2013. június 30., vasárnap

Minek nevezzelek?

Elkészült végre, el se hiszem! Két hónapnyi várakozás után itt van, paszentos, praktikus, használható és még jól is néz ki. Szerintem legalábbis. Hisz az én ötletem volt. 

(miről ömleng ez itt?!)

Elég sok cuccnak kell kéznél lennie kiképzés alatt, ahogy az már itt említém vala. Ezeket eddig egy hátizsákban hurcibáltam, ami vagy a hátamon lifegett-izzasztott egyfolytában (nem opció), vagy letettem valahova, és ha kellett valami belőle, odarohangáltam hozzá. Persze mindig a pálya túlfelén jutott eszembe, épp mit felejtettem el.
Próbáltam minél több kelléket magamra akasztani; fityegett egy zsákocska az övemen a jutifalatnak, egy a labdának vagy kongnak, a zsebeim tele kakiszacskóval, mert Dorka imád a legnagyobb nyílt terület kellős közepére szarni (na meg néha "kölcsön" kell adni egyet-egyet a feledékenyebb gazditársaknak), már nem volt rajtam hely, holott még egy csomó minden kellett volna kézhez, pluszban ez a sok bizbasz marhára útban is volt. Futás közben összevissza himbálózott rajtam a mindenféle, lehetőleg tök eltérő ütemben, folyton beleakadt valamelyikbe a kezem, meg kipotyogtak a cuccok. És a gatyám is majd' leesett a súlytól. Nem volt komfortos, na. 

(hiába na, ezek az első világbeli problémák...)

Elkezdtem kutakodni, milyen lehetőségek vannak. A TopMancsos kiképzők sokzsebes mellényt használnak, nem szép, cserébe meleg. Én meg húsz fokban is klimaxolok, nem nyert. Az agilitysek övszoknyája ugyanúgy útban lenne a kezemnek, meg szerintem kicsit röhejes is. Egy sokzsebes, bő nadrág akár be is válhatna, viszont futás közben ugyanúgy klopfolnák a kincsek a combomat, mint a zsákocskák a csípőm. 

(ennek semmi se jó)

KK öccse rendelt magának Berlinből egy nagyon pofás holmit, olyan töltényöv-féle, skulók helyett zsebekkel. Nagyon megtetszett a forma, a dizájn, csak a zsebeket keveselltem rajta. Hiába kutakodtam a neten, nem sikerült bővített tárolóhelyes verziót találnom, szembejöttek velem viszont mindenféle katonai-vadászati célú málhahámok. Ez olyan, mintha az ember egy gurtnikból eszkábált mellény-vázat öltene magára, és erre tud mindenféle kistatyót, tokot, cugehört, továbbá firlefrancot aggatni. Beértem volna már ezzel is, és mivel tőlünk uzkve kétszáz méterre leledzik egy vadászbolt, betévedtem a nyomorommal.

(hülye ötlet volt)

Helyben nem tartottak málhahámot, de volt ezer meg egy csilivili katalógusuk, mutatták, miket tudnak szépen, ügyesen rendelni. Egy kisebb afrikai ország éves költségvetésének megfelelő összegért. Húztam a számat, habogtam valamit egy töltényöv-szerű izéről. Az enyhén leereszkedő modorú bolttulaj (nem tudom, ez annak szólt-e, hogy csak egyszeri kutyás vagyok, nem pedig vadász / military-buzi, vagy mindenkivel ilyen) rávágta, hogy az ugyan nincs, de! bármit meg tudnak varrni, csak rajzoljam le, mit akarok. 
Pár nap alatt megszültem a rajzot. Eléggé be vagyok oltva rajzolás ellen, kerttervezéskor is ez a legnagyobb nyűgöm, de meglett. Visszavittem hozzá, szabásmintát is kért. Ez már hosszabb ideig tartott, de két hét alatt összeszenvedtem. Rábólintott, még egyeztettünk anyaghasználatot, mifenét, azt mondta, a varroda kapacitásától függ, de kb. két hét. Mondom, jó. 

(akkor higgy neki, ha ló legel a sírján)

Két hét múlva benéztem, jött a hímhámozás, hogy gondok vannak vele, meg át kellett kicsit tervezni, de még egy hét és meglesz. Mondom, jó. 
Eltelt ez is, persze megint nem hívott, megkerestem. Ugyanaz a hímhám duma, lassan leesett, hogy bele se kezdtek. Mondom, nem jó, pár nap múlva újra felhívtam, hogy akkor kérném vissza másnapra a terveket, mert ennyi idő alatt már én megvarrtam volna. Semmi hímhám ezúttal, megkaptam az arcomba, hogy holnapra nem, mert nem megy senki a szabóhoz, akinél a tervek vannak. Hol érdekeljen ez engem? Akkor holnapután. Az meg neki nem jó, mert tárgyalni megy, ő nagyon fontos ember, nem ér rá. Heló szolgáltatóipar, kapitalizmus, a vevőért vagyunk, ráadásul ő ajánlotta fel, hogy megcsinálják, nem én erősködtem... heló magyarisztán 2013.
Puffogtam nem keveset, lekottáztam magamban, hogy jövő héten milyen változatos indokokat fog kitalálni, miért nem kapom meg a rajzaimat, milyen megalázó lesz (nekem!) állandóan a nyakára járni és kuncsorogni. Mert annyi gerinc nem volt benne, hogy megmondja: bocs, hölgyem, rájöttem, hogy én ezen nem keresek két marék mogyorót se, nekem nem éri meg, inkább kihátrálnék. Áhh...


Aztán inkább fogtam magam és megrajzoltam még egyszer. Már pikk-pakk ment. Elvittem egy bazinagy szabászatba, ahol szépen átvették, elismervényt adtak róla és költségkalkulációt, magával az öreg szabószakival beszélhettem meg a részleteket, még próbálni és továbbiakat egyeztetni is visszahívtak. És két hét múlva valóban kész lett. Így néz ki:

eleje
hátulja
Még csak munkacíme van, jutihámként fut egyelőre. Merthogy tele van minden jóval (kaja, labda), meg mivel nem az eben van, kutyahám nem lehet. A kiképzőöv túl hosszú. Aki tud jobbat , szóljon. 

Vakáció!

Vége a kutyasulinak, vagyis indul a nyári szünet, szeptemberben folytatódik a kiképzés. (Simogatja azért a lelkem, hogy egy-két fanatikus szívesen jönne okulni a szünidő alatt is. Tőőőlem...*)
Addig is jó kutyázást, nyaralást, kutyázós nyaralást mindenkinek!

*ahogy Pissy mondaná a Macskafogóból

Erősen hiányos létszámmal is nagyon vegyes a banda;
tanfolyamosok, agilitysek, K99-esek, terápiás kutyások és kiképzők

2013. június 20., csütörtök

Sulibuli

Ez már csak kb. a fele a létszámnak
Csupa móka és kacagás ez a kutyás élet, a hétvégén a TopMancson majdnem-évzáró bulit tartottunk. Június 30-ig még tart ugyan a kiképzés, de utána mindenki szétszéled nyaralni, sokkal nehezebb lenne összerántani a bandát, úgyhogy inkább megelőlegeztük a viháncolást.

A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy kicuccoltunk bográcsot, hagymát-krumplit-kolbászt, rengeteg apró- és nagysütit, műanyag eszcájgot. A "normál" kiképzést megtartottuk ugyan, de erősen lerövidítettük, ne punnyadjanak meg a melegben a kutyák. Amíg a készítette magát a paprikás krumpli*, lehetett vicces kutyás versenyekre jelentkezni, az első három helyezettet csokival díjaztuk.

*by Tamás, sok köszönet érte!

Egészen kicsik is próbálkoztak
Az első feladatot nem szofisztikáltuk agyon, hogy az egészen kezdő kutyások is indulhassanak; ledobtunk két kúszót egymás mellé, a végükhöz egy-egy kutyát, és aki hamarabb kijött a túloldalon, az nyert. Utána Vera kirakott egy lájtos agility-pályát, lehetett ügyeskedni; ügyesek is voltak. 
Aztán jött a legtöbb versenyzőt vonzó kihívás: kitettünk kilenc műanyag palackot, az aljukban tőkesúlyként némi vízzel, és másfél perc alatt minél többet fel kellett boríttatni az ebbel úgy, hogy a gazdi csak mutogathatott, de nem érhetett a palackokhoz és nem is léphetett be közéjük. (Zsófi köszi, remek ötlet volt!) Érdekes megoldások születtek. 
Volt, aki pacsit kért a flakonok fölött. Jópáran ugrabugráltatták az ebet össze-vissza, hátha véletlenszerűen tarol, persze az amúgy tök trampli kutyák ez alkalommal kínosan vigyáztak, nehogy hozzáérjenek bármihez, kecsesen szlalomoztak az akadályok között. Olyan is akadt, aki lefektette a blökit valamelyik "bólya" mellé, aztán kért egy hempergést... nagyon trükkös! :) Az egyik segítő kutya egyenként odavitte a gazdájának az összes cuccot, aki persze feszengett, nehogy elvegye (hisz nem érhetett hozzá a szabály szerint), az eb meg tanácstalanul nézett, most akkor mi van? és kötelességtudón hurcibálta a menekülő gazdi után a nyomorult palackokat. 
Az ugrálós technika...
...és ami a leginkább bejött: a bökős










A kaja közben kész lett, a sütikből is fogyott rendesen, úgyhogy az utolsó számot jóllakott óvodásként
Köszönjük, nekünk (m)elegünk van
vigyorogva figyelte a nép. A döntőbe azok kerültek be, akik sikeresen túlestek két válogatón: először egy rakat virsli közé dobott tárgyat kellett kihozatni úgy, hogy a csemegék érintetlenek maradjanak, majd nyers tojást apportoztatni. Természetesen összeroppantás, leejtés nélkül. Na, mi itt véreztünk el, Dorka ugyan odahozta hozzám, de aztán olyan gyorsan kiköpte, hogy nem tudtam elkapni. Őszintén szólva a behozáson is meghatódtam, életében először csinált ilyet. 
Kiszabadult a labda a virslicsapdából
A végső megmérettetésben pedig azon versengtek, ki tud legtovább megtartani egy nyers virslit. Mármint kutya. Mármint szájban. Harapás, eltörés, leejtés nélkül. 
Ott ült a négy-öt döntős, fogaik között a jutifalatok ura, mellette kétoldalt ömlött a nyáluk, és egyik szerencsétlenebbül nézett ki, mint a másik. Nehogymár, mostkomolyanezttartanikell, jajjnembíromtovább, meddigmég, segítséééég! nagyjából ez volt a pofájukra írva. Még jó, hogy az állatvédők nem látták.

Érdekes, hogy amikor a buli utáni takarítás során szedtük össze a szemetet, maradékokat, egyetlen törött vagy csócsált virsli, szakadt tojás, féligevett süti sem akadt a romok között. Vajon hova lettek...?
Maradék energiák kitombolása - Dása, Doris, Tücsi, Dawnie

2013. június 10., hétfő

Tegnapi hepaj

Rövid összefoglaló, mit is hagytunk ki. De legalább a rebarbarás pite jól sikerült. 

Ugrabugra-verseny

Elegánsabban (szigorúan brit akcentussal, orrot enyhén égnek emelve ): agility.*

*azaz változatos akadályokkal telerakott pályán irányítani az ebet testi kontaktus nélkül, kizárólag hang- és testjeleket alkalmazva, általában mellette loholva. Időre megy, szigorú szabályok szerint. 

Sokak szerint ez a kutyás sportokban a lovaspóló / tenisz / golf, vagy valami hasonlón trendi, a nem kívánt törlendő. Bocsánat, nem bírom szarkazmus nélkül, pedig ezt a dolgot tényleg az én hatalmas sznobimnak találták ki, de forr az agyvizem, amikor valaki előszeretettel nézi le a K99-et, IPO-t, canicrosst, mifenét, közben az überbajnok állatkájának a kulturált sétálás gondot okoz. Értem én, hogy az agility a kutya-gazda együttműködés parádés csimborasszója, de mesélhetne a többi sportág edzője is, mennyi meló van például a nyomkövetésben. Egy profi frízbi-elkapás kidolgozásában. Kiló hússzal száguldás közbeni megállításban - csak hanggal. Az őrző-védő segéd ("csibész") életben hagyásában...** Csak ezek nem olyan látványosak. 

**...Dorka szerint messze a legnehezebb mutatvány emberhalál nélkül hagyni, hogy az állatorvos orvul meghőmérőzze.

Visszatérve az agilityre, amúgy tényleg iszonyat sok munka éveken át, mire egy kutyából profi versenyző lesz. Eleve az ugrásokat - amiből a legtöbb van - , csak a kutty másfél éves kora után szabad a méretének megfelelő akadályokon végeztetni, mire teljesen befejezi a növekedést, megerősödnek az izmai, inai, ízületei.  Persze addig is lehet gyakorolni sok minden egyebet, kúszót, szlalomot, enyhe emelkedésű palánkot, irányítást, fordulókat. 
Nem keveset érik a gazda is, megtanulja értelmezni kutyája rezdüléseit - olykor tizedmásodpercek alatt - , kiismeri temperamentumát, preferenciáit. Például a kukacimádatot. Oda mindenképp be kell menni, minél többször lehetőleg. Akkor is, ha a gazda másfele kalimpál és mutogat. Csak a biztonság kedvéért, hátha mégis. 

Aztán ha megvannak az alapok, lehet csiszolni a kivitelezésen. Sokat. Még annál is többet. Gyorsabban menjen - lassabban menjen, szűkebben forduljon - jobban eltávolodjon, de azért ne annyira, hééé!,  felmenjen a mérleghintára - jöjjön is le róla, rúdleverés nélkül ugorja az akadályt - átbújni alatta nem ér!
Na és a zónák. A palánk, palló, hinta elején-végén vannak felfestve ezek az ördögtől való sávok, nem rohanhat annyira, hogy ezeket átugorja, legalább egy tappancsának bele kell érnie. Erre rávenni a szélvészebb típusú ebeket csupán röpke hónapok kérdése. Semmiség ahhoz képest, hogy a szlalomban mennyire szeretnek kihagyni egy-két-akárhány rudat. Hipergyors kutyánál csak abból tűnik fel a csalás, hogy rossz oldalon jön ki a szlalom végén, szidás hatására a fifikásabbja megtanulja, hogyan kell két rudat hanyagolni észrevétlenül. 

Anno ahogy Dorc betöltötte a másfelediket, azonnal rongyoltunk agilityzni, hiszen az én villámgyors, szuperokos kutyám erre született, a hasonló kvalitású gazdájával együtt. Aztán jöttek a nagy pofáraesések virtuálisan és élőben.
Röfipók már előtte is élénken érdeklődött az edzések iránt (értsd ezalatt: a "sima" kutyasulis képzés alatt számosszor faképnél hagyott, hogy ő megy inkább ugrálni), na aztán amikor végre legálisan beszabadulhatott a pályára, elöntötte az agyát a harci láz. Nem lehetett kizökkenteni se virslivel, se valagbarúgással. Gondolkodás nélkül megmászott-ugrott-kúszott mindent, ami csak az útjába került, mindezt olyan sebességgel és vehemenciával, hogy mire ordításra nyitottam a szám, már a pálya másik végén járt. Baromi frusztráló volt, hogy abszolút uralatlan a helyzet, és még le is csesz az edző. Sikerélmény nuku, holott addig mi voltunk a sztárolás nagyipari felhasználói. Átslisszoltunk inkább a K99 csapatba, és hagytuk ezt az úri huncutságot. Persze közben savanyodott a szőlő rendesen, bár az tényleg nem tetszett, ahogy még egymás között is fújolnak az agilitysek, de azt hiszem, ez ugyanaz a szép magyar sajátosság, ami minden egyéb területen is jelen van. Legalábbis a filippínókhoz átigazolt kutyás barátnőm ott máshogy tapasztalja

Szóval békésen elkákilencvenkilencezgettünk, az ügyességi ágazat valamennyire kárpótolt, ott van mindenféle ugribugri feladat, meg még cipőválasztás is, ami nagyon vicces tud lenni. Aztán tavaly ősszel feltűnt, hogy a másik agilitys edzőnél csak két tanonc van, úgyhogy jól odapofátlankodtam, hogy beállhatunk-e. Beállhattunk, tán még örültek is nekünk. 
Nem tudom, Dorka élemedett kora okozta-e (négy éves korára azért kicsit beljebb nőtt a feje lágya), vagy a jópár K99-es gyakorlat, gyanúm szerint leginkább Vera végtelenül türelmes és segítőkész edzésmódszerének köszönhettük, hogy az eblány rakétasebességű fejlődésnek indult. Bár mindig úgy álltam az agilityhez, hogy remek móka, és csak az számít, hogy jól érezzük magunkat, azért néha haloványan felmerült a megmérettetés gondolata. 
Eleinte elhessegettem, mondván, ez csak a fanatikusoknak való. Szerencsére Vera abszolút nem erőltette, csak néha jegyezte meg halkan, hogy esetleg, ha talán, meg a csillagok is úgy állnak és mégis, akkor egy versenyen ezt így és úgy kellene. Bejött a stratégia, jelentkeztem. Lábremegésem enyhítette, hogy a csapatból páran szintén rászánták magukat: átesnek a tűzkeresztségen, pedig még erős hiányosságaink voltak. De együtt izgulni, bénázni, drukkolni mindig jobb...

Nem túl boldog kisállat
A kupa előtti héten már csak azon izgultam, nehogy babéziás legyen az állat attól a kullancstól, amit szerdán szedtem ki belőle. Nem lett. Inkább elvágta a lábát egy üvegcseréppel, jó mélyen. Ölben vittem az állatorvosig, dőlt belőle a vér, engem meg felváltva kerülgetett a tetanuszfrász a szégyenletes, enyhe megkönnyebbüléssel. Négy napja bekötözve biceg, kivéve amikor elfelejti az egészet valami sürgős rohangálnivaló miatt, olyankor le kell üvöltenem a haját, mert rendszeresen felszakítja a sebet. Nehéz két hétnek nézünk elébe, nem bír magával ez a dilinyós nőszemély. Emlékeztet valakire...

Ma azért kisántáztunk az elbukott versenyre, leginkább a többieknek drukkolni meg kamerázni, cseszett nehéz kezdő pályákat raktak fel, még a nyuszimód fordulékony border collie-knak is technikásak voltak. Akárhogy is, jó lett volna túlesni az elsőn... na majd júliusban. 

Addig is itt egy kis összefoglaló az edzésekről:

2013. június 1., szombat

Ebfélék és munkakedv

Mindig sírok, mennyit kellett szenvednem Dorkával, mire idáig eljutottunk, ahol vagyunk. Hogy milyen piszok kis köcsög volt nagyon sokáig, szívatott, ahol csak ért. Hogy mennyi mindent szétrágott. Hogy másfél éves koráig csakazértis bepisilt, ha itthon merészeltük hagyni.

Hogy mennyire tudja, hol a határ, de azért tutifixre elmegy odáig és még egy karomhossznyit tovább is. Közben fél szemmel felsandít, látom-e. 

Hogy kiképzés közben mekkora tragika bír lenni. Úgy csinál, mint aki nem érti, vagy elfelejtette, jajjmár anya, ez oooolyaaan nehéz!, vagy most pisilnem kell nemtehetekróla, és épp megcsípett valami, mit is mondtál az imént, milyen apportfa? ja hogy ez?... van még a jutifalatból?

Már nem ver át. Atompontosan tudom, mikor nem érti tényleg és mikor vesz hülyére. Ahogy lehuppan vakarózni egyet (megvan-e, a macska hogy csinálja? Ha zavarba jössz - mosakodj!) vagy fut egy gyors kört, többnyire meg tudom mondani, épp hülyére vesz vagy csak időt kér. Most már.

Szóval amikor azt hallom az utcán, hogy milyen okos kutya! pláne ha feddőn dorgálják mellé a másik ebet, aki "nem okos", csak sóhajtok magamban és próbálom nem feltűnően forgatni a szemem. Okos, persze. (Amúgy tényleg az, aláírom.) Annyira zseni, hogy teljesen magától tud láb mellett jönni, leülni a járda szélén, békénhagyni a macskákat, megvárni a bolt előtt. Így született. Tanítani, nevelni egyáltalán nem kellett, ilyen szerencsés vagyok, na. 

Feszült figyelem: tipikus juhászkutyák
Visszakanyarodva az elejére, szóval nyígok, hogy milyen nehéz dolgom volt, közben pedig egy frászt. Munka, képzés szempontjából sikerült az egyik legkezelhetőbb fajtába beleszeretnem, a juhászkutyákat ugyanis együttműködésre, feladatok közös megoldására tenyésztették. Ráadásul imádnak is dolgozni, akkor boldogok, ha használhatják agyukat, testüket. Lesik a gazda rezdüléseit, szemvillanásait.* Ergo könnyű dolgunk van, "csak" ezt a határtalan energiát és munkakedvet kell a megfelelő eszközökkel a megfelelő mederbe terelni. 

*Utóbbi érdekes dolog, mert míg a farkas kerüli az ember tekintetét, addig a kutya kimondottan keresi azt. (lásd pl.: Miklósi és mtsai, 2003..)

Bár egyik sem pásztoreb,
hasonló habitusok. Csak őket a víz
hozza ki a sodrukból. 
Egészen más a helyzet a pásztorkutya-félékkel. Míg a juhászok kis vagy közepes alkatúak, fürgék és élénkek, a pásztorok általában nagyobbak, kevesebbet rohangálnak, úgy általában megfontoltabbak lendkerekes társaiknál. Nekik nem is kell egész nap cikázniuk, jószágot terelniük, ők a védelemre lettek kitalálva. Csak olyankor mutatnak életjeleket, ha medve, farkas, rabló bukkan fel. Akkor van esélye a behatolónak, ha nem gyökerezik le telerottyantani a gatyáját a felé tartó háromnegyed mázsányi loncsos szőr, izom, hörgés és vérszomj láttán, hanem iszkiri.
Na de egy ilyen kutyát rávenni arra, hogy teniszlabdáért cserébe piruettezzen, akadályokon ugrabugráljon, kecsesen láb mellett szaladjon, egyáltalán: felkeljen 20°C fölött, ugyan már. Esetleg kolbászért, úgy két rőfnyi elég is. 

A hagyományosan őrzés-védésre tartott fajtákkal akár könnyű is lehetne, a juhászkutyákhoz hasonlóan szeretnek dolgozni. Most hagyjuk az eredeti munkakörüket, hiszen arra könnyű felpiszkálni őket, a katonás feladatokkal sem lesz túl sok gond. Na de hogy vegyünk rá egy ilyen komoly, fegyelmezett, kemény kutyát, hogy mondjuk tegyen át három labdát egyik vödörből a másikba, majd hozza oda a teli vödröt?
A rottweiler nem érti. Ez elég sokáig eltart. A dobermannál ha sikerül kipiszkálnunk a gyermeki szellemet a palackból, lehet, hogy soha többé nem tudjuk visszatuszkolni. Boldog csikószökellésekkel megy felfedezni az új és vidám világot. A schnauzer leül, agyal egy sort, hogy vajon mit akarhatunk tőle, összerak magában valamit, aztán megy megvalósítani. Nem nagyon lehet lebeszélni a saját verziójáról. A bullterriernél esélyes, hogy megpróbálja erőből megoldani. A boxer dettó, mindeközben nagyon örül és hosszú meztelencsigákat ereget mindenre, aztán megsértődik ha mi nem repesünk a csodálatos - és nyálas - eredménytől. A moszkvai őrkutya, a dog, az akita, a masztiff... mind más-más húrra rezdül, máshogy csipkés a lelkük.

Mert a lelkük, az hatalmas. Aki nem hiszi, járjon utána.

Folytatása következik, jönnek még: vadászkutyák, ölebek, terrierek.