A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szobatisztaság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szobatisztaság. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. október 1., kedd

Új fiú

Már egy hete itt van.

Még csak egy hete van itt...
Táskakutya
Két nap elteltével hallgatott a nevére. Sonkáért leül, asztallábat kerül, immár a fekvést gyakoroljuk. Kinyitom előtte a hordtáskáját és fejest ugrik bele. Vannak napok, amikor majdhogynem szobatisztának számít. 9 hetesen! Ha ölbe kapom vagy a tatyóban van, határozottan visszatartja. Macerás hajnalban fél kézzel öltözni, de így leérünk időben. Újabban már szól is, ha mennie kell, csak szúrjam ki ezt a fajta nyiffet az "unatkozom-nyiff", az "adj kaját-nyiff" és a "hol a Doris?-nyiff" közül. 

Hat kölyökből kellett kitalálni, melyikkel szeretnénk a következő 12-15 évet együtt tölteni. Felkészültünk okosan a feladatra, olvastunk mindenféle teszteket (szaladjon hozzánk, kíváncsiskodjon, érdeklődjön az ingerek iránt), meg etológustanácsokat is kértünk (legyen vidám - se túl agresszív, se túl félénk), aztán persze valahol számítottunk rá, hogy az lesz a nyerő, amelyik először képen nyal.
Imigyen felkészülve léptünk a kennelbe - majd egy másodpercen belül az összes törpe odarohant hozzánk, vidáman felugrált és képen nyalt. Nesze neked, válassz.

Hány kiskutya van a képen?
Megpróbálkoztunk azért a tudománnyal. Tapsikoltunk nekik, odaszaladtak. Húzgáltuk a szőrüket, de nem hisztiztek semmiségeken. Hanyatt fordítottuk őket, kapálóztak kicsit majd tűrték. Nagy nehezen döntöttünk végre, mert az egyik szemmel láthatóan nagyon szerelmes volt KK-ba, és elvégre az ő kutyája lesz. Még szerencse, hogy Jutkának, a tenyésztőnek eszébe jutott: teszteljük le Dorison is. Kivittük hozzá, majd mivel a kölök százfelé szaladt Dorka láttán, vittük is vissza és nehéz sóhajjal kezdtük elölről az egészet.
Leszűkült végre a kör két delikvensre, az egyik az én - nem is annyira titkos - kedvencem volt, egy csupafehér kismedve. Mindkettő lelkesen, félelem nélkül támadta le a nagy feketét, de fehérke ráadásul irántunk is érdeklődött. Épp örvendezni kezdtem, amikor Jutka kihozta az ő favoritját, egy addig észrevétlen pockot. Nem volt rajta semmi feltűnő, szőrszínben és viselkedésben sem, valószínűleg ezért nem jegyeztük meg. Viszont ő volt az, aki azonnal teljes szerelembe esett Doris iránt, hatalmas farkcsóválással, a saját lábában botladozva üldözte a rémült belgát.

Nyugodt pillanatok (elég ritkásak)
Egy hét múlva már lehetősége volt folyamatosan terrorizálni imádottját, aki ennek a legkevésbé sem örült. Pár napra határozottan meg is sértődött. Akkor engesztelődött ki, amikor kimentünk kettesben a kutyasuliba, és az egész délelőttöt együtt töltöttük. Kiskutyamentesen.
Aztán oldódott a csaj, pár nap után lenn a kertben hajlandó volt belemenni egy lájtos fogócskába, azóta már a hardcore verziót nyomják. Itt fenn is egyre kevésbé tépi le Ardi fejét, ha az a nyakába mászik vagy homlokig merül a fülében. Bambán tűri, hogy a kis bélpoklos kilopja az almacsutkát a szájából, kaját a tányérjából. Muszáj külön etetni őket, mert a kicsi első nap a saját adagja végeztével félrelökdöste Dorkát és fejest ugrott a vacsijába, aztán oltárian feszülő pocakkal tántorgott fel-alá, remegett és nyüszített, én meg halálra rémültem, hogy vazz, első nap kinyírtuk a kutyát. Meghánytatni nem mertem, mert ha lenyomok némi meleg sós vizet a torkán, csak még jobban megszívja magát a gyomrában a táp. Rohanjak az ügyeletre?... előbb felhívtam Jutkát, aki megnyugtatott, hogy a sheltie-k a látszat ellenére nem pudingból vannak, túl fogja élni egy negyed Algopyrinnel. És lőn. Háromszor telekakálta a lakást éjszaka, de ennyire szarnak még nem örültem.

Strapáljuk a kisállatot gyengédebb módokon is, edződjön az idegrendszer. Nekem nem kell félős sheltie! Az biztos, hogy ingergazdag környezetben fog felnőni: volt már velünk szabadtéri kiállításon, tegnap agilityversenyen (táskából nézelődve egyelőre), ma az Etológia tanszéken, szerdára már be is szervezték egy kísérletre a friss húst. Meglátogattuk anyut, átjött hozzánk Zsófi Shianne-estül, Robi bukósisakostul. És a gázvezeték-hálózatot is most cserélik a házban, kalapálnak, flexelnek, hegesztenek a jómunkásemberek. Mindez a legkevésbé sem hozza ki a sodrából Ardbeget. Kivéve, ha kajaidőben történik.

Nem kíméli ő sem magát, a kertben folyton a gyöngyvirágot, tiszafát, puszpángot szedem ki a szájából, muszáj mindent felporszívóznia, megrágnia. Egyik fogadalmam az volt, hogy liftezni fogunk, nehogy baja legyen a hátának, na ő ezt pont letojja és imád lépcsőzni. Ha három fokon, akkor annyin. Eleinte sűrűn pofára esett, de már egész ügyes. Tekereg a bokrok között, időnként beakad, olyankor összesikoltozza a házat. Majd meglát egy lepkét és elfelejti legott a világfájdalmat. Játékmániás játékkutya. A játékai mondjuk valószínűleg gyilkos vadállatként emlegetik inkább.






2013. augusztus 5., hétfő

Utcatisztaságtól a szobatisztaságig

Padre cimborám kérdezte minap, hogy van ez a szobatisztaságra szoktatás, merthogy nemsokára megszaporodnak egy kölyökkutyával. A mostani ebével nem volt ilyen probléma, hat évesen, készen érkezett hozzájuk, már amennyire egy ex-menhelyi eb kész lehet. A srác amúgy bámulatos érzékkel oldotta ki a sintértelep és a félszeműség kötötte görcsöket a kutyalányból, de speciel az ibrikálós problémával nem szembesült. Még. 

Egyelőre ennyi látszik belőlük
Mivel nálunk is nemsokára gyermekáldás várható, nem árt, ha kicsit elmélyedek (újra) a témában. Amúgy minap készített fel lelkileg egy agilitys csapattársam, hogy vért fogok brunyálni, mire a sheltie megtanulja a helyes WC-használatot. Remek. Úgy látszik, minden fajtának megvan a maga heppje, a belgák rágnak, ezek bepisilnek. És mindkettő ugat, tök szuper. 

Visszatérve a fősodorba; eddig három kutyánál küzdöttem a témával. Az első kettőnél nem volt különösebb fakszni, Dollynál már nem emlékszem, hogy volt, de Timber a maga édes, alkalmazkodó módján magától rájött, hogy - bár soha nem büntettem, ha besikeredett - sokkal boldogabb vagyok, ha kinn csinálja. Innentől kezdve semmi különösebb rábeszélés nem kellett, hogy így legyen. 

Nem így Doris. Párszor már meséltem róla, milyen kis köcsög volt ebben (is). Már rég tudta, mire megy ki a játék, de még csakazértis becsurrantott. Elképzelem, amint gúvadó szemekkel préseli ki magából azt a pár csöppet, szigorúan a nappali közepén, és közben aggódva hallgatózik, zörren-e a kulcs a zárban. 
Nála egyértelműen nem értetlenségi fennforgás volt, hanem gazdit hülyére vételi. Általában baromságnak tartom ezt a nagy alfázást, falkavezérséget, "dominancia"-mániát, ami mostanság megy, de valami ilyesmi volt a dologban. Mindenesetre a rendszeres foglakozással, sulizással megszűnt. 

Na de most már tényleg a szobatisztaságra nevelésről.

Kezdetnek nem árt felszedni minden szőnyeget, mert tutira rá fog brunyálni (ha padlószőnyeg van, az szívás. Ki lehet ugyan szivacsozni bő vízzel, de nyoma marad.). Amíg nem kapta meg azt a minimális oltásmennyiséget, amivel már biztonságosan le lehet vinni, addig sajna nincs más megoldás, mint felmosóvödörrel járni a nyomában. Lehet persze macskaalomra, kutyapelenkára szoktatni, eltérőek erről a vélemények. Van, amelyik kuttynak könnyebbség - főleg ha gazdi sokat van távol - a másikat meg csak összezavarja, hogy most akkor lehet-e benn, vagy nem?! Általában azelőtt eljön a szobafogság vége, hogy rászokna a benti fix helyre.
Mindenesetre érdemes ebben az időszakban kifigyelni a kiskutya ürítkezési szokásait; ébredés vagy étkezés után mennyi idővel szokott leguggolni, szimatolgat-e előtte, netán körben forog, pocaksimogatásra beindul-e nála az inger... ha már tudunk olvasni a jelekből, vagy kifigyeltük, mikor esedékes a dolog, vigyük a kijelölt helyre, illetve sétálni.

Biztos, hogy egy csomószor el fogunk késni. Amíg még fogalma nincs, mit is akarunk tőle, tök felesleges leszidni, csak gátlásokat és frusztrációt nevelünk így bele. Amikor már kezd neki leesni, hogy miért kapjuk ölbe és rohanunk vele Zrínyiként kifelé, de mégis besikeredik egy-egy baleset, akkor sem érdemes nagyon szigorúra venni a szidást (és KIZÁRÓLAG csak a tettenérés pillanatában azt is, fél perccel később már hótt felesleges. Belenyomni az orrát pedig egyszerűen prosztóság.), inkább a dicséretet kell felsrófolni, ha megfelelő helyen pisilkakil. De azt nagyon!*
És sokat kell vele sétálni. Állati sokat. Nem csak azt értem ezalatt, hogy sokszor kell kimenni vele - hiszen a kölyökállat hólyagja még kicsi, nem sok feszülést bír - , hanem hogy hosszú ideig. Eleinte nem biztos, hogy komfortosan érzi magát az utcán, és inkább tartogatja a kiszolgáltatott, guggolós helyzetet az ismert környezetre. Vagyis otthonra. Atom utcatisztává válik (ismerek olyan kutyát, aki évekre megragadt ebben - persze ez nem az ő sara). Ilyenkor vagy kibekkeljük, míg kint is magabiztos lesz, vagy olyan sok időt töltünk vele a zöldben, hogy ne bírja tovább szorítani. És - ez tényleg fontos! - ezerszázszor megdicsérjük, ha végre feladja.

*Megkönnyítjük a saját dolgunkat, ha bevezetjük a parancsra pisilést. Nagyon egyszerű, simán csak annyit kell tenni, hogy a folyamat közben párszor kiadjuk a vezényszót, majd utána rettentően örvendezünk. Jól tud jönni, ha este papucsban, fürdőköpenyben kibotorkálva az utolsó pisiltetéshez nem kell megvárni, amíg az eb lecsekkol minden fatörzsre, villanyoszlopra írt odőrgraffitit, hanem gyorsan végez.

Igazából ez az egész szobatisztaságra szoktatás nem egy ördöngösség, főleg a gazda türelmén és következetességén múlik. Na meg nem ért figyelni az ebet, és ha azt jelzi, menni kell, akkor menni kell. Egy ideig vissza tudja tartani, de egyrészt nem szép dolog ezt elvárni tőle, másrészt megfelelő visszacsatolás híján le fog szokni a jelzésről. És bepisil. Ha ezek után még meg is büntetjük, az az igazán mocsok eljárás.

Van, aki a kutyaketrecre esküszik, én még nem próbáltam. Biztos jól működik sokaknak, de...
Ad 1., az alapok megértetéséhez hogy is...?! feltételez bizonyos fokú meglévő szobatisztaságot, ad 2., a ketrecbe be kell szoktatni előbb, tekintse búvóhelynek, biztonságnak, mert ha simán csak bezárom és elmegyek otthonról, jó eséllyel csak kétségbeesik és bánatában maga alá piszkít.
Szóval nem csodaszer. Viszont meggyorsíthatja a procedúrát, ha jól alkalmazzák.

A kerttisztaságra is rá lehet szoktatni, persze ehhez alapfeltétel, hogy a kertben tartott kutyát vigyük el sétálni. Ha csak annyit szeretnénk elérni, hogy a kertben egy helyre büdítsen, azt a helyet azért nem árt rendszeresen takarítani. Elég, ha felrémlik a fesztiválos toi-toi-ok vagy a pályaudvari retyók képe. Megvan?... na, neki ugyanilyen érzés.
Kanoknál az tuják kipisilésének megakadályozására minikerítés vagy a növény elé helyezett csábító szikla / oszlop lehet a megoldás. Az ivartalanítás nem elég.

A csajoknál az a kihívás, hogy ne helyezzenek el kiképzés, gyakorlás közben - a fiúk figyelmének felhívása céljából - mindenfelé cseppnyi kis szukapisiket. Főleg a gyakran használt útvonalak mentén. Na meg gazdibosszantásból. De nincs kedvem hozzá, basszus. Vajon még beveszi ezt a trükköt...? Elbírja ez, elbírja...

2012. november 18., vasárnap

Karompróbák


Dorka hamar elkezdett feleltetni, főleg engem, A Nagyarcú Kutyaszakértőt. Miből is? Kutyaértésből. De hát... csak három hónapos! Valóban. Ez adott egy kis időt a felkészülésre. De nem sokat. 
Tantárgy viszont annál több akadt. 

Például a szobatisztaság. Dorka rettentő gyorsan utcatiszta lett. Vagyis jó sokat sétáltunk vele, hogy tutira elvégezze lenn a dolgát, ő meg piszkosul aggódott, hogy vissza tudja-e szorítani. Mikor hazaértünk a biztonságba, végre megkönnyebbült a nappali közepén. 
Később letisztult neki, hogy is kéne ezt a dolgot intézni, de nagyon sokáig uralták életünket a bosszúpisik, melyeket azzal érdemeltünk ki, hogy otthon hagytuk őt. Látszott a tócsa méretén, hogy komoly nehézséget jelenthetett a kisállatnak kipréselni azt a pár cseppet, de megcsinálta. Csak hogy érezzük a törődést.

Aztán. Rágcsálás. A belgák híresen orálfixáltak, na de ezt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire. Bútor, könyv, párna, növény, zoknik szerepeltek a listáján. Eleve rossz ötlet volt ugyan új bútorokat új kiskutyával együtt beszerezni, de nem volt nagyon más választásom, kb. három hónappal D.e. (Doris előtt) költöztem, a régi lakásba beépített bútoraimat - értelemszerűen - otthagytam, kellett helyettük más. Jöttek az új székek, asztalok, virágtartók, érkeztek csillogón, fenyőillatúan, rágcsálásra csábítón...ilyen kísértésnek ugyan ki tud ellenállni?!
Próbáltam menteni a még használható romokat, lefújtam méregdrágán vett rágásriasztó spray-vel, kb. két széklábra volt elég és túrót sem ért. Kevés vízzel kenhető állagúra kevertem őrölt borsot, na, az használt. Csak elment az ereje pár nap után, mindig frissíteni kellett.
A könyveket viszont nem védte semmi. Rettentő nagy műveltségre tett szert az állatka, Shakespeare összes, kazalnyi Jókai, Krúdy, Moravia...főleg a nehéz, veretes irodalmat fogyasztotta, Szilvási, Rejtő például nem kellett neki, Kingre rá se nézett. Vagy csak az túl magasan volt.
Hallhatott valamit az aloe vera jótékony hatásáról, totál beleszeretett a nálam lakó cserepes példányba, többször is gondosan átültette. Elég sokáig bírta a növény, elvégre a sivatagban is mostohák a körülmények, de persze feladta végül. Érdekes, szabadban nem jelent Dorka fenyegetést a flórára, maximum a füvet legeli olykor. Vicces, amikor Rob cimborájával párhuzamosan, fej fej mellett legelnek, mint kutyabőrbe bújt barikák.
Ez a párna nem úszta meg
A szennyeskosár állandó, gazdiillatú Kánaánt jelentett neki, kettőt-hármat is szétcincált, hogy  hozzáférhessen a tartalmukhoz, amiben aztán boldogan fetrengett a hazaérkezésünkig. A különösen ízletes darabokat megcsócsálta, ez vonatkozott a párnákra is, amik ráadásul érzékien, haraphatón ruganyosak, legalábbis egy ideig. Utóbbi vonzalmát teljesen nem adta fel, de mostanában beéri azzal, hogy lerángatja valamelyiket és ráfekszik vagy mittudomén, szagolgatja. Az egész csak onnan derül ki, hogy Lurwig vagy a görényke nem ott tartózkodik , ahol szokott.

Szabad ég alatt sem hagyott minket unatkozni a kiscsaj. Visszasírom azokat az időket, amikor még tartott a többi kutyától; például az állatorvosunk szőrös kínai meztelen kutyájával történt első találkozásakor reszketett és azt se tudta, merre meneküljön. Pitypang valóban félelmetes vadállat a maga három kilójával, elismerem. Valószínűleg az lehetett a pánik kiváltó oka, hogy Pityi - és a kutyák jelentős hányada - nem fekete. Doris addigi életében ugyanis abban a tudatban élt, hogy kutya csak koromszín lehet. Mint az anyja, a testvérei, a velük élő mudik. Ami nem fekete, az ki tudja micsoda - jobb tőle tisztes távot tartani.
Cirka 4 hónapos korában tört meg a jég, mikor rádöbbent: a kutyákkal játszani lehet. Sokkal szórakoztatóbbak, mint az ember - egyszerűbbek, gyorsabbak, jobban bírják a gyűrődést. Innentől kezdve Dorkából csupán egy kondenzcsíkot érzékeltünk, ahogy száguldozott a parkban fel-alá, különböző áldozatokat kajtatva.
A többi kutyás is hamar szembesült jelenlétünkkel, először érkezett egy villámgyors fekete izé, nyílegyenest a kutyájuknak rontva, aztán hosszas szünet, majd előbb a szél hozott némi "Dooooorkaaaa! Gyeereee viiisszaaaaaa!"-ként azonosítható hangfoszlányt, rövidre rá pedig felbukkant valamelyik - vöröslő fejű - gazda. Dorcit nem hatották meg különösebben a begyűjtésére vonatkozó próbálkozásaink, maximum képességfejlesztő gyakorlatként értékelte; a másik kutya lincselése mellett minket is ki kellett cseleznie. Bonyolult mozgáskoordinációs feladat, de mindannyiszor remekül megoldotta. És közben még össze is terelt mindenkit.
Ha jutifalattal csalogattuk, odarohant, kikapta a kezünkből, és legott eltűnt. Erélyes rászólásra süketet tettetett. Ha lesből sikerült netán ráugrani, és nevelő célzattal fülön harapni, olyan sikítást és hisztit levert - amolyan belga szukásan - , hogy összesereglett mindenki a félelmetes állatkínzás hírére. Ha valami gyenge pillanatban mégiscsak odajött hozzánk, ahogy elindultunk az ellenkező irányba, észbe kapott, sarkon fordult és visszarohant.

kölyökbunda-tulajdonos
Mindez azért volt különösen ciki és bosszantó, mert már egészen hamvas korában is feltűnt, mennyi rengeteg esze van, és milyen könnyen megérti, mit akarunk tőle. Mivel utálom a "pórázon-rángatjuk-egymást" játékot, legelső dolgom volt megtanítani út szélén leülni és hívásra odajönni. A fekvés és a lábhoz igazodás se volt nagy kihívás. Ha nem volt kutya a közelben, remekül működött a dolog, csodájára járt mindenki ahogy az öt hónapos kölyökbundás madzag nélkül közlekedik a lábam mellett a forgalmas Fehérvári úton.
Az alapkiképzésen ezzel ugyan túlestem, de Dorka nem engedett felsőbb osztályba lépni - teljesen más elképzeléseink voltak a kutyaértésről. Folyamatosan vizsgáztatott, és akárhányszor leszerepeltem, jött a megtorlás. Hiába imádtuk egymást, napi szinten küzdöttünk. Bújtam a szakirodalmat, kétszer újraolvastam a Kutyapszichológiát, tanácsokat kértem a tapasztaltabbaktól, és lassan körvonalazódott, hogy ez távoktatásban nem fog sikerülni. Ideje volt kutyasuli után néznem.