie az ölbeemelési kényszert, ehhez nem árt kicsit utánaolvasni a kutyaviselkedésnek, nevelésnek. Vannak persze, akik rossz tapasztalatra hivatkoznak, hogy már érte kedvencüket támadás, de ettől a felkapás sem fogja megvédeni se a blökit, se a gazdit, sőt. Ugyanakkor a kiskutyákat ért támadások kiváltó oka az esetek nagyon nagy hányadában a maga a kiskutya, szóval ezzel is az ő gazdájának volna elsősorban feladata. (Persze ez nem azt jelenti, hogy aki ráengedi a rotweilerét egy csivavára, az nem egy utolsó büdös bunkó, akárhogy is a csiva kezdte.)

Szóval amikor már nem rándul gazdi keze idegesen ha feltűnik egy másik eb a láthatáron, lehet kezdeni összejárni pár olyan kutyással, akiknek megbízhatóan barátságos, kiegyensúlyozott az ebük. A kicsinek ugyanis kimaradt az életéből a kutyákkal való találkozás, a szocializálódás folyamata, ezt valahogy pótolni kell.
Lehet hagyni őket ismerkedni, és ha a kicsi félelmében, ijedtében rámorog a másikra, jó lenne, ha senki nem kezdené el simogatni meg kedvesen beszélni hozzá, mert ezzel csak rádicsér a barátságtalan viselkedésre. A nagyot sem kell elrángatni a közeléből, hiszen akkor is bejön a stratégiája; megszabadult félelme tárgyától. Ha behúzódik embere lába mellé, és onnan indít kitámadásokat - mintegy bázisból -, el kell lépni mellőle. Hamar összeomlik a nagyarcúsága, kénytelen belátni, hogy nincs elég bátorsága ehhez. A többi kutya nyugodt viselkedése pedig meggyőzi, hogy tulajdonképpen felesleges dürrögni.

Mindezek mellé nem árt, ha gazdi egyértelműen viselkedik és következetes. A bizonytalan, hektikus (meta)kommunikáció a kutyát az irányítás átvételére késztetheti - van, amelyik boldogan megtenné bármely pillanatban (izé, Doris, takarodj a klaviatúráról!), de többségüket stresszeli a felelősség. A stressz pedig legalább olyan gyilkos dolog, mint a túltenyésztés vagy az olcsó kutyakaja; jelentősen megrövidítheti a kutty életét.

A higgadt, biztonságot nyújtó bánásmóddal egyenfontosságú némi fegyelem, ez kereteket ad a kutya életének. Ha valaki olyan kicsi, dédelgetnivaló szőrcsomót akar, amit nem kell nevelni, az vegyen macskát. A kutyát ugyanis muszáj. Ne higgye senki azt, hogy majd a póráz majd úgyis mindent megold, elég szánalmas és szomorú, ha kutyát a gazdájával csak a madzag köti össze.
Nem munkavizsga a cél (bár akár...), az alapvető ül-fekszik-marad-lábhoz bőven elég. De ennyi kell.

A fegyelem része az is, mit csinálhat a lakásban a kutya, gondolok itt a kanapéra-ágyba felengedésre és a kunyerálásra. Utóbbi a veszélyes, mert egy kicsi kutya sokkal kevesebbtől is el tud hízni, pláne ha az a kevesebb ráadásul valami durva szénhidrát. Maga az elhízás sem jó dolog, baromian megterheli az egész szervezetet, de a finomított cukrok emésztésére nem rendezkedett be a kutya igen rövid - ennélfogva borulékony egyensúlyú - bélrendszere. A csokoládé pedig egyenesen halálos lehet. Most jönnek a felhördülések, hogy ez mekkora marhaság, az én kutyámnak sincs tőle semmi baja. Persze. Nem is mindegyiknek lesz. Csak amelyik érzékeny rá. És ez vajon hogy derülhet ki...?
Arról az egyszerű tényről ne is beszéljünk (mindenkit nyüstöltek ezzel gyerekkorában, Fognyűvő Manóval  színesítve a történetet), hogy a kutya nem tud fogat mosni.

Az ágyba engedés meg mindenkinek szíve joga, részemről nem szívesen alszom fűszáldarabok és sárnyomok között, de ha valakinek ez bejön... mondjuk egy kicsitől legalább el lehet férni. Viszont az ágyban alvás kedvéért minden este megfürdetni és ezzel változatos bőrbetegségek veszélyének kitenni a kutyát nettó állatkínzás.

A kanapé ugyanez pepitában. Persze nehéz megállni, hogy egy hideg téli estén az ember ne rángassa fel maga mellé a - meglehetőst ernyedten tiltakozó - biotakarót... :-)

Utóirat: fél év múlva várhatóan újragondolom az idegbeteg-ugatós-hülye-kiskutyás nézeteimet. Addigra lesz egy sheltie-nk.   

Állatkísérletek

A kutyasulink több vonalon is összefonódik az ELTE Etológia tanszékével, máshogy nem valószínű, hogy tudomást szereztem volna az ott folyó kutyás kísérletekről. Mielőtt valaki ketrecbe zárt, bedrótozott, begyógyszerezett kutyafalkákat vizionálna, sietek leszögezni, hogy neeem, itt nagyon nem erről van szó.

1994-ben indult a Családi Kutya Program, ennek keretében tudományos módszerekkel ugyan, de abszolút kutya- és gazdabarát módon végeznek többnyire játékos kísérleteket a tanszék munkatársai.

Eleinte az etológusok berzenkedtek kissé, mikor Csányi professzor bevonta a kutyát a vizsgálandó fajok körébe, hiszen hagyományosan az etológia természetes körülmények között figyeli az állatok viselkedését. Az ember közelében élő, óvott, etetett, irányítottan szaporított "mesterséges" faj kutatását nem tartották lehetségesnek objektív módszerekkel, a tudományosan is bizonyított eredmények azonban néhány év alatt megtörték a jeget.

Minél nagyobb a mintavétel, annál értékelhetőbb az eredmény, tehát egy-egy kutatási témához jó sok vizsgálati alany kell. Mint a program neve is mutatja, családban élő, szocializált, kommunikatív kutyákra van szükség, nem pedig ingerszegény környezetben élő laborállatokra. A gazdik pedig egy csomó mindent megtudhatnak kutyájukról, ami nem biztos, hogy normál körülmények között kiderülne.

Szóval lehet jelentkezni mindenféle tesztre a honlapjukon keresztül, beszámolok néhányról, amin már  voltunk. Először bemásolom a teszt leírását, aztán elmesélem, a mi esetünkben mi történt.

Mire figyel a kutyád, ha rád hallgat?

Tudjuk, hogy a képzett kutyák megbízhatóan reagálnak a jól begyakorlott vezényszavakra, de vajon ez a reakció készség nem függ a gazda közelségtől vagy láthatóságától? És ha igen, befolyásolja-e a kutyák teljesítményét, ha a feladatok gyakorlása közben a megérdemelt jutalomfalatot nem közvetlenül a gazdától kapják? Mostani kísérletünkben a fenti kérdésekre keressük a választ. Vizsgálatunk első felében a kutyák már ismert feladatokat gyakorolnak gazdájukkal. A jó teljesítményért az egyik csoport a jutalomfalatot mindig a gazdától, a másik csoport egy távvezérlésű jutalomfalat-adagolóból kapja. Ezután megnézzük, hogyan reagálnak a kutyák, ha a gazda 3 különböző teszthelyzetben adja ugyanazokat a vezényszavakat. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy eltérő-e a kutyák teljesítménye, ha előzetesen a jutalomfalatot a gazdától, illetve a jutalomfalat-adagolóból kapták.

Egészen friss az élmény, tegnap voltunk. A jutifalat-szóró dobozos csoportba kerültünk, Dorka hihetetlen gyorsan rágyógyult a masinára, le nem vette a szemét róla, és egész testéből az sugárzott, hogy ilyen kell otthonra is!! Pont letojta, ránézek-e vagy sem, vagy hogy egyáltalán hol vagyok, amikor kiadom az ülj/fekszik parancsot. El is tévesztette olykor, mert annyira túlmotiválttá válik a kajától, hogy agyatlanul beajánl mindent amit csak tud, a pacsitól a hempergésig. Elég melós elérni nála ilyenkor, hogy arra koncentráljon, amit valójában akarok tőle. Szokunk is át inkább a játékra meg a szociális jutalmazásra*, na ezt most egy kicsit elcsellózta a teszt, mert már ezer éve nem kap olyan faék dolgokért jutit, mint az ülés vagy a fekvés.

*Utóbbi tömören arról szól, hogy örülj, hogy együtt lehetünk, munkakutyánál: örülj, hogy dolgozhatsz. Eszközei: dicséret, simogatás, vállveregetés. Ez így nagyon spártaian hangzik ugyan, de baromi jól beválik, elvégre nem lehet egy életen át párizsival tömni mindenért.
Nem biztos, hogy egy bichon-nál működni fog, de hogy a juhász nem osztogatott virslit a jó terelésért, az is tuti. Furkósbotot a rosszért viszont annál inkább. Amelyik sokszor nem értette, mit akarnak tőle, az ebbe előbb-utóbb belehalt, a maradék viszont ezerrel próbálta kitalálni a gazda szándékát, és vitte tovább az egyre értelmesebb, együttműködőbb vérvonalat. ©GM

Optimizmus teszt

Emberek esetében gyakran használja a köznyelv optimista és pesszimista típusok jellemzésére, hogy valaki a félig töltött poharat félig üresnek vagy félig telinek látja. Tesztünkben a kutyáknak először megtanítjuk, hogy ha a kísérletvezető a terem egyik oldalára helyez egy tálat, akkor abban mindig van elrejtve jutalomfalat, míg ha a terem másik oldalára, akkor soha sincs. Ezt követően megnézzük, hogy egy középre (tehát a „teli” és „üres” hely közé) lerakott tálra úgy reagálnak, mintha az félig üres vagy mintha félig teli lenne. Feltételezzük, hogy egy biológiailag kódolt mechanizmus határozza meg, hogy a kutyák mennyire optimistán állnak hozzá a félig üres / félig teli tálhoz, és hogy ez a válaszuk megváltozik annak hatására, ha kis mennyiségű oxitocint juttatunk a kutya szervezetébe egy orrspray segítségével.
(Az oxitocin egy a szervezetben természetes módon termelődő anyag. A tesztben alkalmazott oxitocin-spray emberi használatra kereskedelmi forgalomban is kapható, az alkalmazott dózisban semmiféle mellékhatása nincsen, szemmel látható viselkedésbeli változást nem okoz.)


Nem túl meglepő módon Dorka hozta a papírformát, azaz a teli tálhoz változatlan sebességgel rohant, az üreshez meg egyre lassabban. A végén középre helyezett tálkánál átlagolt.

Érzelem-felismerés teszt

A kutyás világ régóta „tudja”, hogy a kutyák megérzik hangulatunkat, felismerik érzelmeinket és reagálnak is rájuk. A gazdák ezt a képességet nemcsak tanítás során, de a hétköznapi életben is használják, például ha fel akarják kelteni a kutya érdeklődését egy játéktárgy iránt, vagy épp le akarják beszélni egy nem éppen kívánatos táplálékról séta során. A kutatók csak manapság kezdtek foglalkozni a témával, így, nem meglepő módon még viszonylag keveset tudunk arról, mit is ért a kutya mindezekből a jelekből. Tesztünkben a kutyának két egyforma tárgyat mutatunk (műanyag flakonok), melyeknél a gazda különböző érzelmeket mutat. Ezután a gazda megkéri a kutyát, hogy hozza be neki az egyik tárgyat. Vizsgálatunkban azt teszteljük, vajon a kutya el tudja-e dönteni, pusztán a látott érzelem-kifejezés alapján, melyik palackot szeretné a gazda megkapni.

Annyival volt komplikáltabb a leírtaknál a valóság, hogy az egyik flakonba jutifalatot zártunk, a másikba meg egy darab kavicsot. Nekem felváltva kellett örvendeznem, semlegesnek maradnom illetve undorodnom a különböző palackok láttán, aztán Dorkára bíztam, melyiket hozza oda. Ha a jutisat hozta, megkaphatta a tartalmát.
Szerencsére nem kellett totál elrontanom a kutyát, vagyis olyat nem kértek, hogy a jutifalatos flakonnál kelljen undorodnom (és mégis jól megjutalmazni, ha azt hozza be), de a teszt végére totál kardomba dőltem, hogy nekem milyen hülye kutyám van. Nagyon kedvesek az etológushallgatók és doktoranduszok, egymást túllicitálva siettek meggyőzni arról, hogy neeem, ez nem így van, meg hogy ez teljesen normális reakció, és hogy az egész nem erről szól... de hát Ti mit gondolnátok, ha a kutyátok ötször behozná a jó palackot (ami iránt egyértelműen pozitívabb reakciót mutatsz, és ezt meg is erősíti a belőle kapott juti), aztán háromszor mégiscsak ragaszkodna a másikhoz? Ráadásul amikor megmutatod neki, hogy abban csak kavics van, ő azért megpróbálná bebizonyítani, hogy rosszul tudod, az igenis juti?! Komolyan, úgy kellett kihalásznom a szájából.

Mi jár a kutyám fejében, miközben alszik?

A humán pszichológiában és orvostudományban bevett szokás azt vizsgálni, hogy mi zajlik az ember fejében miközben alszik. Mindehhez nem kell más, mint egy ún. EEG készülék, amely az agy által kibocsátott elektromos jeleket méri anélkül, hogy az alanynak bármilyen kellemetlenséget okozna. Jelen kutatás során azt tűztük ki célul, hogy ugyanezt kutyák esetében is megvalósítsuk. Az alanyok először egy tesztben vesznek részt, amely során különböző tárgyak közül kell választaniuk annak érdekében, hogy jutalomfalatot kapjanak; majd ezt követően hagyjuk őket szunyókálni a laborban. (A gazda természetesen végig jelen van; amíg a kutya alszik, addig neki filmet vetítünk.) Arra vagyunk kíváncsiak, hogy más zajlik-e a kutya fejében attól függően, hogy milyen viselkedési tesztben vett részt.

Majd leszakadt a lábam, mire beestünk a tanszékre, mert hát ugye ki volt adva az ukáz: fárasszam le az állatot. Komolyan vettem a feladatot, úgyhogy aznap indítottunk egy Gellérthegy-mászós/kerülős túrával (2,5 óra), aztán kinéztünk a Kopaszi-gátra és ott jött némi úszós-labdázós-úszós edzés (3 óra), utána pedig becsatlakozott Shianne, és kisajtolta nővérkéje maradék energiáit (2 óra).
Ez azért Dorkának is elég volt, úgy kellett felrugdosni fektéből, hogy az egyetemre még másszon be velem. Azt hittem, úgy fog aludni utána, mint akit agyonvertek... na persze. Amit kifelejtettem a számításból, az csakcsupán az idegen környezet, az elektródák a fején, a mellkasán, a légzésmérő öv, beszűrődő fény, a halk motoszkálás a folyosón, a linóleum hőmérséklete és a Nap oppozíciója a Neptunusszal.
A filmnézés innentől felejtős volt, próbáltam Dorcit relaxáltatni (mindezt úgy, hogy azért ne birizgáljam nagyon), megakadályozni, hogy leműtse magáról az elektródákat, eszelősen vigyázni, nehogy testhelyzetet váltsak, levegőt vegyek vagy pislogjak, mivel ilyenkor mindig nagyon lelkesen felugrott megvizsgálni, mi történt. Azért valamennyit szunyókált is, legalábbis az EEG ezt mutatta, egy részletét meg is kaptam a hozzá tartozó EKG- és légzésszakasszal együtt:

Ja, meg az egyetemi újságba is bekerültünk jól.

Mit néz a kutyád, mikor az arcodba bámul?

Sok korábbi kutatás kimutatta már, és a kutyás mindennapokban is tapasztalható, hogy négylábú barátaink hajlamosak a szemünkbe nézni és úgy figyelni ránk. Míg az emberek számára mi sem természetesebb minthogy kölcsönösen egymásra nézzenek pl. beszélgetés közben, a legtöbb állat kerüli ezt a szemtől szembe kommunikációt. Így sok érdekes kérdést vet fel, hogy a kutya miként és pontosan mit néz egy emberi arcon. 

Vizsgálatunk során fényképeket illetve rövid videókat mutatunk a kutyáknak emberi arcokról, és egy szemmozgáskövető berendezéssel rögzítjük, hogy hová néznek. Feltételezzük – mint azt embereken végzett korábbi kutatások már kimutatták –, hogy kutyák esetében is egy biológiailag kódolt mechanizmus határozza meg a nézési mintázatot, amely változik annak hatására, ha kis mennyiségű oxitocint juttatunk a kutya szervezetébe .

Ehhez először egy ún. eye-tracker műszerrel bemérték a kutya szemét, hogy követni lehessen, hova néz. Dorkánál eléggé bukásra volt ítélve a kísérlet, mert a fekete kutyaarcban szinte lehetetlen bekalibrálni a közel fekete kutyaszemet.  A tesztfelvételek ugyan sikerültek, de az éles mérés nem lett értékelhető.

Kioltható-e a mutatás követése a jutalom minőségének változtatásával a mutatásos tesztekben?

Eddigi vizuális kommunikációt vizsgáló, ún. mutatásos tesztjeinkben a kutyának a kísérletvezető mutatása alapján kellett megtalálnia az elrejtett jutalomfalatot, amely, a kutya számára valamilyen kívánatos csemege, pl. virsli, vagy táp darabka volt. Azt feltételezzük, hogyha a jutalomfalatot egy a kutya által kevésbé kedvelt típusra cseréljük (pl. sárgarépa), akkor motivációjuk, és így feltehetően teljesítményük a teszt során csökkenni fog. Ebben a kísérletben előzetesen két csoportra osztjuk az alanyokat: az egyik csoport tagjai sárgarépát kapnak a mutatott rejtekhely („jó” rejtekhely) választásakor, a „rossz” rejtekhely választásakor semmit. A másik csoportban viszont a „rossz” rejtekhely finomabb jutalmat rejt, mint a mutatott. Kíváncsiak vagyunk, vajon a kutyák ezekben a tesztekben akkor is a mutatott rejtekhelyet választják-e, ha azt tapasztalják, hogy a „rossz” válaszért jobb jutalomfalathoz juthatnak?

Szívás (mármint a tesztelőnek), Dorka ugyanúgy imádja a sárgarépát, mint a tápot. Na jó, a virslit azért nem übereli. De ha valami egészséges-táplálkozás rohamomban netán répát rágcsálok tökmag helyett, képes csorgó nyállal kinézni a számból. Az almát dettó. (És sehol nincs a barátnőm újfundlandijához képest, aki a karfiolt vagy a paprikacsutkát lelopja az asztalról, a húst viszont otthagyja.)
Még a nyári táborban csináltuk ezt a tesztet, őszintén szólva nem nagyon emlékszem az eredményre. Valószínűleg össze-vissza rohangált, és tök vakon próbálkozott. Lásd fenn, mint túlmotiváltság kajára.

Fő a változatosság! (4 teszt egyben)

Ebben a tesztben a kutyák négy különböző (változatos típusú és nehézségű) helyzetben szerezhetnek jutalomfalatokat. A kísérlet egy országok közötti összehasonlítás első része, a másik két vizsgált ország Ausztria és Anglia lesz. Hasukat kedvelő kutyáknak kihagyhatatlan, szórakoztató program!

Ez is nyári táboros kísérlet, már nem lehet rá jelentkezni. Az első volt azon tesztek hosszú sorában, ahol kételyeim támadtak Dorc zsenialitását illetően. Emlékszem, mennyire le voltam taglózva, pedig Dóri, a tesztvezető nagyon aranyosan vigasztalt. Azóta fél év eltelt és így utólag hajlamos vagyok elfogadni, hogy nem feltétlenül jelentette azt az eredmény, hogy Doris buta lenne. Felfoghatnám akár úgy is, hogy mennyire alkalmatlan a ravaszkodásra és milyen bölcsen belátó. De nyáron még azon depiztem, hogy tök béna és semmi kitartás nincs benne...
A lényege ezeknek a feladatoknak röviden az volt, hogy vagy egy eszközt kellett használnia a kuttynak a jutifalat megszerzéséhez (pl. meghúzni egy kötelet), vagy a mancsát. Volt, hogy simán csak figyelnie kellett volna, Dóri mit csinál, és utánozni. Dorcnak esze ágában nem volt ilyen trükkökhöz folyamodni, ha nem sikerült megszereznie elsőre szájjal, hagyta a fenébe.

Érdekes megfigyelni, hogy a farkasok mennyire intenzíven használják a mancsukat, és nekik a vertikális mozgás sem jelent akadályt. Simán felmásznak székre, asztalra, szekrényre, bárhová, ahova egy kutya maximum a mellső mancsait teszi fel. Persze biztos van ellenpélda, mindenesetre ritkább. Szerencsénkre.

Tudja-e a kutya, melyik a valódi?

Az agresszív viselkedésformákat vizsgáló teszteknél megszokott, hogy praktikus vagy biztonsági okokból modelleket használnak egyes  helyzetekben valódi emberek/testrészek helyett. Ugyanakkor nem mutatták még ki, hogy milyen különbségeket okozhat önmagában a modell használata az eredeti ingerhez képest. A kérdés vizsgálatára olyan kutyák megfigyelését tervezzük, amelyek hajlamosak őrizni a csontjukat. Olyan családi kutyák emberi és műkézre adott reakcióját hasonlítanánk össze, amelyek agressziót mutatnak (pl. morognak) amikor az élelmük felé nyúlunk. 

Büdi nem felel meg a fenti leírásnak egyáltalán, békésen hagyja, hogy elvegyem tőle a csontját vagy a kajáját még akkor is, ha frissen kapott kedvenc darabról van szó (amikor szárított malacorrot vagy porcos marhatérdet kap, a biztonság kedvéért bevonul vele a helyére. Nehogy esetleg eszembe jusson bármi merénylet, inkább eltűnik szem elől.). Csak ha már ott volt ez a teszt - szintén nyáron -, kipróbáltuk. Persze bejött amire számítottunk, a műkéznek és az igazinak is hagyta, hogy elvegye a csemegét. Picit szomorú volt azért. Pedig már a fél tábor megrágta előtte.

Az a mondás, hogy a kajaőrzésnek semmi köze a dominanciához, falkavezérséghez, alfasághoz és a többi modern humbughoz , annál inkább az "ownership zone"-nak nevezett jelenséghez, vagyis hogy ami a farkasszármazék szája közelében/szájában van, az az övé, akár alfa, delta vagy omega. És a négylábú társadalom többi tagja ezt tiszteletben is tartja, a farkas maximálisan, a kutya többnyire. Esetleg lopnak egy lelógó cafrangot, ha elég nagy darab a zsákmány.
Aki nem tartja tiszteletben, az az ember. Annyira nem, hogy megpróbálja a saját értékrendjét ráerőszakolni a szerencsétlen bundásra "márpedig én vagyok a főnök!" felkiáltással. Aztán vagy rosszul jár, vagy nem...

Az egykori spánielem lett volna jó tesztalany erre, ő veszettül morgott meg harapott is a csontjára. Egy meglehetősen határozott egyéniségű barátnőm úgy döntött, nem úgy van az, és fél pillanat alatt kikapta a cupákot Dolly szájából. Az meg csak nézett hülyén - megjegyzem, én is -, szerintem úgy meglepődött ekkora pofátlanságon, hogy elfelejtett harapni.

Mi vagy te, és vajon mik a szándékaid?

© Top Mancs

A teszt során előbb a gazda, majd a kutya is (a gazda jelenlétében) találkozik egy fura jószággal. Kérdésünk, hogy vajon milyen reakciókat vált ki a kutyából, ha egy nehezen beazonosítható "lénnyel" találkozik, és hogy függ-e a viselkedése a személyiségétől, képzettségétől, gazdával való viszonyától. 

A fura jószág egy többé-kevésbé kutya formájú robot-drótváz volt, ami tudott minden irányban mozogni, meg még a farkát is csóválta. Erre a vázra szigszalagoztuk fel Dorka kongját, és neki meg kellett volna szereznie. Persze közben a robot mozgott, zörgött, csóvált, talán villogott is. Dorc párszor bepróbálkozott, de persze a ragacs nem engedett egykönnyen, és egy idő múlva hiába biztattam, a gyanakvása erősebb lett, mint a kongtulajdonlási vágya.

Kiborítós teszt

Az örök visszatérő. Sokszor használják ezt a tesztet terápiás- és segítőkutya képzésen, vagy akár egy sima kutyasulis foglalkozás keretein belül is előjöhet. Kiderül általa, hogy a kutya hogy reagál egy számára fenyegetőnek tűnő helyzetre; kajak agresszívan, félelmi agresszióval, behódolón, semlegesen, menekülőre fogva... alapvetően a kutya személyiségfelmérésének egyik eleme, de lehet oldani vele a létező parákat.
Mivel nem akarják ténylegesen kiborítani a kutyát - normális kutyás ilyet nem akarhat -, helyes tesztelésnél időben megszakad a fenyegetés. Vagyis nem akkor, amikor a kutya már őrjöngve ugat, esetleg kitámad vagy maga alá vizel, hanem amikor a testbeszéde arra utal, hogy nem érzi jól magát. Megfeszülnek az izmai. Visszatartja a levegőt. Ráncolja az orrát. Ilyenkor rögtön jön a feszültségoldás: "nyugi, nincs semmi baj, csak vicceltem". Jó esetben a következőnél már hosszabb idő kell, és aztán egyre később borul ki.

És hogy Dorka hogy reagál erre? Veszettül kiborul minden alkalommal, ismerősre is. :-) Mert még mindig totál gyáva, akármekkora is az a belgaszuka pofája. 

Jááátéék!

Játék az egész világ... és mások feladata benne egyértelműen az, hogy velem játsszanak. Legalábbis Dorka így véli. Már a tesóit is egzecíroztatta:

Tulajdonképpen egyezik a véleményünk, szerintem is az az ideális, ha a kutyák egymáson vezetik le a felesleges energiáikat, amennyiben az nem verekedés. Szerencsém van Büdivel (ezt a nevezetet hamvas korában érdemelte ki, amikor a kölyöktáptól irgalmatlanokat eregetett az orrunk alá), mert soha nem volt még kezdeményezőn agresszív megnyilvánulása. Mármint igazi agresszió. És itt jönnek a félreértések. 

Doris és fogadott húga, Shianne lusta vérengzésben 

Elismerem, nem mindig könnyű elkapni azt a pillanatot, ahol a felhevült játék átmegy "na most már vegyél vissza, öcsi!"-be (igen ritkán fordul elő amúgy), de azért a hangos hepajkodás igenis megkülönböztethető a kajak bunyótól. Viszont míg odaáig eljutnak nagyon sok minden belefér, a lájtos vicsorítástól az odakapkodáson át a hempergésből hasbarúgásig. Néha ijesztőnek tűnik, na meg sokan azt hiszik, a játék közbeni hanyatt ugyanazt jelenti, mint az éles hanyatt - pedig ez azért kicsit bonyolultabb ennél.  

Szerencsére egyre több az olyan gazdi, aki bízik a kutyája ítélőképességében. Jelesül hogy az szólni tud, ha valami nem tetszik neki, vagy hogy van lába, és el tud szaladni rajta. Sokan viszont aggódnak, feszt intézkedni akarnak, és az első nyüffnél vagy vigyorgásnál közbelépnek. Kész, a játéknak annyi, mert onnantól gazdi árgus szemekkel figyeli, Dorka mikor fogyasztja el a kedvencét, nekem meg erkölcsi kötelességem öt másodpercenként feddőn rászólni. Mint hallom, ezzel nemcsak én szembesültem már, hanem mindenki, akinek a kutyája játékstílusa kicsit is emlékeztet egy dömperre.

Dorc és a minibatman

Pedig a ebek hihetetlenül sokat bírnak. Elég magas a fájdalomküszöbük*, na meg azt a rohangálásmennyiséget, amit ilyenkor lenyomnak nem tudom, hogy lehetne pótolni pórázon sétafikálással. Bicikli mellett talán... viszont össze nem hasonlítható a kettő élvezeti értéke. Esetleg a labdázás, frízbi jöhet szóba. De akkor hol marad a szociális kapcsolat a fajtársakkal, a játszva tanulás?

*az állatorvos nem számít. Ott az idegen környezet és az idegen ember, aki matat rajtuk, meg a Mindenható Gazdi nyilvánvaló alárendeltsége az orvossal - ill. annak szakértelmével  - szemben együttesen hatványozzák a hisztifaktort.

Mert vannak dolgok, amiket csak egymástól tudnak megtanulni - jelzések, gesztusok, erőviszonyok, vagyis végső soron a kutyául viselkedés.  Ha a gazdi mindig közbelép, a kutya még abban is elbizonytalanodik, amit jól csinál. Azt hiheti, ő tett rosszat, nem érti, hogy a "netene!" a másiknak szól. Az ő gazdija miért is szólna máshoz?
Megszokja, hogy mindig az ember dönt helyette, ez akkor helyén is van, ha olyan helyzetről van szó, amit a kutya nem tud megoldani, mert evolúciósan nincs rá felkészülve. Teszem azt, a száguldozó autók, vagy a folyamatos zaj. De a játék nem ilyen.
(Az megint csak más kérdés, hogy sokszor olyan ember kényszeríti rá a kutyát a felelősség átadására, aki maga ennek viselésére alkalmatlan...)
Szóval a kutya előbb-utóbb leszokik a játékról, rossz élményemléket jelent neki, és hamarosan az is eljön, hogy a fogát mutogatja, ha másik kutya közelít. Megelőzendő a bajt, a gazda idegességét. Ha bal lábbal kelt fel, neki is támad a másiknak, menjen a közelükből, hagyja őket békén. Rosszkedvű lesz és frusztrált. Bár hamar elhízik, és akkor már nem a felesleges energiái jelentenek neki gondot, hanem maga a séta.

Doris a mogorvákból is képes kihozni a játékhajlamot, vagy ha mást nem, legalább megkergetteti magát. ** Persze csak akkor hagyom neki, ha a gazdi megengedi és lekerül a póráz. Pórázon egész máshogy viselkedik még az is, aki haver - beszűkül a mozgástere, a döntési képessége, és nem igazán etikus, ha a másik szabadlábon csesztetheti. Persze ez Dorkát nem nagyon izgatná, sőt. (Jól jön ilyenkor az engedelmességi képzés! Pedig hogy húzódoztam tőle! De teljesen igaza van Mártának: ha igazán szereted a kutyádat, megneveled. Akkor adhatod neki a legnagyobb szabadságot.)
Ha valami távoli ugatást hall, részéről azonnal rakétasebességgel rohanna intézkedni, részemről előbb megnézzük, kik azok. Így legalább marad némi esélyem közbelépni, ha a szokásos vehemenciájával ugrik fejest az eseményekbe, és kezdődne az anyázás, hiszti, jajongás, lásd fenn.


** Nem nagyon aggódom, ha a másik kutya szabadon van ugyan, de a gazdi azt mondja, agresszív szokott lenni. Bízom Dorka abszolút játékra kihegyezett jellemében, de ha ez nem jönne be, az sem tragédia; a másik csak akkor haraphatja meg Dorkát, ha sikerül utolérnie. Általában elég esélytelen. 
Hatalmas cimborájával, Robbal is így indult a viszony, Laura vagy száz méterről integetett, hogy Rob utálja a kölyökkutyákat - még ha szukák is - , és megrakja őket. Aztán tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a két hülye birkász egymásra talál. Valóban volt némi nézeteltérés az elején: nem tudtak egyből megegyezni, ki is tereljen kit. :-)


Jó juhászkutya lévén amúgy nem igazán harap, csak szemét módon csipked. 5-6 hónaposnál fiatalabb partnerrel viszont kifejezetten gyengéd, szinte csak tátogatja a száját. Ez akkor derült ki, amikor Zsófi, a pótmamája kölcsönkérte őt, hogy új kiskutyája, Shianne szokja kicsit a kiképzést. Mindketten meglepődtünk, hogy a park réme milyen gyengéden, óvónénisen bánt a palántával, mindent megengedett neki. Ez a mai napig így van, a négy fal között Shi a góré. Kinn a parkban viszont Doris körbeles, látja-e valaki, majd látványosan csomót köt hugira, nehogy véletlenül csorbuljon a renomé. Még megszólnák.