2012. november 30., péntek

Jááátéék!

Játék az egész világ... és mások feladata benne egyértelműen az, hogy velem játsszanak. Legalábbis Dorka így véli. Már a tesóit is egzecíroztatta:



Tulajdonképpen egyezik a véleményünk, szerintem is az az ideális, ha a kutyák egymáson vezetik le a felesleges energiáikat, amennyiben az nem verekedés. Szerencsém van Büdivel (ezt a nevezetet hamvas korában érdemelte ki, amikor a kölyöktáptól irgalmatlanokat eregetett az orrunk alá), mert soha nem volt még kezdeményezőn agresszív megnyilvánulása. Mármint igazi agresszió. És itt jönnek a félreértések. 

Doris és fogadott húga, Shianne lusta vérengzésben 
Elismerem, nem mindig könnyű elkapni azt a pillanatot, ahol a felhevült játék átmegy "na most már vegyél vissza, öcsi!"-be (igen ritkán fordul elő amúgy), de azért a hangos hepajkodás igenis megkülönböztethető a kajak bunyótól. Viszont míg odaáig eljutnak nagyon sok minden belefér, a lájtos vicsorítástól az odakapkodáson át a hempergésből hasbarúgásig. Néha ijesztőnek tűnik, na meg sokan azt hiszik, a játék közbeni hanyatt ugyanazt jelenti, mint az éles hanyatt - pedig ez azért kicsit bonyolultabb ennél.  

Szerencsére egyre több az olyan gazdi, aki bízik a kutyája ítélőképességében. Jelesül hogy az szólni tud, ha valami nem tetszik neki, vagy hogy van lába, és el tud szaladni rajta. Sokan viszont aggódnak, feszt intézkedni akarnak, és az első nyüffnél vagy vigyorgásnál közbelépnek. Kész, a játéknak annyi, mert onnantól gazdi árgus szemekkel figyeli, Dorka mikor fogyasztja el a kedvencét, nekem meg erkölcsi kötelességem öt másodpercenként feddőn rászólni. Mint hallom, ezzel nemcsak én szembesültem már, hanem mindenki, akinek a kutyája játékstílusa kicsit is emlékeztet egy dömperre.

Dorc és a minibatman
Pedig a ebek hihetetlenül sokat bírnak. Elég magas a fájdalomküszöbük*, na meg azt a rohangálásmennyiséget, amit ilyenkor lenyomnak nem tudom, hogy lehetne pótolni pórázon sétafikálással. Bicikli mellett talán... viszont össze nem hasonlítható a kettő élvezeti értéke. Esetleg a labdázás, frízbi jöhet szóba. De akkor hol marad a szociális kapcsolat a fajtársakkal, a játszva tanulás?

*az állatorvos nem számít. Ott az idegen környezet és az idegen ember, aki matat rajtuk, meg a Mindenható Gazdi nyilvánvaló alárendeltsége az orvossal - ill. annak szakértelmével  - szemben együttesen hatványozzák a hisztifaktort.

Mert vannak dolgok, amiket csak egymástól tudnak megtanulni - jelzések, gesztusok, erőviszonyok, vagyis végső soron a kutyául viselkedés.  Ha a gazdi mindig közbelép, a kutya még abban is elbizonytalanodik, amit jól csinál. Azt hiheti, ő tett rosszat, nem érti, hogy a "netene!" a másiknak szól. Az ő gazdija miért is szólna máshoz?
Megszokja, hogy mindig az ember dönt helyette, ez akkor helyén is van, ha olyan helyzetről van szó, amit a kutya nem tud megoldani, mert evolúciósan nincs rá felkészülve. Teszem azt, a száguldozó autók, vagy a folyamatos zaj. De a játék nem ilyen.
(Az megint csak más kérdés, hogy sokszor olyan ember kényszeríti rá a kutyát a felelősség átadására, aki maga ennek viselésére alkalmatlan...)
Szóval a kutya előbb-utóbb leszokik a játékról, rossz élményemléket jelent neki, és hamarosan az is eljön, hogy a fogát mutogatja, ha másik kutya közelít. Megelőzendő a bajt, a gazda idegességét. Ha bal lábbal kelt fel, neki is támad a másiknak, menjen a közelükből, hagyja őket békén. Rosszkedvű lesz és frusztrált. Bár hamar elhízik, és akkor már nem a felesleges energiái jelentenek neki gondot, hanem maga a séta.

Doris a mogorvákból is képes kihozni a játékhajlamot, vagy ha mást nem, legalább megkergetteti magát. ** Persze csak akkor hagyom neki, ha a gazdi megengedi és lekerül a póráz. Pórázon egész máshogy viselkedik még az is, aki haver - beszűkül a mozgástere, a döntési képessége, és nem igazán etikus, ha a másik szabadlábon csesztetheti. Persze ez Dorkát nem nagyon izgatná, sőt. (Jól jön ilyenkor az engedelmességi képzés! Pedig hogy húzódoztam tőle! De teljesen igaza van Mártának: ha igazán szereted a kutyádat, megneveled. Akkor adhatod neki a legnagyobb szabadságot.)
Ha valami távoli ugatást hall, részéről azonnal rakétasebességgel rohanna intézkedni, részemről előbb megnézzük, kik azok. Így legalább marad némi esélyem közbelépni, ha a szokásos vehemenciájával ugrik fejest az eseményekbe, és kezdődne az anyázás, hiszti, jajongás, lásd fenn.


** Nem nagyon aggódom, ha a másik kutya szabadon van ugyan, de a gazdi azt mondja, agresszív szokott lenni. Bízom Dorka abszolút játékra kihegyezett jellemében, de ha ez nem jönne be, az sem tragédia; a másik csak akkor haraphatja meg Dorkát, ha sikerül utolérnie. Általában elég esélytelen. 
Hatalmas cimborájával, Robbal is így indult a viszony, Laura vagy száz méterről integetett, hogy Rob utálja a kölyökkutyákat - még ha szukák is - , és megrakja őket. Aztán tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a két hülye birkász egymásra talál. Valóban volt némi nézeteltérés az elején: nem tudtak egyből megegyezni, ki is tereljen kit. :-)


Jó juhászkutya lévén amúgy nem igazán harap, csak szemét módon csipked. 5-6 hónaposnál fiatalabb partnerrel viszont kifejezetten gyengéd, szinte csak tátogatja a száját. Ez akkor derült ki, amikor Zsófi, a pótmamája kölcsönkérte őt, hogy új kiskutyája, Shianne szokja kicsit a kiképzést. Mindketten meglepődtünk, hogy a park réme milyen gyengéden, óvónénisen bánt a palántával, mindent megengedett neki. Ez a mai napig így van, a négy fal között Shi a góré. Kinn a parkban viszont Doris körbeles, látja-e valaki, majd látványosan csomót köt hugira, nehogy véletlenül csorbuljon a renomé. Még megszólnák.




2012. november 27., kedd

Miért pont belga juhász?


Hát... nagyon szégyellem, de én is úgy választottam fajtát, mint a legtöbben: mert szép. Sőt, baromi szép. Én meg baromi sznob vagyok, nekem nem csak szép, de pedigrés kutya kellett.

bundásjószág
Persze utóbbit megindokoltam nagyon ügyesen, okosan; mivel mindenképp szukát akarok ˙(mert az bújósabb, kedvesebb, nem akar bagzani állandóan, csak évi kétszer - és egyszerre pisil, nem kell késő este is felkeresni az összes villanyoszlopot a környéken), legyenek kölykei is*, és ha már vannak kölykei, azokat könnyebb elhelyezni, ha van törzskönyvük. Nna. Így kerek.

*én is elhittem, hogy valami baja lesz, ha legalább egyszer nem kölykedzik. Most már tudom, hogy ez botorság. 

Annyi legalább egybeesett az elképzeléseimmel, hogy a belga álló fülű, csőorrú, szőrös, "szépészeti beavatkozás"-tól mentes ( = ép füle, farka) kutyakozmetikusra, napi fésülésre nem szorul. Nyomokban emlékeztet egy farkasra. És viszonylag elkerülte a túltenyésztést, örökletes nyavalyákat.

Tücsi és Dorka - a tervu és a gröni
Először a barna verziót, a tervueren-t néztem ki magamnak, hasonlóképp megfontolt okokból - csak arról tudtam, hogy egyáltalán létezik. Az akkori pasim ismerősének viszont grönije volt, és elkezdtek ezerrel rábeszélni (a pasas meg az ismerőse), hogy az sokkal jobb, csakis a fekete jöhet szóba. Megnéztem az ebet, aztán vállat vontam, hogy tulajdonképp oly mindegy... később jöttem csak rá, mennyire jó választás volt. A tervu se rossz, de mivel divatosabb, könnyebb belőle túltenyésztett példányt kifogni. Legalábbis akkor így volt. Most már mindkét szőrös változatban vannak ideggyengék, meg persze nagyon jók is. 

a tervuerenek gyöngye, Guru
Szóval igazság szerint nem nagyon néztem a fajta jellembeli tulajdonságait és igényeit, illetve elolvastam, mit írnak, és beleszuszakoltam a saját elképzeléseimet. Azt már nem akartam tudatosítani, hogy folyamatosan dolgozni kell vele, rengeteget mozgatni, ingergazdag környezetet biztosítani. Hogy ugatós, rágós. Hogy a belga szuka a hisztikirálynő szinonimája... például eljátssza, hogy visítani kezd kan közelében, erre persze a kant megbüntizik, miért bántotta csóré szukát. Az meg csak néz hülyén, hisz hozzá sem ért. A szuka pedig röhög a markába, amilyen köcsög. 
Hasonló sztori: a minap esett be Dorka egy olyan társaságba, ahol volt egy másik belgalány. Nem ismerték egymást előtte, de csak összevillant a szemük, és tökéletes szinkronban indultak rá egy kis terrierre. Hihetetlenek.
Timberrel állati mákom volt, hogy a külleme mellé könnyű kezelhetőség társult, ha Doris lett volna az első, soha többet a büdös életben nem akarnék belgát. :-)
Ugyanakkor bazi könnyen képezhető, lelkes munkakutya. Érzékeny ugyan, de nagyon is terhelhető, csak finom balansz kérdése; nem szabad annyira kemény kézzel bánni vele, mint a német fajtákkal, de nem is olyan mimóza, mint egy angol. Ha sikerül az energiáinak megfelelő levezetési csatornát találni, remek társsá válik, akit bárhova magával vihet az ember, nem bőg le vele.
És persze széééép. 

Ha ma kellene fajtát választanom, borzojt vennék. Az is elegáns, méretes állat, viszont baromi lusta, igazi kanapékutya. Mellesleg bújós, cicás, édes. Nem mondom, hogy nem tud önfejű lenni, a visszahívás nála is problémás lehet, de persze más kutyája mindig zöldebb...
KK a sheltie-kért van oda, tőlem jöhet, ha sikerül egy idegileg rendben levő példányt kifognunk, és ha ő sulizik vele. Nekem elég egy dilinyós. Na meg a sheltie nálam nem üti meg a kutyaméretet, inkább a zónaadagnyi szaladgáló vattacukor meghatározás passzol rá... persze csajozáshoz ideális. ;-)

Lakás vs. kert


Sokan szörnyülködnek, amikor meghallják, Dorka lakásban lakik, semmi kert, kennel, tanya. Merészebbek még állatkínzást is kiáltanak. Ilyenkor megvárom, hogy lemenjen a gőz az agyamról, aztán vagy megosztom, amit erről gondolok, vagy nem. Most nem lila a fejem, úgyhogy elmondom. 
veri az élet - a piros pötty az orrán kaviár
Dorci - és sok nyomorú sorsú társa - napi háromszor sétál, futkározik, találkozik mindenféle kutyával, szagokkal, ingerekkel. A belgának ugyan tényleg hatalmas a mozgásigénye, napi több órát kell vele sétálni, labdázni, dolgozni, de ha ezt megkapja, hóttmindegy neki, parkettán alszik-e utána, vagy az orgonabokor alatt. Ha otthon vagyunk, folyamatosan egy légtérben lehet a gazdáival, kap simogatást, kedveskedést, játékot, figyelmet. A városi kutyaélethez elengedhetetlen a szocializáció, jólneveltség (amúgy szerintem mindenféle léthez, csak itt sűrűbbek a konfliktushelyzetek), ezért hetente két-háromszor megyünk kutyaiskolába. Egyrészt cefetül élvezi, másrészt így nyugodtan a lehető legnagyobb szabadságot biztosíthatom neki, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Nyaralásokra szinte mindig magunkkal visszük, ott is végig velünk lehet. 

Vegyük ugyanakkor az átlag kerti kutyát [Canis horticus...:-)]. Mondom, átlag, mielőtt a kertesházas kutyabolondok felhörrennének. Szóval. Napi egyszer elélök valaki egy tál kaját. Simogatást, pár szót akkor kap, amikor gazdi távozik és érkezik. Séta nuku. Más kutyákkal találkozás akkor, ha azok elmennek a kerítés előtt, akkor is az interakció kimerül a vicsorogva hörgésben, amolyan death metal módra. Ha valami miatt ki kell vinni a kertből, az rémálomszerű élmény. Kutya idegbeteg, gazdi nemkülönben, és egymást tuningolják. 
Ez volt az átlag kerti. Ez még nem is olyan rossz, végül is el lehet így vegetálni tizenpár évet, legfeljebb nem lesz kicsattanóan boldog a blöki, de különösebb baja sem esik (hacsak ki nem szökik valahogy). De van ennél sokkal rosszabb, kutyához méltatlan, gazdája meg... á, mindegy. 

Az egyik verzió szerint a kutya láncon él. Hallott ugyan a szomszéd holmi EU-szabályozásról, hogy négy méternél nem lehet rövidebb a lánc, de ki figyel ezekre a modernkedő marhaságokra, már a nagyapám is így tartotta a Bundást. Örüljön neki a rühös dög, ha megkaphatja a moslékot. Ha eszembe jut. Különben is, minél éhesebb, annál jobban őrzi a portát. Időnként leengedni a láncról? Nyáron friss és elegendő vizet adni neki? Netán árnyékot? Eltakarítani a mocskát, ne abban fetrengjen? Ugyan már, milyen hülyeségek ezek?! Majd akkor elengedem, ha már kivénhedt és nem tud őrizni. De csak ha már van helyette másik. 

Van aztán az objektumőrző fenevad. Jó esetben éjjel elengedve, nappalra megkötve, hogy ne egye meg kenyéradó gazdáit, a kedves ügyfeleket, Mari nénit. De legalább nem magára hagyva héthosszat, mint nyomorúbb társai. Akiknek azért is rosszabb,  mint a kóbor kutyáknak, mert esélyük sincs kaját, vizet szerezni a kerítésen belülre szorulva. Elmenekülni, ha tűz üt ki az őrzeményben (vagy vörösiszap önti el...), támadnak az ufók vagy a  veszett denevérek, lásd még Cujo.

A leggyakrabban mégis az ellenkező véglettel találkozom, jelesül a lakásmérethez elvileg passzoló kistestű kutyák balsorsával - de ez már külön poszt lesz. 

2012. november 21., szerda

De nehéz az iskolatáska!

Lássuk csak, mitől is.

Három frízbi, ebből egy sima, kettő pedig rágásálló, miután a sima hamar leamortizàlódott.
Apportfa, kicsi. A kis keskeny pofijához brutálnak tűnik a nagy, bár simán elbírja a kétkilósat is. Jelen darab csilivili rózsaszínre és ezüstre filctollazva, hogy észrevegye az avarban. Na meg hogy kellőképp csajos legyen. :-)
K99 szabályzat, mind a 142 oldal plusz borítók, fűzve, rongyos állapotban. Vizsga előtt népszerűsége exponenciálisan nő.
Fél pár papucs, apportfeladathoz. Egy műanyag tányér cafatjai, ugyanahhoz.
Jutifalat, legolcsóbb Fressnapf-os vagy DM-es, praktikus lapocskás kiszelés, imádja a röfi. Agyam eldobom, amikor látom a boltban azt a fajta jutit, aminek kilója 13000 pénzbe fáj. Könyörgöm némán, a sima mezei bélszín 6-7000! Ennyiért már Angust kapok! Én, nem a kutyám!!
Kong, piros, közepes. Nem hittem volna, hogy erre a hülye alakú gumiharangra ennyire rá bírnak izgulni a blökik. Pedig de. Idétlenül és kiszámíthatatlanul pattog, rágáskor meg isteni ruganyos, ez lehet a titok. Bár rágni még nem próbáltam.
Itatószerkezet, főleg melegebb időkre, bár ősszel-télen is szeretnek lefetyelni két rohanás között, csak nem annyit. Nyáron viszont édeskevés a fél liter, legalább a négyszerese kell, figyelembe véve a kutyák rendkívül gazdaságtalan ivási technikáját. Egyébként nem gondoltam volna, hogy nem felfelé kunkorgatják a nyelvüket ilyenkor, hanem pont ellenkezőleg:



Mi még? A táska alján elfekvőben néhány teniszlabda, kakiszacsi, sípolós játék. Egy kopott CD lemez, agilityben a zónázáshoz. Egy régi rongy, az előreküldés megtanításának segédlete. Kicsi kötéldarab, régen erre volt úgy rácuppanva, mint most a kongra. Változnak az idők...
Abból is látom, milyen régóta sulizunk, hogy mennyi mindent cipelek magammal. Eleinte elég volt a póráz, a jutifalat meg a kötélkéje. A többi később csatlakozott, ahogy elkezdtük a K99-et, az agilityt, az őrző-védőt, fityfenét.

De hogy jutottunk el idáig? 

Először is, ki kellett választani a kutyasulit. Olyan sok nem jöhetett szóba, mert nem állt szándékomban heti többször átbumlizni ebestül a városon, a legideálisabb eset, ha kerületen - vagy legalább a város délnyugati negyedén - belül található. Az ütős-verős-fojtónyakörves-láncos kiképezdék dettó kiestek, szerintem nincs kutya, amelyik erre izgulna, a belga amúgy is hírhedten mimóza a nagy pofája ellenére. 
Maradt a Népszigeti Kutyasuli őrmezei leágazása, meg a Top Mancs. Előbbiekről sok pozitívat hallottam, Adri barátnőm is hozzájuk járt a vérgoldenével, Gyömbérrel. Olvastam Korom Gábor könyvét, voltam bemutatón, ahol Vámosi-Nagy Nóra demonstrálta, mire képes a klikkerrel és Pákóval. A Top Mancsról a kerületiek meséltek mindenfélét, volt, akinek bejött, másoknak kevésbé, de elhangzott a LÉNYEG: rengeteg ott a belga. Többek között a suli vezetőjének is az van. Ez volt az egyik döntő érv, pluszban az állatorvosunk szintént őket ajánlotta, hozzájuk jár agilityzni. Úgyhogy bejelentkeztem, és pár hét múlva mehettem is az első - még kutyátlan - megbeszélésre.

Később rájöttem, hiba volt várnom ezzel az egésszel Dorka másfél éves koráig. Ha már rögtön a szükséges oltások beszerzése után elkezdünk járni, várhatóan könnyebben vészeljük át a kutyáknál 8-9 hónapos korban jelentkező dackorszakot. Ellenőrzöttebb körülmények között zajlik a szocializációja, ennek köszönhetően idejekorán megkapja a - akkor még - nagyobbaktól, erősebbektől a tilalomfákat, és lehet, hogy most nem lincselne le nekifutásból minden kutyát (ahogy a mellékelt ábra szerint teszi).


Valamiért az volt bennem, hogy egy-másfél éves kora előtt úgyse lehet vele agilityzni (még nem elég erősek a csontjai, izmai, ízületei az ilyen terheléshez), meg amúgy én vagyok a legprofibb kutyás a földkerekén, szóval addig minek. Timberrel is simán megoldottam az életet, az ükuncsival se lesz gond. Aha... kifelejtettem, hogy Tinyó alkalmazkodó, önmagát alámrendelő egyéniség volt, Dorka viszont piszkosul önjáró. Timbi nyugis, labda- (és ezáltal ember-) függő, Dorci egy perpetuum mobile és nem annyira az emberes akció érdekli, ő a kutyaadagját követeli. A napi első áldozata mindig megszívja, rajta vezeti le a rettentő hosszú éjszakai pihenés alatt felgyülemlett atomerőműnyi energiát.
Szerencsére a Top Mancsba rengeteg hasonló méretű és strapabíró haver jár, a többség valamivel kezdés előtt jön, hogy a suli melletti erdős részen tombolhassanak a nebulók. Így egész kezelhetők egy-másfél órán át, majd a foglalkozás után ismét egy nagy ereszd-el-a-hajamat következik, rongyozós játékkal lezárva.

Dorka által laposra tiport egóm végre kapott egy kis fényezést a suliban, a negyedik alkalom után a kiképzőnknek feltűnt, hogy az ülés-fekvés-behívás kombó egész jól megy, úgyhogy átzavart minket a középhaladókhoz. Nem kicsit voltam ám büszke! Remélem, látta mindenki, mennyire profik vagyunk! ;-p

A középhaladó csoport már az engedelmességi vizsgára gyúrt, ez a BH-vizsgának (Begleithundprüfung, szó szerint: kísérőkutya vizsga) is mondott megmérettetés az előfeltétele - legalábbis a Top Mancsnál - minden további képzésnek, legyen az agility, K99, frízbi. Marha nagy mellénnyel álltam neki, mi ez nekünk. Némi lábnál követés, leültetés, helyben maradás, piha.
Azért a vizsga napján cidriztem persze, hisz Dorisnál nagyon hangulatfüggő, mennyire hajlandó dolgozni. Ezt a mai napig úgy kell kisakkozni, aznap épp mennyi játék, fegyelmezés, lefárasztás kell előtte, hogy jól teljesítsen. Necces. Ha túlzottan elfárad, nem lesz meg benne a kellő lendület, lelkesedés (pontozzák ezt is!). Ha nem eléggé, akkor ki-kitör az irányításom alól túláradó jókedvében. Ha a fegyelem nincs meg, szintúgy hülyéskedik, nem koncentrál.
A BH vizsgán jó passzban volt, 97%-ra teljesített. Hízott a májam rendesen. :-)

Éledezett mindezek mellett egy csendesebb, privát öröm: amióta rendszeresen suliztunk, elkezdett otthon is lehiggadni a jószág. Lassan, fél-egy év alatt érett be az eredmény. Észrevehetően kevesebbet rombolt, ritkultak a bosszúpisik, séta közben már nem mindig viselkedett futóbolondként.
Mivel az őrültködésre a mai napig töretlen a hajlama, kikövetkeztethető, hogy nem ő változott meg alapvetően. A viszonyunk lett más, a kommunikációnk, a bizalmunk egymásban. Végre kaptam eszközöket ahhoz, hogy megértsem a kutyámat.

2012. november 18., vasárnap

Karompróbák


Dorka hamar elkezdett feleltetni, főleg engem, A Nagyarcú Kutyaszakértőt. Miből is? Kutyaértésből. De hát... csak három hónapos! Valóban. Ez adott egy kis időt a felkészülésre. De nem sokat. 
Tantárgy viszont annál több akadt. 

Például a szobatisztaság. Dorka rettentő gyorsan utcatiszta lett. Vagyis jó sokat sétáltunk vele, hogy tutira elvégezze lenn a dolgát, ő meg piszkosul aggódott, hogy vissza tudja-e szorítani. Mikor hazaértünk a biztonságba, végre megkönnyebbült a nappali közepén. 
Később letisztult neki, hogy is kéne ezt a dolgot intézni, de nagyon sokáig uralták életünket a bosszúpisik, melyeket azzal érdemeltünk ki, hogy otthon hagytuk őt. Látszott a tócsa méretén, hogy komoly nehézséget jelenthetett a kisállatnak kipréselni azt a pár cseppet, de megcsinálta. Csak hogy érezzük a törődést.

Aztán. Rágcsálás. A belgák híresen orálfixáltak, na de ezt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire. Bútor, könyv, párna, növény, zoknik szerepeltek a listáján. Eleve rossz ötlet volt ugyan új bútorokat új kiskutyával együtt beszerezni, de nem volt nagyon más választásom, kb. három hónappal D.e. (Doris előtt) költöztem, a régi lakásba beépített bútoraimat - értelemszerűen - otthagytam, kellett helyettük más. Jöttek az új székek, asztalok, virágtartók, érkeztek csillogón, fenyőillatúan, rágcsálásra csábítón...ilyen kísértésnek ugyan ki tud ellenállni?!
Próbáltam menteni a még használható romokat, lefújtam méregdrágán vett rágásriasztó spray-vel, kb. két széklábra volt elég és túrót sem ért. Kevés vízzel kenhető állagúra kevertem őrölt borsot, na, az használt. Csak elment az ereje pár nap után, mindig frissíteni kellett.
A könyveket viszont nem védte semmi. Rettentő nagy műveltségre tett szert az állatka, Shakespeare összes, kazalnyi Jókai, Krúdy, Moravia...főleg a nehéz, veretes irodalmat fogyasztotta, Szilvási, Rejtő például nem kellett neki, Kingre rá se nézett. Vagy csak az túl magasan volt.
Hallhatott valamit az aloe vera jótékony hatásáról, totál beleszeretett a nálam lakó cserepes példányba, többször is gondosan átültette. Elég sokáig bírta a növény, elvégre a sivatagban is mostohák a körülmények, de persze feladta végül. Érdekes, szabadban nem jelent Dorka fenyegetést a flórára, maximum a füvet legeli olykor. Vicces, amikor Rob cimborájával párhuzamosan, fej fej mellett legelnek, mint kutyabőrbe bújt barikák.
Ez a párna nem úszta meg
A szennyeskosár állandó, gazdiillatú Kánaánt jelentett neki, kettőt-hármat is szétcincált, hogy  hozzáférhessen a tartalmukhoz, amiben aztán boldogan fetrengett a hazaérkezésünkig. A különösen ízletes darabokat megcsócsálta, ez vonatkozott a párnákra is, amik ráadásul érzékien, haraphatón ruganyosak, legalábbis egy ideig. Utóbbi vonzalmát teljesen nem adta fel, de mostanában beéri azzal, hogy lerángatja valamelyiket és ráfekszik vagy mittudomén, szagolgatja. Az egész csak onnan derül ki, hogy Lurwig vagy a görényke nem ott tartózkodik , ahol szokott.

Szabad ég alatt sem hagyott minket unatkozni a kiscsaj. Visszasírom azokat az időket, amikor még tartott a többi kutyától; például az állatorvosunk szőrös kínai meztelen kutyájával történt első találkozásakor reszketett és azt se tudta, merre meneküljön. Pitypang valóban félelmetes vadállat a maga három kilójával, elismerem. Valószínűleg az lehetett a pánik kiváltó oka, hogy Pityi - és a kutyák jelentős hányada - nem fekete. Doris addigi életében ugyanis abban a tudatban élt, hogy kutya csak koromszín lehet. Mint az anyja, a testvérei, a velük élő mudik. Ami nem fekete, az ki tudja micsoda - jobb tőle tisztes távot tartani.
Cirka 4 hónapos korában tört meg a jég, mikor rádöbbent: a kutyákkal játszani lehet. Sokkal szórakoztatóbbak, mint az ember - egyszerűbbek, gyorsabbak, jobban bírják a gyűrődést. Innentől kezdve Dorkából csupán egy kondenzcsíkot érzékeltünk, ahogy száguldozott a parkban fel-alá, különböző áldozatokat kajtatva.
A többi kutyás is hamar szembesült jelenlétünkkel, először érkezett egy villámgyors fekete izé, nyílegyenest a kutyájuknak rontva, aztán hosszas szünet, majd előbb a szél hozott némi "Dooooorkaaaa! Gyeereee viiisszaaaaaa!"-ként azonosítható hangfoszlányt, rövidre rá pedig felbukkant valamelyik - vöröslő fejű - gazda. Dorcit nem hatották meg különösebben a begyűjtésére vonatkozó próbálkozásaink, maximum képességfejlesztő gyakorlatként értékelte; a másik kutya lincselése mellett minket is ki kellett cseleznie. Bonyolult mozgáskoordinációs feladat, de mindannyiszor remekül megoldotta. És közben még össze is terelt mindenkit.
Ha jutifalattal csalogattuk, odarohant, kikapta a kezünkből, és legott eltűnt. Erélyes rászólásra süketet tettetett. Ha lesből sikerült netán ráugrani, és nevelő célzattal fülön harapni, olyan sikítást és hisztit levert - amolyan belga szukásan - , hogy összesereglett mindenki a félelmetes állatkínzás hírére. Ha valami gyenge pillanatban mégiscsak odajött hozzánk, ahogy elindultunk az ellenkező irányba, észbe kapott, sarkon fordult és visszarohant.

kölyökbunda-tulajdonos
Mindez azért volt különösen ciki és bosszantó, mert már egészen hamvas korában is feltűnt, mennyi rengeteg esze van, és milyen könnyen megérti, mit akarunk tőle. Mivel utálom a "pórázon-rángatjuk-egymást" játékot, legelső dolgom volt megtanítani út szélén leülni és hívásra odajönni. A fekvés és a lábhoz igazodás se volt nagy kihívás. Ha nem volt kutya a közelben, remekül működött a dolog, csodájára járt mindenki ahogy az öt hónapos kölyökbundás madzag nélkül közlekedik a lábam mellett a forgalmas Fehérvári úton.
Az alapkiképzésen ezzel ugyan túlestem, de Dorka nem engedett felsőbb osztályba lépni - teljesen más elképzeléseink voltak a kutyaértésről. Folyamatosan vizsgáztatott, és akárhányszor leszerepeltem, jött a megtorlás. Hiába imádtuk egymást, napi szinten küzdöttünk. Bújtam a szakirodalmat, kétszer újraolvastam a Kutyapszichológiát, tanácsokat kértem a tapasztaltabbaktól, és lassan körvonalazódott, hogy ez távoktatásban nem fog sikerülni. Ideje volt kutyasuli után néznem.


2012. november 11., vasárnap

Dorka gazdát szerez

Nagy naivan azt hittem, mivel már két kutyám volt (Timber előtt egy cocker spániel tizenpár évesen) értek valamennyire hozzájuk. Sőt. Abban a hitben ringtam, nagyon is profi vagyok. Hisz Tinyó parancsszóra feküdt, ugatott, helyben maradt, bármikor és bárhonnan be lehetett hívni, tizenkét évesen is tanult új trükköket*, fiatalon pedig aktívan és sikeresen agilityzett. Soha nem volt gond nála a szobatisztasággal, egy kezem elég az általa szétrágott dolgok összeszámlálásához, hírből sem hallottam a szeparációs stresszről. Ha nyaralni mentem, bárkire rábízhattam, engedelmeskedett és alkalmazkodott.


* Ez nagy szó volt húsz éve, amikor még a mainál is szörnyűbb állapotok uralkodtak kutyás berkekben. Nemhogy kutyaiskolába nem jártak a népek, de még a legalapvetőbb dolgokra se tanították meg az ebeket. A kutyagumi felszedését most nem is említem. Bármilyen hihetetlen, ez utóbbi szerencsére nagyon sokat javult azóta. 


Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy az ő vérvonalából kell származnia az utánpótlásnak. Anno három éves korában lett egy alomnyi kölyke Quartz-tól, köztük egyetlen fiú, Tangó. Róla hallottam, hogy híresen gyors agility-versenyző és tenyészkan. Épp voltak is eladó kölykei, de sajnos az egyetlen szuka, Phaedra már elkelt, de kaptam egy telefonszámot Laczay Ágihoz, övé a Black Night Light kennel. Kutyái Quartz távolabbi leszármazottai, jelen alomhoz viszont Tangónak is köze volt.
Itt két szabad kislány közül lehetett választani, Ági küldött fotókat róluk, bele is szerettem az egyikbe.

Ebbe, ni. 
Engem válassz!...
...ja, és cuki is!

...hiszen édes vagyok, és ártatlan...




Mikor mentünk meglátogatni élőben a kicsiket, szóltam előre Áginak, ne árulja el, melyik az. Letelepedtem a fekete gombolyagok közé, az egyik határozottan felém gurult, feltornászta magát az ölembe, aztán elégedetten szuszogott meg pislogott rám. Kész, ki lettem választva. 

Ági csendesen vigyorgott a háttérben, és elárulta, hogy őt szúrtam ki a fotókon. Mint kiderült, ő is Dorcit szánta nekem, mert már hamvas korában látszott, belőle jó munkakutya lesz, a tesója - Málna - pedig inkább nyugodt, szemlélődő, ideális terápiás állat. Így is lett, Málna a SANSZ Alapítványnál dolgozik, Dorka meg az idegeimen.

Doris & Málna - akkor és most 
12 hetes korában felnyaláboltuk az akkor már nagy lóvá nyurgult kiskutyát, hazavittük, megsütöttük ...és kisvártatva felfalt. Mint a kisgömböc.

Na jó, először csak kóstolgatott. Minket, Timbert, a macskát. Utóbbival hagyott fel legelébb, pár szúrós pofontól visszariadt (azóta sokat finomodott a módszere, már csak hátulról támadja Maffiát. A cinyó cserébe nyíltan terrorizálja őt. Édesek.). Reménykedtünk, Timbi megtanítja majd pár dologra, ez ugyan még nekünk is némileg ködös volt, mire is, de azért jó lett volna. Mittudomén, fegyelemre, jókutyaságra. Nna, persze...

...és én is! >:-)
Én igyekszem...













Kórus: mi jó kutyák vagyunk!!
Erről a kisasszonynak teljesen más elképzelései voltak.
Egyik első dolga volt, hogy  villámgyorsan elrontsa az öreglányt. Tinyó az agyvérzése után  amúgy is kicsit átment szenillába, szórakozott lett és feledékeny, Doris meg még adta alá a lovat. Ez volt mondjuk a legkisebb bajunk, szegény Timberről tudni lehetett, hogy már nem sokáig lesz velünk. Viszont az utolsó pillanatig igazi munkakutya maradt:  

Játék mindhalálig. Három héttel ezután ment el
Nos, Dorka is igazi munkakutya. Elkezdett rendesen megdolgozni minket. És mint kiderült, ez csak a bemelegítés, az igazi hepaj féléves kora után jött.




2012. november 8., csütörtök

Nem a kezdet nehéz...

...ugyanis kezdetben vala Timber. Aki egyrészről tipikus belga juhász, másrészt egyáltalán nem az. Volt.
Nincs már velünk, de - ha már megemlítettem - néhány szó arról, mit is értek a fentiek alatt. Tipikus belga, mert munkamániás, labdafüggő, eszes és villámgyors. Nem az, mert nyugodt, kiegyensúlyozott, amolyan "mindenki-kutyája".


Ő testesítette meg a klasszikus jó kutyát, könnyű volt vele az élet. A tanítása nem kívánt előképzettséget, könnyen és gyorsan felfogta, mit akarok tőle. Mindenben alkalmazkodott hozzám, csak akkor volt "jelen", amikor szükség volt rá. Nagyon gyorsan elröppent élete 13 és fél éve, amikor közeledni látszott a vég, leszögeztem: az utód is groenendael lesz. Lehetőleg az ő leszármazottja...
Hosszas kutakodás, intézkedés, tenyésztőkkel való egyezkedés után meglett az utánpótlás Doris, az ükunoka képében. És vele bonyolódott az élet.

Doris ugyanis A tipikus belga juhász. :-)
Megvan benne a munkamánia, ész, gyorsaság. Plusz: akaratos, önfejű, nagyszájú - ugyanakkor kissé gyáva - , bosszúálló, hebrencs, kacér, zsarnok. Pörög, mint a búgócsiga, mindenkit összeterel mindenkivel, a lustább kutyák réme. Addig zaklatja őket ( = két centiről üvölti az arcukba, hogy: gyere már jááátszaniii, teee!) amíg vérbe borult szemmel utánalódulnak. Kénytelenek. Kiborító.

Vagyis tökéletesen megfelel a fajtaleírásnak. Cserébe nem szép és totál rendben van az idegrendszere. Ebben eltér sok mai belgától.

Az egyetlen parancs, amit 100%-osan, bármikor teljesít, az a "tojd le, mit mondtam" (copyright by Scythe). Ételmaradék nincs tőle biztonságban. Ha meglát egy kutyát, vagy csak az ugatását hallja, kiló hússzal kilő és alkalmi süketté válik.  Gondolkodás nélkül bosszant dobermannokat és pitbullokat, ha azok leállnak ezen csodálkozni, feltörli velük a parkot. Nála a "picit pihenek" úgy néz ki, hogy könnyű vágtában köröz naplementéig.

Mikor kiderült, hogy nem egészen ilyen lovat kutyát akartam, választhattam: vagy visszaadom a tenyésztőnek (ha-ha, na persze!), vagy felveszem a kesztyűt...és felnövök a feladathoz. (Itt a csodálkozás helye) Utóbbi lett.
Dorka kemény dió - nekem. Másnak lehet, hogy könnyű eset, vagy éppen vállalhatatlan. A kutyásokat figyelve úgy tűnik, sokan ragadtak bele abba az állapotba, ahol mi kezdtük; az egész inkább állandó küzdelmet és kölcsönös értetlenséget jelent, mintsem jó társaságot. Nem hiszem, hogy ebbe bele kéne törődni, kutyául ugyanúgy meg lehet tanulni, mint - teszem azt - olaszul. Legalábbis illene, mert a jószág cefetül igyekszik érteni emberül.