2013. február 18., hétfő

I.M. Maffia

Azaz in memoriam. Mert meghalt a cicám. 

Tudom, ez egy kutyás blog, viszont Maffival töltöttem a fél életemet. 18 évig voltunk együtt, még macskának is szép kor. Bőven megérdemli a megemlékezést, nem mellesleg ez nekem is segít feldolgozni az elvesztését.

Lelkiekben már készültem rá, hogy előbb-utóbb elmegy, de nem így... pont előtte való este beszélgettünk arról, hogy valahol 9 éves kora tájt a cinyó megállt, és onnantól elfelejtett öregedni. Az állatorvos is csodájára járt, amikor nagy ritkán találkozott vele, ő 7-8 évesre tippelte volna az akkor már a 17-et taposó cirmost. Összes foga megvolt (az egy jobb felső szemfogat kivéve, amit valami ifjúkori bunyóban vesztett el), nem hízott el, hajnalonta lelkesen ordítva rohangált az alomtálca-kanapé-előszoba viszonylaton meg az idegeinken. Gond nélkül ugrott fel asztalra, fotelbe, visszakézből pofozta a kutyákat, foszladósra rongyolta karmaival néhány bútorunkat. 
De belül valószínűleg már öreg volt. Különben nem vitte volna el egy féreghajtó által kiváltott allergiás reakció. 

És én még örültem is neki, milyen szépen elfogadta a gyógyszert, hogy nem kellett belemélyednünk a "tablettabeadás macskáknak" nevű távol-keleti küzdősport alattomos fogásaiba se pro, se kontra. Megszokta, hogy ha kellemetlenséget is okozok neki, annak valami célja van, nem szórakozásból kínzom.
Tíz perc múlva már hevesen hányt, remegett, tántorgott, zihált, egy az egyben mérgezéses tüneteket mutatott. A közelünkben levő rendelő még nem nyitott ki, kocsi nem volt, hogy a távolabbiba vigyem, egyik kezemmel lázasan hívtam az állatorvost, míg a másikkal a cica szívverését figyeltem. Ami egyre gyengébb lett, aztán érezhetetlen. Pedig még élt, fuldoklón, görcsösen szívta be a levegőt. Mindnél azért könyörögtem, legyen ez az utolsó... iszonyú, amikor rádöbbensz, innentől nincs segítség, és azt kívánod, legyen vége inkább. Utoljára még teljes hosszában megfeszült a teste, aztán elernyedt. 

A bogyó beadásától számítva 20-25 percen belül lezajlott az egész. Igazság szerint valószínűleg akkor sem lett volna esélye, ha azonnal kéznél van állatorvosi segítség kalcium-injekcióval, infúzióval. Ha egy ilyen kicsi, kölyökmacskának való adagot sem bírt el a szervezete... a létező legkisebb kiszerelést kapta, mivel  alulról súrolta a három kilót. 
Persze ettől függetlenül iszonyúan fáj,  hogy még élhetett volna. Ha csak fél évet bír a szíve, akkor annyit. Timbert sorozatos szívrohamok vitték el, voltak előjelek, volt egy kis idő elbúcsúzni. Maffi viszont hajnalban még levágta a szokásos ordítós műsorát, reggel elégedetten durmogva mutogatta a pocakját, hogy ott kell simizni, tekergett a lábam körül a reggelijére várva. Aztán egy óra múlva már nem élt.

Hencsergő a radiátoron
Nagyon csend van nélküle, pedig általában nem vetette észre magát. Csendesen szundikált a cicafotelban, a hencsergőjén, nyáron meg a kanapé háttámláján, ahova csak azért sütött a Nap álló délután, hogy egyes cicák kényelmesen szoláriumozhassanak rajta. Estefelé élénkült meg, amikor közeledett a vacsiidő, nyáron 7-kor, télen este 6-kor már rettentő türelmetlenül tekergett a kamraajtó körül, és közben hangosan énekelte az Éheztetett Cica Dalát. Mióta ő nincs, szegény Dorka csendben koplal még fél 8-kor is, mert cicavekker nélkül simán elfelejtem megetetni. 

Cicaszoli
Négy hónapos volt, amikor elhoztam Tassról. Ismerősöm orosz kék nőstényének, Csíkosnak évente egyszer-kétszer becsúszott egy "véletlen" frigy, amiből átlag hat kis nyivák született. A '94-es őszi alom legéletrevalóbb tagja volt Maffia, a testvérei nagyrészt a falusi lét veszélyeinek estek áldozatul. Ennek megfelelően aligsüldő korára már meglehetőst gyanakvó és félénk kiscica lett. Az se tett jót neki, hogy egy kartondobozban vonatoztattam őt Pestre, amikor kiengedtem végre belőle, azonnal bevackolta magát az ülőbútor alá, és két napig elő se jött. Sírtam örömömben, amikor a második éjszaka kimerészkedett végre kajálni. A dolgát nagyon kulturáltan intézte addig is, mert megtalálta a tartalék homokot a kanapé alatt. Lassan összebarátkoztunk; ahhoz képest, hogy nem szerettem addig a macskákat (csak nagyon akartam már valami szőröset, négylábút, dédelgetnivalót, viszont a kutyára tavaszig várnom kellett), teljesen meghódított.

Udvari macska
Akkoriban földszinten laktam, udvari lakásban, kijárhatott kedvére. Ennek köszönhetően egyszer be is kapta a legyet, a családi hagyományhoz hűen hatot kölykedzett. Utána inkább ivartalaníttattam, elég meló volt egy alomnak gazdikat szerezni.
Nagyon okosan a kapun kívülre nem merészkedett - pedig megtehette volna -, maradt a viszonylagos biztonságban, akkor is, ha ez néha területvitákkal járt. A ház többi macskájához képest Maffi volt a legkisebb, úgyhogy többnyire menekülőre fogta, az elhízott öregnéni-kedvenceknek esélyük nem volt utolérni.
Időnként hazaállított egy-egy kint fogott egérrel, verébfiókával. Sokszor nem is vettem észre rögtön, csak arra figyeltem fel, hogy Timber, Maffia és Gizmo (a másik macskám, aki pár év után átköltözött a szomszédhoz hosszas, párizsival hangsúlyozott csábítás hatására) körbeállnak valamit, és morognak rá. Szétcsaptam köztük és eltakarítottam a maradványokat. Aztán Maffi egyszer élő egérrel állított haza. És jól elengedte. A cincogi bevackolta magát a sarokban egy repedésbe, én meg hosszan vakartam a fejem, hogy most akkor tegyek ki egérfogót? Miközben két macskám van?! Szerencsére az egérnek hamar leesett, hogy itt túl stresszes az élet, és emigrált.
Másik kedves szórakozása volt a hajnali postaszolgálat. Jelesül ha cirmogóm belefáradt az éjszakai csatangolásba, felugrott az ajtóra szerelt postaládára (ez jókora zörrenéssel és némi könnyed szívrohammal járt), aztán rázendített, hogy ugyan engedném már be. Százszor és még egyszer megfogadtam, hogy nem, nem mászom ki az ágyból, tőlem énekelhet ahogy akar, ha ki tudott menni az ablakon, be is tud jönni ugyanott. Nem tudott. Vagy nem akart. De a végén mindig ő nyert. És még csak el se találtam soha a fenéken-billentésre emelt mezítlábammal, amikor beiszkolt. Persze soha nem tudtam hosszan haragudni rá.

Kéretik pocizni!
Nem ismerek ugyan túl sok macskát, de Maffi nagyon kiegyensúlyozott jellemű, okos cirma volt. Nem tolakodott, erőszakoskodott, megérezte, mikor van nagy szükség rá, és akkor jött. Persze ha csak simán cicázni akartam, akkor kérette magát macskamód, amikor végre odasétált hozzám mintegy véletlenül ("áhh, csak erre jártam, gondoltam, benézek"-kifejezéssel a pofiján), fenemód megtisztelve éreztem magam. Ha belelendültünk mindketten a nyálas édelgésbe, simogatásba, néha ráfogott karommal-foggal a kezemre, de ha az arcomat dugtam hozzá, soha nem gorombáskodott. Utálta, ha felemelem, de általában sztoikus nyugalommal kivárta míg lerakom.
Kb. tíz éves koráig még elbújt az idegenek elől, de később barátkozósabb lett. Ha jött hozzám valaki és leült a kanapéra, hamarosan megjelent és pár simi után hanyattdobta magát. A macskaszőr-allergiásokat extra hamar megkedvelte, dörgölőzött villamosodásig, szegény delikvensek meg vöröslő szemmel fuldokoltak. Biztos úgy érezte, valami bajuk van, és ezért kiemelt figyelmet és vigasztalást igényelnek.
Cicatekercs
Dumálósabbá is vált senior korára, minden felugrását kommentálta egy halk brrr-nyáu-val, ha álmából ébresztettem simogatással, murrrk?-ot kérdezve riadt fel. Tekercsben alváskor hallhatóan horkolt. A pirkadati vernyákolásokat már említettem, megvolt a pontos koreográfia; először a cicaWC kaparászását hallottuk, majd a macsek kiló hússzal kilőtt alomdarabokat szórva maga körül, eltepert a nappalin át a bejárati ajtó felé, a parkettán driftelt közben, majd lepattant az ajtóról, visszarohant a nappaliba a kanapéig, megtépte kicsit az oldalát, átrohant rajta, elrúgta magát a másik végéről, újabb drift a padlón, majd szökkenés a cicafotelba. Közben pedig torkaszakadtából ordibált olyasmiket, hogy: "Szartam! Nyjááóó! Büdöset! Nyááúú! Mindenki meneküljön! Miiáááóóó!".

Kutyáktól nem félt, igaz, nem is találkozott macskagyilkos példánnyal. Mondjuk Rob biztos belekóstolt volna, ha utcán találkoznak, de nálunk annyira elképedt azon, hogy a macska blazírtan elsétál az orra előtt, hogy csak nézett és halkan sírva szedegette az önértékelése cserepeit. Maffiban meg fel sem merült, hogy egy ilyen alantas lény az engedélye nélkül moccanni mer.
Miért ne játszhatnánk az ágyon?
Timber fél évvel volt fiatalabb nála, együtt nőttek fel. Nem volt persze kérdéses, ki a ház valódi úrnője, de egész jól elvoltak. Karácsonykor például remekül összedolgoztak; Maffi lepofozta a fáról a szaloncukrokat, Timbi meg kibontotta, tiszta buli.
Egészen máshogy állt a helyzet Dorkával, aki sokáig rettentően irritálta a cinyát. Látszott rajta, hogy "azt a másikat egész jól megneveltem már, most ezt minek kellett idehozni?!". Addigra persze Maffi is sokkal rigorózusabb lett, túlesett egy költözésen (amit nagyon nehezen viselt), kényszerűen benti macskává vált, na meg beismerem, Dorka nem csak az ő türelmét tette erősen próbára. De aztán ők is összeszoktak. Amikor azt hitték, nem látom, még orron is nyalták egymást. Mindkettőjük élvezetes játéka volt a reggeli előtti felfokozott hangulatban a mindjárt-de-nagyon-széttéplek.
Doris napok óta meglepően csendes. És kevesen vagyunk.

Nagyon hiányzik. Fájón üres a cicafotel. Nincs többé brrr-nyáu. 

2013. február 12., kedd

Lovak és kutyák

Miniló és kölyökkutya
Közös kiindulási alap, hogy csapatban élnek. Falka vagy ménes, egyre megy. Alkalmazkodnak, figyelik egymás reakcióit, kommunikálnak, hierarchiát alakítanak ki. Ezért tudnak együttműködni az emberrel, aki szintén falkaállat, szociális lény. Ugyanez elvárhatatlan egy macskától (bár sokan próbálkoznak kitartóan). 

Hatalmas különbség ugyanakkor, hogy az egyik növényevő, a másik ragadozó. Mások a motivációk, félelmek, ingerküszöbök. Nagyon más az emberhez való ősi viszony: a ló szempontjából ragadozók vagyunk, a kutyáéból csak konkurensek. A ló odajön hozzád a finom falatért, de bízni még nem fog benned. A kutya is odajön, és bízik benne, hogy több is van ott, ahonnan ez jött. :-)

Tanulás Kentával, Kentától
Kilenc éves korom óta mászok fel a közelembe keveredő lovakra, de soha nem értettem őket igazán. Számomra abszolút nem volt egyértelmű, rebbenős testbeszédük mit jelez; mikor félnek, mikor fenyegetnek, mikor hagyom őket totál hidegen. Hittem abban, amit a képzettnél képzettebb oktatók állítottak; ha a jobb kezembe nyomott madzagot húzom meg, jobbra megy, ha a balt, balra, ha mindkettőt, megáll. Ha oldalba rúgom, elindul. Nna. Ugye hogy nem is olyan firnyákos dolog ez a lovaglás.
Pár éve kezdett derengeni, hogy kizárólag a lovak galamblelkén és jóindulatán múlott, hogy többnyire a hátukon maradtam. Persze azért volt, amelyik megreptetett, de elfogadtam, hogy ez velejárója a dolognak, miért is akarna cipekedni - biztos nem voltam elég keménykezű vele. Lovas körökben is ugyanolyan hülye majd-én-megmondom-ki-a-főnök stíl dívott, mint a kutyázásban. Az, hogy partnerek is lehetnénk, akik jókedvükből vannak együtt, fel sem merült.

A szomszéd fűje zöldebb
A szemléletváltást lovas barátnőm hozta, aki nem volt hajlandó beletörődni a különböző "lovasmesterek" igazába, addig kotort, amíg meg nem találta a számára szimpatikus módszert. Megkérdezte a lovait, ki akarják-e próbálni, akarták. Egymást tanítgatta ló és ember, türelemmel figyeltek a másikra, és lassan működni kezdett a dolog. Kiépült a bizalom, már nem kellett almával csalogatni a patásokat*, nem kaptak hisztirohamot attól, hogy túrázni indulván elszakították őket a fészektől - a ménestől, az istállótól, az ismerős legelőtől - mert tudták, hogy a lovassal is biztonságban vannak, hogy úgyis hazamennek a végén. Addig meg klassz helyeken lehet legelni klassz mindenféléket.

*életveszélyes tud lenni, amikor 6-7 ló arra neszel fel, hogy nálad finomság van és legott lerohannak. Tolonganak, lökdösődnek, ez testenként 5-600 kilóval számolva elég jelentős erőket és vektorokat generál. 

Mindegy, hogy a módszert suttogásnak, parellizésnek vagy egyébnek nevezik, a lényege ugyanaz, mint a kutyások körében is terjedőben levő viszonylag erőszakmentes, pozitív élményeket előtérbe helyező kiképzésnek; nézzük, mi a te célod, mi az enyém, aztán valahogy egyeztessünk. Mert ugye nem hisszük el, hogy a két szép szemünkért fog dolgozni - kutya, ló (ember...) egyaránt azt kérdezi először: és nekem ebben mi a jó? 

Mostanában bekavargott az életembe némi etológia, próbálom a miértekre a választ elméleti síkon is megtalálni. Nézegetem a tanuláselméletes jegyzeteimet és kicsit szomorúan konstatálom, hogy a ló leginkább negatív megerősítésből** tanul. Vagyis azért viselkedik a kívánt módon, hogy valami kellemetlenséget (piszkálást, böködést, húzkodást) elkerüljön.
Lehet persze némi pozitív büntetés is a repertoárban (bikkfangos a neve, de ez a klasszikus kapsz egy pofont, ha nem hagyod abba), meg negatív büntetés. Utóbbi sokkal jobb dolog, mint elnevezése sejteti - az a lényeg, hogy az állatka azért nem "viselkedik rosszul", nehogy valami jóból kimaradjon (mondjuk belekajálhat a lehullott körtékbe, ha nem tépi ki a karom, ahogy meglátja).
Mi lenne a pozitív megerősítés? Klasszikusan három dolog: kaja, játék, szociális jutalom. Vegyük sorra.

**megerősítéssel azt akarjuk elérni, hogy valamit csináljon, valahogy viselkedjen
   büntetéssel pedig jelezzük, hogy az adott dologgal kevésbé tesz minket boldoggá, lehetőleg hagyjon fel vele

Kaja. Gondolom, nem csak nekem jut eszembe erről a boton lógatott répa esete. Mi a baj ezzel? Tulajdonképpen semmi. Csak ez nem tanulás. Ugyanis mi történik? A ló észreveszi a kaját, és ezek után nem kommunikálni akar, hanem megszerezni azt. Nem érdekli, mit tipor le, lök fel közben. Ő az evolúció során nem kényszerült rá az együttműködésre a kaja megszerzéséért; az többnyire a lábai előtt hevert. Viszont különleges csemegéért időnként át kellett gázolni patakon, bozótoson, a többi érdeklődő kollégán.
A klikkerezés klasszikusan kajával jutalmazós módszer, ha a finoman szólva sem Einstein tengerimalacot lehet vele tanítani, miért pont a világértelmes lovat ne lehetne (lehet is), de azért kíváncsi lennék, hogy zajlik az ő esetükben a "beetetés", vagyis a hang=jutifalat rögzítése. Almával teli puttony a háton, közben folyamatosan küzdés, hogy ne kerüljön mögénk...? Vicces lehet. Kívülről.

Játék. Hááát... egyszer nézett Kenta lótársnak, a kezdeti meghatottságot (ennyi bizalom láttán) hamar pánikszerű menekülés váltotta fel. A lovak kicsit másképp játszanak, mint ahogy az a kétlábúaknak még biztonságos. Valahogy így:


Szociális jutalom. A ló az ismerős környezetben, ismerős lótársak között érzi magát biztonságban, az istennek sem akar eltávolodni tőlük. Pár százezer év belekódolta, hogy nélkülük esélye nincs a túlélésre. Nem kis munka rávenni, hogy emberben is bízzon, ehhez egyrészt meg kell tanulni lóul (mint ahogy kutyához kutyául), másrészt higgadt nyugalom és magabiztosság nélkül bele se kezdjünk (ahogy a kutyázásba se).
Viszont ha sikerül elnyernünk barátságát, a szociális jutalmazás klasszul működik.

Ehhez azonban egy ideig piszkálni, böködni, húzkodni kell...

Kölcsönös gyanakvás
Például. Megnyomom ujjheggyel az oldalát. Addig nyomom, míg arrébb nem lép. Ahogy megmoccan, abban a pillanatban megszüntetem a nyomást. Majd újra megnyomom, ezúttal gyengédebben. Jó eséllyel már ez is elég lesz a moccantáshoz. Majd legközelebb még finomabban nyúlok hozzá... mindezt azért, hogy a hátán ülve se kelljen durva, erőszakos mozdulatokkal irányítani. Mellette megérti, hogy nem piszkálom feleslegesen, ahogy enged a nyomásnak, a kellemetlenség abbamarad.
Megvan a kutyás megfelelője mindennek? Nagyon-nagyon zanzásítva: ha csinálod, amit kérek, nem ráncigálja a póráz a nyakadat. Minél többször csinálod jól, annál  kevesebbszer kerül elő egyáltalán.

Más. Mindkettőnél remekül ki lehet használni azt, hogy csapatlények, büntetésként élik meg a kiközösítést. Verés-szidás-fogadkozás (...odaadlak a vágóhídra/sintérnek, te büdös dög...) helyett elég hatékony módszer elzavarni az állatkát. Eleinte javasolt bekerített helyen próbálkozni, hacsak nem akarjuk hogy tán végleg leléceljen... na meg kergetni is kell kicsit, nehogy már elkezdje jól érezni magát (ez utóbbi lóval, két hektáron meglehetőst intenzív kardioprogram). Marha hamar rimánkodni kezd, beígér jópaciságot, jókutyaságot, csak visszajöhessen már. Ha csak te vagy a csapat, akkor egye fene, akár hozzád is.

Úgy véli, ez a vége megbízhatóbb
Évek óta mocorgok kutyák és lovak környezetében, hiszem magam olykor bazi nagy szakértőnek, az egyik legalapvetőbb problémával a mégis mai napig küzdök: Dorka nem hajlandó biztonságban érezni magát a patások közelében.
Furán nyilvánul ez meg nála, mert szemrebbenés nélkül szlalomozik a lábaik között, lásd vadászsikló vs. lépegető jelenet.*** Viszont síkideg lesz, ha Kentával foglalkozom, tízmillióval köröz, terel minket, leereszkedik nála a lila köd. Ettől előbb-utóbb én is, meg a ló is marha idegesek leszünk. Lefektetni esélytelen, pedig  a kutyasuliban, bolt előtt, bárhol akár 10-20 percen át helyben marad. Ha bezárom az istállóba, pattog és visít - míg a suliban úgy söpör be a bokszába, mint aki hazamegy, és ellappang ott félórákat. Nincs szeparációs szorongása, de ha valami miatt nem visszük magunkkal, telesírja bánatával a fél falut.

***Pedig már előfordult, hogy beidegesedtek ettől és ugyan fel nem rúgták, de azért arrébb tették lábbal. Ennek ellenére változatlanul nem a hátuljuktól, hanem az elejüktől tart - kutyaésszel csak harapás létezik.

Nem tudom eldönteni, mi okozza ezt nála, ha valakinek van ötlete, legyen oly kedves és ossza meg. Arra tippeltem, hogy a várható kirándulás miatt izgul (kint, terepen már nyugodt), de akkor is csinálta, amikor még egyáltalán nem vittük magunkkal. Ha a lótól fél - amúgy igazodik "lábhoz" lóhátról is, úgyhogy annyira nem hiszem -, vagy engem félt a lótól, miért nem pörgettyűzik túra közben is?...


A lektorálásért köszönet Gácsi Mártának!

2013. február 6., szerda

Vigyázz, kész... tüzel!

Akárhogy számolom, két hónapot tutira késett Dorka lánysága, na nem mintha hiányzott volna, csak eddig atompontosan nyolc hónapra jött meg neki mindig, lehetett kalkulálni vele. Pont bekavart a decemberi K99 előtti - amúgy is - felfokozott hangulatba, mivel én úgy számoltam, a sűrűjében lesz a vizsga idején, és akkor némileg problémásabb lett volna az egész lebonyolítása. 
Arról nem beszélve, hogy szegény Márta szétaggódta magát, mert Guru páncélkazettába bezárva, ellenszélben, megforgatva is megérzi az ilyen hormonbomba bigéket. 
És ők is vizsgáztak. 

Igazából ha racionális és felelősségteljes gazda lennék, már rég ivartalaníttattam volna. De mivel nem vagyok, így évente egyszer (néha kétszer) három hétig tömény szívás az életünk. 
Neki azért, mert nagyon erősen szelektálom, kivel játszhat, nem alkalmazhatja a szokásos, tökélyre fejlesztett "távolról kiszúrom - lelapulok a fűben - lesből leteperem és szétcincálom" technikáját, hanem előbb meg kell várnia a töketlenség-ellenőrzést. Ebből eredően nem rohanhat annyit, a kutyasuli eleve kiesik, szerencsénkre legalább agilityre járhatunk, most csak csajok vannak. 
Szegénykém kicsit depis is ilyenkor, na semmi komoly, csak nem vigyorog annyit mint egyébként, meg némileg mimózább. Az első héten ráadásul vérzik, mint a leszúrt disznó, alig győzök takarítani utána. Pedig ő is segít. 
Nekem meg azért cumi, mert sompolyoghatok vele a kertek alatt három hétig (és még utána is van szaga, ha nem mosom ki rendesen a gatyáját), ha összetalálkozunk kanos (hehh..) gazdával, magyarázkodhatok, hogy "ááá, csak tüzelni fog" vagy "nemrég tüzelt", mert ha beismerném, hogy most történik az esemény, minimum felpofoztatnék hajnalban a vár fokán. Hogy képzelem, hogy tüzelő szukával az utcára merészkedem?? És egyáltalán?! Ilyenkor tessék csak otthon ülni a szégyentelen nősténnyel, alomtálcára szoktatni és futópadon intézni a lemozgatását. Vagy mittudomén, szerintem valahogy így képzelik el. 

Most előre-utólag-mindenhogy elnézést kérek a kankutyás gazdák racionálisabb felétől, de muszáj leírnom az egyik legbődületesebb hülyeséget, amit valaha hallottam. Legalábbis én annak gondolom, ha van itt állatorvos, aki megcáfolja, akkor hosszú tömött sorban elsunnyogok a szőnyeg alatt. 
Szóval. Olyasmit magyarázott a kissé hisztérikus állapotba került gazda, miután a kutyája egy jó ideje kódorgott Doris után eredménytelenül (D. a vége felé járt a ciklusnak és már nem engedte magára), hogy a folyamatos kangörcstől ki fog fordulni a pénisze, és letekerednek a belei. WTF?? Próbáltam rávezetni, hogy a kamaszfiúk is valahogy túlélik azt az időszakot, amikor 0-24-ben erekciójuk van, meg hogy az ivarszervek és a béltraktus egymástól viszonylag függetlenül helyezkednek el, de nem nagyon használt. 
Amivel keverte a dolgot, az valószínűleg a Paraphimosis, ami tényleg súlyos és veszélyes eset lehet, de azért nem annyira nagyon gyakori. És bármilyen hihetetlen is, de nem városi legenda, hogy nagy mennyiségű kristálycukor segít rajta. Persze kuruzslás helyett javasolt inkább tépni az állatorvoshoz.

Szőnyegkutya
És hogy tulajdonképp miért is nem ivartalaníttatom Dorkát? Mert egy elfogult, hülye tyúk vagyok, és meg vagyok győződve arról, hogy a belgákra nagyon is ráférne némi vérfrissítés. Szerintem a gyönyörű, ámde többnyire ideggyenge, lustácska kiállítási vonal mellett az ilyen örökmozgó munkavonalas kutyákat is vissza kéne hozni a fősodorba. Akikkel dolgozni lehet mindenfélét (hisz erre lettek kitalálva), nem szaladnak világgá egy kis tűzijátéktól (Dorci egy ideig érdeklődik, hogy mi durrog, aztán megunja és keres valami elfoglaltságot), akik higgadtak és irányíthatóak maradnak akkor is, ha becsavarodnak agility közben a zsákos kúszóba. Vagy valami véletlen folytán egy flokatiba. :-) 

Persze megvan annak is az oka, miért nem született már több raklapnyi kiskutyánk. Először is, nem könnyű hasonszőrű férjet találni. Persze lehet, hogy egy nyugodt vérmérsékletű kantól is nagyon klassz alom érkezne, de nem akarok zsákbamacskát árulni; ha egyszer úgy reklámozom be, hogy pörgettyűk lesznek a kicsik és munkamániás gazdákat izzítok rá a témára, biztos csalódnak azok, akiknek inkább terápiás kutyára hajazó apjafia jut. 
A nagyobb nehézség viszont pont ez - honnan a manóból akasszak le 5-6 (vagy mittudomén, hány kölök lesz) olyan leendő gazdát, akik fixen foglalkozni fognak a kuttyal, és nem szobadíszt vagy hamar félretehető plüssállatkát akarnak? És elég elszántak is ahhoz, hogy ne adják fel az első, második, sokadik nehézségnél?
Arról most nem is szólok, hogy mennyibe kerül egy ilyen vemhesség-ellés-kölyöknevelés futam, jó lenne, ha legalább az önköltség visszajönne. 
Dilemma, akárhonnan nézem. És lassan kifutunk az időből. Bár nagyon nem úgy viselkedik, mint egy ötéves komoly nő, de júniusban betölti. A mostani tüzelés már nem jön szóba, de legkésőbb a következőre el kell döntenem, mi legyen.

Viszont azoknál az ebeknél abszolút nem értem az ivarosság meghagyását, ahol nem is akarják tenyészteni, meg gondot is okoz. Teszem azt, agresszor az állat, vagy állandóan álvemhes lesz. Szukáknál a műtét költsége szokott az egyik fő érv lenni. Nem érdemes megvárni pedig az esetleges bajt, egy méhgyulladás kezelése sokkal többe kerül. Ha pedig hajlamos az álvemhességre, az a kutyát, gazdát egyaránt nagyon megviseli. 
Kanoknál meg... viccesek a reakciók, főleg a férfigazdáknál. Ha szóba kerül a téma, többen is úgy húzzák össze magukat, mintha a saját koronaékszereikről lenne szó. Csak épp abba nem gondolnak bele, ők mit lépnének arra, ha egy életen át csupa topmodell csaj nyüzsögne körülöttük, és ők meg nem nyúlhatnának hozzájuk. Egyikhez se. Egy picit se. Mondom, nem!
Tényleg jót tesz a lelkükkel pedig, ha lekerül róluk a folyamatos feszültség. Cirka fél éven belül kiürülnek belőlük a maradék hormonok, megnyugszanak, elmúlik a balhézási vágy. Kezelhetőbbek, simulékonyabbak lesznek. Az elhízás sem fenyeget, ha az esetlegesen csökkent mozgásigény mellé egyszerűen kevesebb kaját kapnak. 

Szerepcsere
Dorka pár éve elkapott egy viszonylag frissen kigolyózott ifjoncot, akiben még volt némi emlékkép tököslegény korából. Addig mutogatta neki a szemérmetlenül világító hátsóját, míg Fahéj rá nem ugrott. Mivel tudtam, hogy már nincs benne töltet, hagytam, hadd örüljenek egymásnak. Ahhoz képest, hogy mindketten elsőbálozók voltak, seperc alatt összeragadtak, amit Dorc baromi hamar megunt, mivel addig se lehetett rohangálni. Próbált szabadulni, csóri Fahéj meg nyüszített a túlvégen, hogy maradjon már nyugton, aztán amikor elváltak végre, ott is maradt lógó orral, és aggódva vizsgálgatta, mindene megvan-e. Doris közben  hatalmasan vigyorogva szaladt három kört, ő köszönte szépen, neki jó volt.
Másnap megint találkoztunk kinn a parkban, Fahéj abban a pillanatban, ahogy meglátta Dorkát, kiló negyvennel elhúzott az ellenkező irányba. Azt hiszem, végleg leszámolt a nőkkel.