Szobacirkálók

Adott a szitu: sétálunk az utcán. Bevallom töredelmesen, többnyire póráz nélkül (elvégre iskolázott, engedelmes, nem agresszív kutyám van). Jön velünk szembe egy másik kutyás, kistermetű (mondjuk spánielnél kisebb), magához horgonyzott ebével. Kiskutty Dorka láttán elkezd őrjöngeni, gazdi reakciói:

1. átmegy az út túloldalára, közben a bajsza alatt - vagy épp hangosan - anyázik ránk (mármint hogy miért nincs pórázon az a vadállat. Aki ugyan tök közönyösen ácsorog mellettem míg az övé tombol, de akkor is.)
2. ölbe kapja az állatkát
3. elkezdi neki magyarázni gügyörészve, "jajjdekisbutavagy, hátnemlátodhogynembánt?", miközben a szőrcsomó vérben forgó szemmel, üvöltve tépi a pórázt. Nemcsak hogy nem rezonál a hegyibeszédre, de ballisztikus ívben le is szarja. Ő ölni akar.  

Közép- és nagytermetű kutyák jóval ritkábban reagálnak így a közeledtünkre, de hiába mondogatja kedves cimborám, hogy Buda tulajdonképp egy falu, ahova bakanccsal és hátizsákkal indul az ember, azért ahhoz eléggé város, hogy szőnyegalattjáró méretű legyen a többség.

Persze megint kiemelem, messze nem minden kiskutyára / kiskutyás gazdira igaz a fenti. De sajnos elég sokra igen. Régóta morfondírozok rajta, miért van ez így, mik az idevezető okok, hogyan lehetne másképp. 

Már a fajtaválasztás jelzésértékű. Kevesen döntenek azért a kistermetű eb mellett, mert tisztában vannak az adott fajta adottságaival, igényeivel és pont ilyet szeretnének. Többnyire inkább az a kiindulópont, hogy ilyen törpével nem lesz gond, sokkal kezelhetőbb egy normál növésű állatnál.* Elboldogul vele a gyerek, a nagymama, nem kell hozzá előképzettség, kutyaiskola, szöges nyakörv.

*Alapvetően téves elképzelés, hogy itt bármi a fizikai erőn múlik. Aki úgy véli, nem bír el a naggyal, az a kicsivel se fog. 

Őt is lehet öltöztetni...

Vagy: kicsi a lakás, ugye milyen kínzás nagy kutyát lakásban tartani. (Ez ütős érv, főleg ha összevetjük egy foxterrier mozgásigényét egy masztifféval.)

Vagy simán csak olyan cukesz-mukesz.

A kiskutty aztán nő-nődögél, fizikailag ugyan alig, de lelkiekben annál inkább. Nevelés híján is folyamatosan tanul, csak nem biztos, hogy azt, amit szeretnénk. Ha édesgazdái hetek-hónapok múltán is úgy bánnak vele, hogy "jajj, hát nem tanítjuk még, hadd legyen gyerekkora", a kutya korlátok és alapvető szabályok híján totál zizi lesz. Gazdi ebből annyit vesz észre, hogy az állatka morgós, akarnok és tojik a szép szóra.
Holott ő simán csak nem érti, hogy működik ez az ingerekkel teli, oltárian zajos világ, mit szabad és mit nem, miért dédelgetik időnként agyon máskor meg miért kiabálnak vele, miért nem tombolhatja ki magát soha. És hogy a többi kutya miért tűnik olyan bazi nagynak.

Ugyan lehet, hogy egy nagyobb macska simán felképeli, de ettől még nagyon is kutyaként kell(ene) bánni vele. Ő valószínűleg nagyjából farkasméretűnek gondolja magát, és rettenetesen frusztrálja, hogy a világ nem ezt jelzi vissza. Nem elég, hogy ijesztőek a fölé tornyosuló fajtársak, de még a gazdi is lépten-nyomon megrepteti. Az a szerencsésebb eset, ha kézzel emeli fel, de nem egyszer láttam, hogy még lehajolni is lusta, inkább a póráznál (ergo a nyakánál) fogva rántja fel a jobb sorsra érdemes négylábút. A fuldoklás garantált, de különösen ijedős és hülye gazda egy ilyen mozdulattal simán eltörheti a kutyája nyakát.

És mi történik, ha felemelik a jószágot? Kikerül a lába alól a talaj, még bizonytalanabb lesz, esélye nincs megvédeni magát - a másik kutya pedig erős izgalomba kerül attól, hogy mi lehet az a kincs, amit pont elkaptak az orra elől. Ha eddig nem érdekelte a kicsi, ezután tutira fogja. Borítékolható hogy felugrál, ha ügyes, fel is dönti öleb-gazdit muffostul.

És... mit lehet tenni?

Lehet kutyaéleten át rettegni a többi kutyástól, pórázon rángattatva magunkat fától-fáig, nem engedni kis haverunkat más kutyákkal ismerkedni, összeszagolni, játszani. Ez kb. azt jelenti, mintha az ember soha nem beszélgetne senkivel, sakkpartiról, sörözésről, színházba járásról nem is beszélve. Kvázi üvegbura.
Vagy pedig...

...első körben gazdinak kell legyőznie az ölbeemelési kényszert, ehhez nem árt kicsit utánaolvasni a kutyaviselkedésnek, nevelésnek. Vannak persze, akik rossz tapasztalatra hivatkoznak, hogy már érte kedvencüket támadás, de ettől a felkapás sem fogja megvédeni se a blökit, se a gazdit, sőt. Ugyanakkor a kiskutyákat ért támadások kiváltó oka az esetek nagyon nagy hányadában a maga a kiskutya, szóval ezzel is az ő gazdájának volna elsősorban feladata. (Persze ez nem azt jelenti, hogy aki ráengedi a rotweilerét egy csivavára, az nem egy utolsó büdös bunkó, akárhogy is a csiva kezdte.)

Szóval amikor már nem rándul gazdi keze idegesen ha feltűnik egy másik eb a láthatáron, lehet kezdeni összejárni pár olyan kutyással, akiknek megbízhatóan barátságos, kiegyensúlyozott az ebük. A kicsinek ugyanis kimaradt az életéből a kutyákkal való találkozás, a szocializálódás folyamata, ezt valahogy pótolni kell.
Lehet hagyni őket ismerkedni, és ha a kicsi félelmében, ijedtében rámorog a másikra, jó lenne, ha senki nem kezdené el simogatni meg kedvesen beszélni hozzá, mert ezzel csak rádicsér a barátságtalan viselkedésre. A nagyot sem kell elrángatni a közeléből, hiszen akkor is bejön a stratégiája; megszabadult félelme tárgyától. Ha behúzódik embere lába mellé, és onnan indít kitámadásokat - mintegy bázisból -, el kell lépni mellőle. Hamar összeomlik a nagyarcúsága, kénytelen belátni, hogy nincs elég bátorsága ehhez. A többi kutya nyugodt viselkedése pedig meggyőzi, hogy tulajdonképpen felesleges dürrögni.

Mindezek mellé nem árt, ha gazdi egyértelműen viselkedik és következetes. A bizonytalan, hektikus (meta)kommunikáció a kutyát az irányítás átvételére késztetheti - van, amelyik boldogan megtenné bármely pillanatban (izé, Doris, takarodj a klaviatúráról!), de többségüket stresszeli a felelősség. A stressz pedig legalább olyan gyilkos dolog, mint a túltenyésztés vagy az olcsó kutyakaja; jelentősen megrövidítheti a kutty életét.

A higgadt, biztonságot nyújtó bánásmóddal egyenfontosságú némi fegyelem, ez kereteket ad a kutya életének. Ha valaki olyan kicsi, dédelgetnivaló szőrcsomót akar, amit nem kell nevelni, az vegyen macskát. A kutyát ugyanis muszáj. Ne higgye senki azt, hogy majd a póráz majd úgyis mindent megold, elég szánalmas és szomorú, ha kutyát a gazdájával csak a madzag köti össze.
Nem munkavizsga a cél (bár akár...), az alapvető ül-fekszik-marad-lábhoz bőven elég. De ennyi kell.

A fegyelem része az is, mit csinálhat a lakásban a kutya, gondolok itt a kanapéra-ágyba felengedésre és a kunyerálásra. Utóbbi a veszélyes, mert egy kicsi kutya sokkal kevesebbtől is el tud hízni, pláne ha az a kevesebb ráadásul valami durva szénhidrát. Maga az elhízás sem jó dolog, baromian megterheli az egész szervezetet, de a finomított cukrok emésztésére nem rendezkedett be a kutya igen rövid - ennélfogva borulékony egyensúlyú - bélrendszere. A csokoládé pedig egyenesen halálos lehet. Most jönnek a felhördülések, hogy ez mekkora marhaság, az én kutyámnak sincs tőle semmi baja. Persze. Nem is mindegyiknek lesz. Csak amelyik érzékeny rá. És ez vajon hogy derülhet ki...?
Arról az egyszerű tényről ne is beszéljünk (mindenkit nyüstöltek ezzel gyerekkorában, Fognyűvő Manóval  színesítve a történetet), hogy a kutya nem tud fogat mosni.

Az ágyba engedés meg mindenkinek szíve joga, részemről nem szívesen alszom fűszáldarabok és sárnyomok között, de ha valakinek ez bejön... mondjuk egy kicsitől legalább el lehet férni. Viszont az ágyban alvás kedvéért minden este megfürdetni és ezzel változatos bőrbetegségek veszélyének kitenni a kutyát nettó állatkínzás.

A kanapé ugyanez pepitában. Persze nehéz megállni, hogy egy hideg téli estén az ember ne rángassa fel maga mellé a - meglehetőst ernyedten tiltakozó - biotakarót... :-)

Utóirat: fél év múlva várhatóan újragondolom az idegbeteg-ugatós-hülye-kiskutyás nézeteimet. Addigra lesz egy sheltie-nk.   

Állatkísérletek

A kutyasulink több vonalon is összefonódik az ELTE Etológia tanszékével, máshogy nem valószínű, hogy tudomást szereztem volna az ott folyó kutyás kísérletekről. Mielőtt valaki ketrecbe zárt, bedrótozott, begyógyszerezett kutyafalkákat vizionálna, sietek leszögezni, hogy neeem, itt nagyon nem erről van szó.

1994-ben indult a Családi Kutya Program, ennek keretében tudományos módszerekkel ugyan, de abszolút kutya- és gazdabarát módon végeznek többnyire játékos kísérleteket a tanszék munkatársai.

Eleinte az etológusok berzenkedtek kissé, mikor Csányi professzor bevonta a kutyát a vizsgálandó fajok körébe, hiszen hagyományosan az etológia természetes körülmények között figyeli az állatok viselkedését. Az ember közelében élő, óvott, etetett, irányítottan szaporított "mesterséges" faj kutatását nem tartották lehetségesnek objektív módszerekkel, a tudományosan is bizonyított eredmények azonban néhány év alatt megtörték a jeget.

Minél nagyobb a mintavétel, annál értékelhetőbb az eredmény, tehát egy-egy kutatási témához jó sok vizsgálati alany kell. Mint a program neve is mutatja, családban élő, szocializált, kommunikatív kutyákra van szükség, nem pedig ingerszegény környezetben élő laborállatokra. A gazdik pedig egy csomó mindent megtudhatnak kutyájukról, ami nem biztos, hogy normál körülmények között kiderülne.

Szóval lehet jelentkezni mindenféle tesztre a honlapjukon keresztül, beszámolok néhányról, amin már  voltunk. Először bemásolom a teszt leírását, aztán elmesélem, a mi esetünkben mi történt.

Mire figyel a kutyád, ha rád hallgat?

Tudjuk, hogy a képzett kutyák megbízhatóan reagálnak a jól begyakorlott vezényszavakra, de vajon ez a reakció készség nem függ a gazda közelségtől vagy láthatóságától? És ha igen, befolyásolja-e a kutyák teljesítményét, ha a feladatok gyakorlása közben a megérdemelt jutalomfalatot nem közvetlenül a gazdától kapják? Mostani kísérletünkben a fenti kérdésekre keressük a választ. Vizsgálatunk első felében a kutyák már ismert feladatokat gyakorolnak gazdájukkal. A jó teljesítményért az egyik csoport a jutalomfalatot mindig a gazdától, a másik csoport egy távvezérlésű jutalomfalat-adagolóból kapja. Ezután megnézzük, hogyan reagálnak a kutyák, ha a gazda 3 különböző teszthelyzetben adja ugyanazokat a vezényszavakat. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy eltérő-e a kutyák teljesítménye, ha előzetesen a jutalomfalatot a gazdától, illetve a jutalomfalat-adagolóból kapták.

Egészen friss az élmény, tegnap voltunk. A jutifalat-szóró dobozos csoportba kerültünk, Dorka hihetetlen gyorsan rágyógyult a masinára, le nem vette a szemét róla, és egész testéből az sugárzott, hogy ilyen kell otthonra is!! Pont letojta, ránézek-e vagy sem, vagy hogy egyáltalán hol vagyok, amikor kiadom az ülj/fekszik parancsot. El is tévesztette olykor, mert annyira túlmotiválttá válik a kajától, hogy agyatlanul beajánl mindent amit csak tud, a pacsitól a hempergésig. Elég melós elérni nála ilyenkor, hogy arra koncentráljon, amit valójában akarok tőle. Szokunk is át inkább a játékra meg a szociális jutalmazásra*, na ezt most egy kicsit elcsellózta a teszt, mert már ezer éve nem kap olyan faék dolgokért jutit, mint az ülés vagy a fekvés.

*Utóbbi tömören arról szól, hogy örülj, hogy együtt lehetünk, munkakutyánál: örülj, hogy dolgozhatsz. Eszközei: dicséret, simogatás, vállveregetés. Ez így nagyon spártaian hangzik ugyan, de baromi jól beválik, elvégre nem lehet egy életen át párizsival tömni mindenért.
Nem biztos, hogy egy bichon-nál működni fog, de hogy a juhász nem osztogatott virslit a jó terelésért, az is tuti. Furkósbotot a rosszért viszont annál inkább. Amelyik sokszor nem értette, mit akarnak tőle, az ebbe előbb-utóbb belehalt, a maradék viszont ezerrel próbálta kitalálni a gazda szándékát, és vitte tovább az egyre értelmesebb, együttműködőbb vérvonalat. ©GM

Optimizmus teszt

Emberek esetében gyakran használja a köznyelv optimista és pesszimista típusok jellemzésére, hogy valaki a félig töltött poharat félig üresnek vagy félig telinek látja. Tesztünkben a kutyáknak először megtanítjuk, hogy ha a kísérletvezető a terem egyik oldalára helyez egy tálat, akkor abban mindig van elrejtve jutalomfalat, míg ha a terem másik oldalára, akkor soha sincs. Ezt követően megnézzük, hogy egy középre (tehát a „teli” és „üres” hely közé) lerakott tálra úgy reagálnak, mintha az félig üres vagy mintha félig teli lenne. Feltételezzük, hogy egy biológiailag kódolt mechanizmus határozza meg, hogy a kutyák mennyire optimistán állnak hozzá a félig üres / félig teli tálhoz, és hogy ez a válaszuk megváltozik annak hatására, ha kis mennyiségű oxitocint juttatunk a kutya szervezetébe egy orrspray segítségével.
(Az oxitocin egy a szervezetben természetes módon termelődő anyag. A tesztben alkalmazott oxitocin-spray emberi használatra kereskedelmi forgalomban is kapható, az alkalmazott dózisban semmiféle mellékhatása nincsen, szemmel látható viselkedésbeli változást nem okoz.)


Nem túl meglepő módon Dorka hozta a papírformát, azaz a teli tálhoz változatlan sebességgel rohant, az üreshez meg egyre lassabban. A végén középre helyezett tálkánál átlagolt.

Érzelem-felismerés teszt

A kutyás világ régóta „tudja”, hogy a kutyák megérzik hangulatunkat, felismerik érzelmeinket és reagálnak is rájuk. A gazdák ezt a képességet nemcsak tanítás során, de a hétköznapi életben is használják, például ha fel akarják kelteni a kutya érdeklődését egy játéktárgy iránt, vagy épp le akarják beszélni egy nem éppen kívánatos táplálékról séta során. A kutatók csak manapság kezdtek foglalkozni a témával, így, nem meglepő módon még viszonylag keveset tudunk arról, mit is ért a kutya mindezekből a jelekből. Tesztünkben a kutyának két egyforma tárgyat mutatunk (műanyag flakonok), melyeknél a gazda különböző érzelmeket mutat. Ezután a gazda megkéri a kutyát, hogy hozza be neki az egyik tárgyat. Vizsgálatunkban azt teszteljük, vajon a kutya el tudja-e dönteni, pusztán a látott érzelem-kifejezés alapján, melyik palackot szeretné a gazda megkapni.

Annyival volt komplikáltabb a leírtaknál a valóság, hogy az egyik flakonba jutifalatot zártunk, a másikba meg egy darab kavicsot. Nekem felváltva kellett örvendeznem, semlegesnek maradnom illetve undorodnom a különböző palackok láttán, aztán Dorkára bíztam, melyiket hozza oda. Ha a jutisat hozta, megkaphatta a tartalmát.
Szerencsére nem kellett totál elrontanom a kutyát, vagyis olyat nem kértek, hogy a jutifalatos flakonnál kelljen undorodnom (és mégis jól megjutalmazni, ha azt hozza be), de a teszt végére totál kardomba dőltem, hogy nekem milyen hülye kutyám van. Nagyon kedvesek az etológushallgatók és doktoranduszok, egymást túllicitálva siettek meggyőzni arról, hogy neeem, ez nem így van, meg hogy ez teljesen normális reakció, és hogy az egész nem erről szól... de hát Ti mit gondolnátok, ha a kutyátok ötször behozná a jó palackot (ami iránt egyértelműen pozitívabb reakciót mutatsz, és ezt meg is erősíti a belőle kapott juti), aztán háromszor mégiscsak ragaszkodna a másikhoz? Ráadásul amikor megmutatod neki, hogy abban csak kavics van, ő azért megpróbálná bebizonyítani, hogy rosszul tudod, az igenis juti?! Komolyan, úgy kellett kihalásznom a szájából.

Mi jár a kutyám fejében, miközben alszik?

A humán pszichológiában és orvostudományban bevett szokás azt vizsgálni, hogy mi zajlik az ember fejében miközben alszik. Mindehhez nem kell más, mint egy ún. EEG készülék, amely az agy által kibocsátott elektromos jeleket méri anélkül, hogy az alanynak bármilyen kellemetlenséget okozna. Jelen kutatás során azt tűztük ki célul, hogy ugyanezt kutyák esetében is megvalósítsuk. Az alanyok először egy tesztben vesznek részt, amely során különböző tárgyak közül kell választaniuk annak érdekében, hogy jutalomfalatot kapjanak; majd ezt követően hagyjuk őket szunyókálni a laborban. (A gazda természetesen végig jelen van; amíg a kutya alszik, addig neki filmet vetítünk.) Arra vagyunk kíváncsiak, hogy más zajlik-e a kutya fejében attól függően, hogy milyen viselkedési tesztben vett részt.

Majd leszakadt a lábam, mire beestünk a tanszékre, mert hát ugye ki volt adva az ukáz: fárasszam le az állatot. Komolyan vettem a feladatot, úgyhogy aznap indítottunk egy Gellérthegy-mászós/kerülős túrával (2,5 óra), aztán kinéztünk a Kopaszi-gátra és ott jött némi úszós-labdázós-úszós edzés (3 óra), utána pedig becsatlakozott Shianne, és kisajtolta nővérkéje maradék energiáit (2 óra).
Ez azért Dorkának is elég volt, úgy kellett felrugdosni fektéből, hogy az egyetemre még másszon be velem. Azt hittem, úgy fog aludni utána, mint akit agyonvertek... na persze. Amit kifelejtettem a számításból, az csakcsupán az idegen környezet, az elektródák a fején, a mellkasán, a légzésmérő öv, beszűrődő fény, a halk motoszkálás a folyosón, a linóleum hőmérséklete és a Nap oppozíciója a Neptunusszal.
A filmnézés innentől felejtős volt, próbáltam Dorcit relaxáltatni (mindezt úgy, hogy azért ne birizgáljam nagyon), megakadályozni, hogy leműtse magáról az elektródákat, eszelősen vigyázni, nehogy testhelyzetet váltsak, levegőt vegyek vagy pislogjak, mivel ilyenkor mindig nagyon lelkesen felugrott megvizsgálni, mi történt. Azért valamennyit szunyókált is, legalábbis az EEG ezt mutatta, egy részletét meg is kaptam a hozzá tartozó EKG- és légzésszakasszal együtt:

Ja, meg az egyetemi újságba is bekerültünk jól.

Mit néz a kutyád, mikor az arcodba bámul?

Sok korábbi kutatás kimutatta már, és a kutyás mindennapokban is tapasztalható, hogy négylábú barátaink hajlamosak a szemünkbe nézni és úgy figyelni ránk. Míg az emberek számára mi sem természetesebb minthogy kölcsönösen egymásra nézzenek pl. beszélgetés közben, a legtöbb állat kerüli ezt a szemtől szembe kommunikációt. Így sok érdekes kérdést vet fel, hogy a kutya miként és pontosan mit néz egy emberi arcon. 

Vizsgálatunk során fényképeket illetve rövid videókat mutatunk a kutyáknak emberi arcokról, és egy szemmozgáskövető berendezéssel rögzítjük, hogy hová néznek. Feltételezzük – mint azt embereken végzett korábbi kutatások már kimutatták –, hogy kutyák esetében is egy biológiailag kódolt mechanizmus határozza meg a nézési mintázatot, amely változik annak hatására, ha kis mennyiségű oxitocint juttatunk a kutya szervezetébe .

Ehhez először egy ún. eye-tracker műszerrel bemérték a kutya szemét, hogy követni lehessen, hova néz. Dorkánál eléggé bukásra volt ítélve a kísérlet, mert a fekete kutyaarcban szinte lehetetlen bekalibrálni a közel fekete kutyaszemet.  A tesztfelvételek ugyan sikerültek, de az éles mérés nem lett értékelhető.

Kioltható-e a mutatás követése a jutalom minőségének változtatásával a mutatásos tesztekben?

Eddigi vizuális kommunikációt vizsgáló, ún. mutatásos tesztjeinkben a kutyának a kísérletvezető mutatása alapján kellett megtalálnia az elrejtett jutalomfalatot, amely, a kutya számára valamilyen kívánatos csemege, pl. virsli, vagy táp darabka volt. Azt feltételezzük, hogyha a jutalomfalatot egy a kutya által kevésbé kedvelt típusra cseréljük (pl. sárgarépa), akkor motivációjuk, és így feltehetően teljesítményük a teszt során csökkenni fog. Ebben a kísérletben előzetesen két csoportra osztjuk az alanyokat: az egyik csoport tagjai sárgarépát kapnak a mutatott rejtekhely („jó” rejtekhely) választásakor, a „rossz” rejtekhely választásakor semmit. A másik csoportban viszont a „rossz” rejtekhely finomabb jutalmat rejt, mint a mutatott. Kíváncsiak vagyunk, vajon a kutyák ezekben a tesztekben akkor is a mutatott rejtekhelyet választják-e, ha azt tapasztalják, hogy a „rossz” válaszért jobb jutalomfalathoz juthatnak?

Szívás (mármint a tesztelőnek), Dorka ugyanúgy imádja a sárgarépát, mint a tápot. Na jó, a virslit azért nem übereli. De ha valami egészséges-táplálkozás rohamomban netán répát rágcsálok tökmag helyett, képes csorgó nyállal kinézni a számból. Az almát dettó. (És sehol nincs a barátnőm újfundlandijához képest, aki a karfiolt vagy a paprikacsutkát lelopja az asztalról, a húst viszont otthagyja.)
Még a nyári táborban csináltuk ezt a tesztet, őszintén szólva nem nagyon emlékszem az eredményre. Valószínűleg össze-vissza rohangált, és tök vakon próbálkozott. Lásd fenn, mint túlmotiváltság kajára.

Fő a változatosság! (4 teszt egyben)

Ebben a tesztben a kutyák négy különböző (változatos típusú és nehézségű) helyzetben szerezhetnek jutalomfalatokat. A kísérlet egy országok közötti összehasonlítás első része, a másik két vizsgált ország Ausztria és Anglia lesz. Hasukat kedvelő kutyáknak kihagyhatatlan, szórakoztató program!

Ez is nyári táboros kísérlet, már nem lehet rá jelentkezni. Az első volt azon tesztek hosszú sorában, ahol kételyeim támadtak Dorc zsenialitását illetően. Emlékszem, mennyire le voltam taglózva, pedig Dóri, a tesztvezető nagyon aranyosan vigasztalt. Azóta fél év eltelt és így utólag hajlamos vagyok elfogadni, hogy nem feltétlenül jelentette azt az eredmény, hogy Doris buta lenne. Felfoghatnám akár úgy is, hogy mennyire alkalmatlan a ravaszkodásra és milyen bölcsen belátó. De nyáron még azon depiztem, hogy tök béna és semmi kitartás nincs benne...
A lényege ezeknek a feladatoknak röviden az volt, hogy vagy egy eszközt kellett használnia a kuttynak a jutifalat megszerzéséhez (pl. meghúzni egy kötelet), vagy a mancsát. Volt, hogy simán csak figyelnie kellett volna, Dóri mit csinál, és utánozni. Dorcnak esze ágában nem volt ilyen trükkökhöz folyamodni, ha nem sikerült megszereznie elsőre szájjal, hagyta a fenébe.

Érdekes megfigyelni, hogy a farkasok mennyire intenzíven használják a mancsukat, és nekik a vertikális mozgás sem jelent akadályt. Simán felmásznak székre, asztalra, szekrényre, bárhová, ahova egy kutya maximum a mellső mancsait teszi fel. Persze biztos van ellenpélda, mindenesetre ritkább. Szerencsénkre.

Tudja-e a kutya, melyik a valódi?

Az agresszív viselkedésformákat vizsgáló teszteknél megszokott, hogy praktikus vagy biztonsági okokból modelleket használnak egyes  helyzetekben valódi emberek/testrészek helyett. Ugyanakkor nem mutatták még ki, hogy milyen különbségeket okozhat önmagában a modell használata az eredeti ingerhez képest. A kérdés vizsgálatára olyan kutyák megfigyelését tervezzük, amelyek hajlamosak őrizni a csontjukat. Olyan családi kutyák emberi és műkézre adott reakcióját hasonlítanánk össze, amelyek agressziót mutatnak (pl. morognak) amikor az élelmük felé nyúlunk. 

Büdi nem felel meg a fenti leírásnak egyáltalán, békésen hagyja, hogy elvegyem tőle a csontját vagy a kajáját még akkor is, ha frissen kapott kedvenc darabról van szó (amikor szárított malacorrot vagy porcos marhatérdet kap, a biztonság kedvéért bevonul vele a helyére. Nehogy esetleg eszembe jusson bármi merénylet, inkább eltűnik szem elől.). Csak ha már ott volt ez a teszt - szintén nyáron -, kipróbáltuk. Persze bejött amire számítottunk, a műkéznek és az igazinak is hagyta, hogy elvegye a csemegét. Picit szomorú volt azért. Pedig már a fél tábor megrágta előtte.

Az a mondás, hogy a kajaőrzésnek semmi köze a dominanciához, falkavezérséghez, alfasághoz és a többi modern humbughoz , annál inkább az "ownership zone"-nak nevezett jelenséghez, vagyis hogy ami a farkasszármazék szája közelében/szájában van, az az övé, akár alfa, delta vagy omega. És a négylábú társadalom többi tagja ezt tiszteletben is tartja, a farkas maximálisan, a kutya többnyire. Esetleg lopnak egy lelógó cafrangot, ha elég nagy darab a zsákmány.
Aki nem tartja tiszteletben, az az ember. Annyira nem, hogy megpróbálja a saját értékrendjét ráerőszakolni a szerencsétlen bundásra "márpedig én vagyok a főnök!" felkiáltással. Aztán vagy rosszul jár, vagy nem...

Az egykori spánielem lett volna jó tesztalany erre, ő veszettül morgott meg harapott is a csontjára. Egy meglehetősen határozott egyéniségű barátnőm úgy döntött, nem úgy van az, és fél pillanat alatt kikapta a cupákot Dolly szájából. Az meg csak nézett hülyén - megjegyzem, én is -, szerintem úgy meglepődött ekkora pofátlanságon, hogy elfelejtett harapni.

Mi vagy te, és vajon mik a szándékaid?

© Top Mancs

A teszt során előbb a gazda, majd a kutya is (a gazda jelenlétében) találkozik egy fura jószággal. Kérdésünk, hogy vajon milyen reakciókat vált ki a kutyából, ha egy nehezen beazonosítható "lénnyel" találkozik, és hogy függ-e a viselkedése a személyiségétől, képzettségétől, gazdával való viszonyától. 

A fura jószág egy többé-kevésbé kutya formájú robot-drótváz volt, ami tudott minden irányban mozogni, meg még a farkát is csóválta. Erre a vázra szigszalagoztuk fel Dorka kongját, és neki meg kellett volna szereznie. Persze közben a robot mozgott, zörgött, csóvált, talán villogott is. Dorc párszor bepróbálkozott, de persze a ragacs nem engedett egykönnyen, és egy idő múlva hiába biztattam, a gyanakvása erősebb lett, mint a kongtulajdonlási vágya.

Kiborítós teszt

Az örök visszatérő. Sokszor használják ezt a tesztet terápiás- és segítőkutya képzésen, vagy akár egy sima kutyasulis foglalkozás keretein belül is előjöhet. Kiderül általa, hogy a kutya hogy reagál egy számára fenyegetőnek tűnő helyzetre; kajak agresszívan, félelmi agresszióval, behódolón, semlegesen, menekülőre fogva... alapvetően a kutya személyiségfelmérésének egyik eleme, de lehet oldani vele a létező parákat.
Mivel nem akarják ténylegesen kiborítani a kutyát - normális kutyás ilyet nem akarhat -, helyes tesztelésnél időben megszakad a fenyegetés. Vagyis nem akkor, amikor a kutya már őrjöngve ugat, esetleg kitámad vagy maga alá vizel, hanem amikor a testbeszéde arra utal, hogy nem érzi jól magát. Megfeszülnek az izmai. Visszatartja a levegőt. Ráncolja az orrát. Ilyenkor rögtön jön a feszültségoldás: "nyugi, nincs semmi baj, csak vicceltem". Jó esetben a következőnél már hosszabb idő kell, és aztán egyre később borul ki.

És hogy Dorka hogy reagál erre? Veszettül kiborul minden alkalommal, ismerősre is. :-) Mert még mindig totál gyáva, akármekkora is az a belgaszuka pofája. 

Gazdik és egyéb állatfajták

Avagy: miért tartunk kutyát?

Jó esetben mert szeretjük. Amúgy meg attól függ... ahány gazda, annyi válasz. Azért megpróbálom összeszedni.

Előre leszögezem, erősen sarkított poszt lesz, nyilvánvalóan nem skatulyázható be senki egyetlen adott kategóriába - na meg nem is a skatulyázás a cél. Mint ahogy a horoszkóprovat is sült hülyeség, ha szó szerint vesszük, és kizárólag születésnapunk alapján azonosulni tudunk mintegy hatszázmillió emberrel*, közben persze mind egyéniségek vagyunk. :-p

Szóval biztos lesznek átfedések, lesz olyan amit elfelejtek említeni, lesznek sértődések. Akinek nem inge... Fogyasztása komolytalanul javasolt.

Na, uccu neki.

*egy alkalommal elkezdtük kiszámítani kombinatorikai módszerekkel, hányféle konstelláció (és ezáltal személyiségtípus) lehetséges, ha csak a legalapvetőbb asztrológiai változókat (bolygók, jelek, házak, fényszögek) variáljuk. Hétmilliárd után abbahagytuk a számolást, pedig még messze nem értünk a végére.

Vidéken, falun, kertesházas övezetben - ahogy tetszik

Egyfajta hagyományőrzésből, megszokásból. Mert mindenkinek van. A szomszédnak is. Mert kölykezett a Buksi nyolcat, és kaptunk mi is egyet. Amúgy jól jött, legalább nem kell megjavítani a csengőt. 

Ők azok a tipikus kerti kutyák, akikről már írtam pár bejegyzéssel ezelőtt. Még az a jobbik eset, ha gazdi mobil kerti elemnek tekinti, mint valami furcsa dísznövényt; néha meglocsolja, műtrágyázza, de amúgy nem sokat törődik vele. Viszont nemegyszer hallok olyan esetről, mikor gazdi kinevezi magát kutyakiképzőnek, és neveli a fenevadat.  

Ez úgy néz ki, hogy áthívja valamelyik falubeli cimborát, hogy agyabugyálja el a házőrzőt, mondván, vaduljon a dög. A kutya már félőrült a rettegéstől, fogalma sincs a  miértről, egy felreppenő verébcsapattól is összerezzen, de a kiképzés folytatódik. Ha kicsit is önállóbb lélek, az első adandó alkalommal megszökik, bár ettől nem lesz jobb neki. Vagy elüti egy autó/vonat/sörétes puska, vagy pedig előbb-utóbb visszakerül a gazdához, és akkor jön a büntetés. Emberünk leleményes, sokféleképp torol. Első körben mindenképp agyabugya és náspáng. Aztán jön a bezárás, lehetőleg minél szűkebb helyre, törjön csak az akarat. Biztos, ami tuti, napokig enni se kap. Helyette annál több ordítozást, ütleget, értse meg alaposan, milyen komisz volt. Ha továbbra is télakol, netán félelemből visszatámad, jön a kisbalta - és az új kutya.

Itt szúrnám be, hogy a kutyák nem haragtartók, tehát nem tudnak értelmezni már egy ötperces "most jól bosszút állok"-ot sem, cserébe a négy-ötéves gyerekek kognitív képességeivel rendelkeznek, tehát csak egy gondolatkísérlet erejéig helyettesítsünk be velük (lásd Csányi Vilmos könyvét). Csúf látvány.
Mordori vidékeken egyébként valamiért előszeretettel keresik házőrzőnek a német juhászt és keverékeit. A fajta benne van a legokosabb kutyák top 10-es listájában, és mint ilyen, különösen megsínyli az agyatlan gazdát.

Divatkiegészítőként

Gondolok itt a tipikus társasági kutyákra és ölebekre, ritkán az agarak, collie-k is beleesnek. Lényeg, hogy csini nippként lehessen őket hordani, jól álljanak rajtuk a masnik, ruhácskák, Swarovski nyakörvek. Gazdijaikra egész iparág épül, ők vesznek meg minden tökfölösleges bizbaszt ami a kisállatboltokban fellelhető, a csontocskamintás plüsspárnától a kaviáros jutifalatig. 

Ezek a kutyák mindent, de tényleg mindent megkapnak, csak egyvalamit nem: hogy kutyaként bánjanak velük. Szerencsétlenekben még ott bujkál az ősi farkas, és nem érti, mit keres itt talpig hülyében. 

Társpótléknak

Nem kell feltétlenül magányosnak lenni, élhet valaki párkapcsolatban, lehet gyereke, mégis erősen antropomorfizálja a kutyáját és kicsit nemnormálisan kezeli. De főleg az egyedülálló, egyedül élő, gyakran az idősebb korosztályba tartozókra igaz. 

Állataik rettentősok szeretetet kapnak. Néha túl sokat. Nem elég a babusgatás, simogatás, mindig leesik egy kis ez-az az asztalról, sokszor egyáltalán nem kutyának való dolgok; csokika, cukorka, kekszecske. Az eb szuperszónikus sebességgel ölti fel a hordóalkatot, hiába magyarázza az állatorvos, hogy mennyire nem tesz ez jót a szívének, ereinek, ízületeinek, válaszként gazdi annyit hebeg, hogy de hát olyan szépen néz szegényke. 

Vannak ugyanakkor nagyon is tudatos kutyatartók, akik odafigyelnek kedvencük étrendjére, mozognak vele sokat, kutyasuliba viszik, bújják a szak- és egyéb irodalmat, minden elérhetőt biztosítanak az ebnek masszázstól az aquafitnessig.

Ami közös: mivel a kutyától megkapják azt, amit senki mástól, vagyis a feltétel nélküli szeretetet, ezért nincs szívük fegyelmezni őt. A blöki pedig hipphopp a fejükre nő. Nem vagyok egy Cesar Millan-rajongó, de az általa felállított szentháromsággal maximálisan egyetértek - a kutyának egyenlő arányban van szüksége szeretetre, mozgásra és fegyelemre.  

Túldimenzionált állatszeretetből

Biztos mindenki találkozott már a típussal, ha máshol nem, a bulvárhírekben: a delikvens maga köré gyűjt minden kóbor, kidobott, elaltatásra ítélt, interneten köröztetett páriát. Vagy legalábbis minél többet. 

Nem azokra gondolok, akik reálisan felmérik, hány állatot tudnak ellátni, foglalkozni velük, helyet biztosítani nekik, vagy akik szigorúan ideiglenesen fogadják be őket. Inkább azokra, akik mondjuk egy harminc négyzetméteres lakásba zsúfolnak be nyakló nélkül kutyákat, macskákat, tücsköt, továbbá bogarat.

Általában gőzük nincs állataik igényeiről, szeretetük kimerül abban, hogy befogadják, etetik és babusgatják őket. Hatalmasan meglepődnek, ha a kutya mondjuk harap is azon kívül, hogy tündibündi. De persze megbocsátanak, mert hát ugye a hányattatott sors.
Egy állat elaltatása szerintük a létező legaljasabb dolog (még akkor is, ha az az egyetlen humánus megoldás). Vállukra veszik az állatvilág sorsát, együtt szenvednek minden broilercsirkével.  Ezerrel zaklatnak mindenkit az egész ismeretségi körükben, hogy tegyenek valamit, osszák meg (ők voltak az utolsó csepp a fb-profilom törléséhez), és milyen szívtelen önzők, ha nem. Mindenáron meg akarnak győzni arról, hogy a meglevő állatod mennyire örülne egy játszótársnak, akkor is, ha egy zoofób macskával élsz. Ha van már vagy nyolc állatod, akkor pláne; szerintük eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít. Végül is a te anyagi-, érzelmi- és időráfordításod nekik nem fáj.   

Szaporításért

Tudatosan, felelősségteljesen, garanciát vállalva kutyát tenyészteni nem túl kifizetődő móka, divathullámokon kívül eső fajta esetén jó, ha az önköltség visszajön a kölykök árán. Akik már születésük előtt rengetegbe kerülnek; egy neves kennelből származó, tenyészthető szuka eleve nem két fillér, fel kell nevelni minőségi kaján, oltatni minden évben, kiállításokra, tenyészszemlére, esetleg munkavizsgákra vinni, szűrni a fajtára jellemző vagy előfordulásra esélyes betegségekre. Fizetős az idegen kannal fedeztetés, csőstül jönnek az állatorvosi költségek végig a vemhesség alatt és ellés után, túl nagy alom esetén dajkakutyát kell keríteni vagy cumisüvegből tápoltatni, perkálni kell az kölykök oltásainak és féreghajtásának költségeit, chipelést, törzskönyveztetést, kölyöktápot...

Hát mennyivel egyszerűbb keresni egy olyan fajtát, ahol a szaporulat darabjáért százezreket lehet kaszálni, fentieket mind lespórolni, aztán reklamáció esetén széttárni a karunkat?! Sokkal. 

Kiállításszédelgésből

Némi átfedés van a divatkiegészítőként tartott ebekkel, csak itt nem az átlagember, hanem a kutyás társadalom előtt kell felvágni. 

A lényeg, hogy minél több trófea learatásra kerüljön, ha az eb külleme túl szerény az igazi elitbe kerüléshez, akkor is van megoldás; mindenféle noname dunyhafelsőpusztai kiállításra kell benevezni, ahol jó eséllyel az egyedüli indulóként meg lehet nyerni a versenyt. Nagy a gyűjtési szenvedély, mert úgy lehet jó áron eladni a leendő ivadékokat, ha a szülők pedigréjében minél több a plecsni. Magyarországon legalábbis. Sajnos ez azt vonzza be, hogy ész nélkül megy a küllemre tenyésztés; a kiegyensúlyozott idegrendszer, fajtajelleg, egészség pedig mindinkább a háttérbe szorul. 

Agyatlan amúgy, ami az ilyen kiállításokon megy. Timberrel egyszer neveztünk be egy CAC-ra, vagy húsz évvel ezelőtt, vedlési időszakban. Ott tettem le a hajam, amikor láttam, hogy az összes grönis ezerrel hajlakkozza a kutyáját, próbálva visszaragasztgatni rá a lehullófélben levő vedledéket. És nagyon utáltak engem, mert egyrészt lepfújoltam a kezelést, másrészt meg valamiért azt hitték, őket akarom kitúrni a babérjaikból. Azt látták, hogy megjelenik egy csinos ismeretlen versenyző - mármint Timber, nem én! - , és ki tudja, mik a céljai. 

Dorka nem elég szép ehhez a bolhacirkuszhoz, úgyhogy legalább ezen a területen nem kap táptalajt a sznobizmusom. Tiszta mázli, mert egy valag pénz a nevezési díj. 

Itt azért egész jól néz ki

Megajándékozódtunk vele

Milyen jó ötlet, nem? Karácsonyra, szülinapra, vagy mert már annyit nyafogott érte a gyerek. Igazán megfontolt dolog valakinek a nyakába sózni 10-15 évnyi felelősséget, áh, picit sem kicseszés. Már ha van felelősségérzete az ajándékozottnak. Eleget fanyalogtam már, feltételezzük, hogy van. 

Fentiekre vannak példáim is, szerencsére mind hepiendes. A parki kutyaközösség egyik tagja konkrétan szülinapi ajándékként érkezett, édesgazdája a mai napig el van ájulva tőle, imádja, félti, tutujgatja, Gipsy meg jól visszaél ezzel. :-) A nyafogós gyerek pedig... hát, az én voltam. 

Nem vettem túl szépen az akadályt, hülyekamasz-koromat éltem épp, a kutyát pedig egy ideggyenge, túltenyésztett spániel képviselte - nem a legjobb párosítás. Mai napig látszanak harapásnyomai, némelyik jogos volt.
A kezdeti lelkesedés után szívesen lepasszoltam volna a szüleimnek a reggeli sétáltatásokat (főleg ha előző este lumpolnivalóm akadt), az etetés előtti főzőcskézést (hol voltak még akkor a tápok!), meg az összes többi nyűgöt, de keményen beintettek. Jól tették. Hozzászoktam, tanultam belőle, és amikor Dolly veseelégtelenségben elpusztult, már tudatosabban szerettem volna utódot. Apám viszont nem szándékozott ismét újratapétázni és újraszőnyegezni a lakást, úgyhogy a következő kutyára várnom kellett, míg elköltözhettem otthonról. De Timber nagyon megérte a várakozást.

Munkára

Hiszen erre lettek eredetileg szelektálva, célirányosan tenyésztve. Ha találkozik a hatékony kiképzési módszer a megfelelő habitusú kutyával, rengeteg mindenre használható az eredmény: terelésre, őrzésre, vadászatra, nyomkövetésre, drog-, fegyver- illetve sebesültek keresésére, terápiás- és segítőcélra... vagy amire akarjuk. 

Ide vehetjük a direkt célra tartott hobbikutyákat, akikkel például agilityznek, szánt húzatnak, műnyulat kergettetnek vagy különféle munkavizsgákon mennek végig. És akár azokat is, akiknek az a feladatuk, hogy minél egészségesebb, a fajtajelleget leginkább hordozó utódokat neveljenek. 

Családtagnak

Nem valaki pótlására, hanem önálló jogú új tagként. Nincs rossz soruk, még ha el is kell viselniük  néha némi húzást-nyúzást a gyerekek részéről. 

Erődemonstráció részeként

Amihez a kigyúrt bullterrieren kívül hozzátartozik a kigyúrt gazdi, golyófej, tokás tarkó, több-kevesebb rasszizmus.  Nem is sorolom tovább a sztereotípiákat. 

A tragédia ebben a kategóriában a hozzá nem értés, ami persze a többinél is fennáll, de azért nem mindegy, hogy egy rágcsálórém yorkshire terrier csimpaszkodik az ember bokájába, vagy egy krokodilállkapcsú staffordshire. Fegyver az is, meg a Parabellum is. Csak épp utóbbinak nincs önálló akarata. 

Persze létezik békés felhasználásuk is, mint például itt:

Házi labornak

Hogy az etológus is tudjon karosszékből kísérletezni és megfigyelni. 

Igazából hóttmindegy, mi volt a kutya beszerzését kiváltó tényező, a lényeg, hogy próbáljuk meg kutyaként bánni vele, hiszen kizárólag akként tud létezni, viselkedni. Emberi mintákba kényszerítéssel összezavarjuk, félreértések kerekedhetnek belőle - lássuk be, hogy a mi lehetőségeink sokkal jobbak az ő megértésére, mint fordítva. Valójában a kutya még mindig "csak" egy hihetetlenül intelligens, szociális viszonyokra érzékeny ragadozó; hagyjuk meg ennek, akkor lesz a legboldogabb.

A legvégére pedig jöjjön két különösen idióta gazda, lol!

Miért pont belga juhász?

Hát... nagyon szégyellem, de én is úgy választottam fajtát, mint a legtöbben: mert szép. Sőt, baromi szép. Én meg baromi sznob vagyok, nekem nem csak szép, de pedigrés kutya kellett.

bundásjószág

Persze utóbbit megindokoltam nagyon ügyesen, okosan; mivel mindenképp szukát akarok ˙(mert az bújósabb, kedvesebb, nem akar bagzani állandóan, csak évi kétszer - és egyszerre pisil, nem kell késő este is felkeresni az összes villanyoszlopot a környéken), legyenek kölykei is*, és ha már vannak kölykei, azokat könnyebb elhelyezni, ha van törzskönyvük. Nna. Így kerek.

*én is elhittem, hogy valami baja lesz, ha legalább egyszer nem kölykedzik. Most már tudom, hogy ez botorság. 

Annyi legalább egybeesett az elképzeléseimmel, hogy a belga álló fülű, csőorrú, szőrös, "szépészeti beavatkozás"-tól mentes ( = ép füle, farka) kutyakozmetikusra, napi fésülésre nem szorul. Nyomokban emlékeztet egy farkasra. És viszonylag elkerülte a túltenyésztést, örökletes nyavalyákat.

Tücsi és Dorka - a tervu és a gröni

Először a barna verziót, a tervueren-t néztem ki magamnak, hasonlóképp megfontolt okokból - csak arról tudtam, hogy egyáltalán létezik. Az akkori pasim ismerősének viszont grönije volt, és elkezdtek ezerrel rábeszélni (a pasas meg az ismerőse), hogy az sokkal jobb, csakis a fekete jöhet szóba. Megnéztem az ebet, aztán vállat vontam, hogy tulajdonképp oly mindegy... később jöttem csak rá, mennyire jó választás volt. A tervu se rossz, de mivel divatosabb, könnyebb belőle túltenyésztett példányt kifogni. Legalábbis akkor így volt. Most már mindkét szőrös változatban vannak ideggyengék, meg persze nagyon jók is. 

a tervuerenek gyöngye, Guru

Szóval igazság szerint nem nagyon néztem a fajta jellembeli tulajdonságait és igényeit, illetve elolvastam, mit írnak, és beleszuszakoltam a saját elképzeléseimet. Azt már nem akartam tudatosítani, hogy folyamatosan dolgozni kell vele, rengeteget mozgatni, ingergazdag környezetet biztosítani. Hogy ugatós, rágós. Hogy a belga szuka a hisztikirálynő szinonimája... például eljátssza, hogy visítani kezd kan közelében, erre persze a kant megbüntizik, miért bántotta csóré szukát. Az meg csak néz hülyén, hisz hozzá sem ért. A szuka pedig röhög a markába, amilyen köcsög. 

Hasonló sztori: a minap esett be Dorka egy olyan társaságba, ahol volt egy másik belgalány. Nem ismerték egymást előtte, de csak összevillant a szemük, és tökéletes szinkronban indultak rá egy kis terrierre. Hihetetlenek.

Timberrel állati mákom volt, hogy a külleme mellé könnyű kezelhetőség társult, ha Doris lett volna az első, soha többet a büdös életben nem akarnék belgát. :-)
Ugyanakkor bazi könnyen képezhető, lelkes munkakutya. Érzékeny ugyan, de nagyon is terhelhető, csak finom balansz kérdése; nem szabad annyira kemény kézzel bánni vele, mint a német fajtákkal, de nem is olyan mimóza, mint egy angol. Ha sikerül az energiáinak megfelelő levezetési csatornát találni, remek társsá válik, akit bárhova magával vihet az ember, nem bőg le vele.
És persze széééép. 

Ha ma kellene fajtát választanom, borzojt vennék. Az is elegáns, méretes állat, viszont baromi lusta, igazi kanapékutya. Mellesleg bújós, cicás, édes. Nem mondom, hogy nem tud önfejű lenni, a visszahívás nála is problémás lehet, de persze más kutyája mindig zöldebb...

KK a sheltie-kért van oda, tőlem jöhet, ha sikerül egy idegileg rendben levő példányt kifognunk, és ha ő sulizik vele. Nekem elég egy dilinyós. Na meg a sheltie nálam nem üti meg a kutyaméretet, inkább a zónaadagnyi szaladgáló vattacukor meghatározás passzol rá... persze csajozáshoz ideális. ;-)

Lakás vs. kert

Sokan szörnyülködnek, amikor meghallják, Dorka lakásban lakik, semmi kert, kennel, tanya. Merészebbek még állatkínzást is kiáltanak. Ilyenkor megvárom, hogy lemenjen a gőz az agyamról, aztán vagy megosztom, amit erről gondolok, vagy nem. Most nem lila a fejem, úgyhogy elmondom. 

veri az élet - a piros pötty az orrán kaviár

Dorci - és sok nyomorú sorsú társa - napi háromszor sétál, futkározik, találkozik mindenféle kutyával, szagokkal, ingerekkel. A belgának ugyan tényleg hatalmas a mozgásigénye, napi több órát kell vele sétálni, labdázni, dolgozni, de ha ezt megkapja, hóttmindegy neki, parkettán alszik-e utána, vagy az orgonabokor alatt. Ha otthon vagyunk, folyamatosan egy légtérben lehet a gazdáival, kap simogatást, kedveskedést, játékot, figyelmet. A városi kutyaélethez elengedhetetlen a szocializáció, jólneveltség (amúgy szerintem mindenféle léthez, csak itt sűrűbbek a konfliktushelyzetek), ezért hetente két-háromszor megyünk kutyaiskolába. Egyrészt cefetül élvezi, másrészt így nyugodtan a lehető legnagyobb szabadságot biztosíthatom neki, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Nyaralásokra szinte mindig magunkkal visszük, ott is végig velünk lehet. 

Vegyük ugyanakkor az átlag kerti kutyát [Canis horticus...:-)]. Mondom, átlag, mielőtt a kertesházas kutyabolondok felhörrennének. Szóval. Napi egyszer elélök valaki egy tál kaját. Simogatást, pár szót akkor kap, amikor gazdi távozik és érkezik. Séta nuku. Más kutyákkal találkozás akkor, ha azok elmennek a kerítés előtt, akkor is az interakció kimerül a vicsorogva hörgésben, amolyan death metal módra. Ha valami miatt ki kell vinni a kertből, az rémálomszerű élmény. Kutya idegbeteg, gazdi nemkülönben, és egymást tuningolják. 

Ez volt az átlag kerti. Ez még nem is olyan rossz, végül is el lehet így vegetálni tizenpár évet, legfeljebb nem lesz kicsattanóan boldog a blöki, de különösebb baja sem esik (hacsak ki nem szökik valahogy). De van ennél sokkal rosszabb, kutyához méltatlan, gazdája meg... á, mindegy. 

Az egyik verzió szerint a kutya láncon él. Hallott ugyan a szomszéd holmi EU-szabályozásról, hogy négy méternél nem lehet rövidebb a lánc, de ki figyel ezekre a modernkedő marhaságokra, már a nagyapám is így tartotta a Bundást. Örüljön neki a rühös dög, ha megkaphatja a moslékot. Ha eszembe jut. Különben is, minél éhesebb, annál jobban őrzi a portát. Időnként leengedni a láncról? Nyáron friss és elegendő vizet adni neki? Netán árnyékot? Eltakarítani a mocskát, ne abban fetrengjen? Ugyan már, milyen hülyeségek ezek?! Majd akkor elengedem, ha már kivénhedt és nem tud őrizni. De csak ha már van helyette másik. 

Van aztán az objektumőrző fenevad. Jó esetben éjjel elengedve, nappalra megkötve, hogy ne egye meg kenyéradó gazdáit, a kedves ügyfeleket, Mari nénit. De legalább nem magára hagyva héthosszat, mint nyomorúbb társai. Akiknek azért is rosszabb,  mint a kóbor kutyáknak, mert esélyük sincs kaját, vizet szerezni a kerítésen belülre szorulva. Elmenekülni, ha tűz üt ki az őrzeményben (vagy vörösiszap önti el...), támadnak az ufók vagy a  veszett denevérek, lásd még Cujo.

A leggyakrabban mégis az ellenkező véglettel találkozom, jelesül a lakásmérethez elvileg passzoló kistestű kutyák balsorsával - de ez már külön poszt lesz.