Szöges, fojtó... kendő

Támadó vadállat

Fellángolt mostanában a póráztéma és amúgy is régóta figyel itt a piszkozat a különféle nyakbavalókról. Ráadásul akárhányszor meglátom az idióta tömbszomszédot a szöges nyakörves dalmatájával (!), felhorgad bennem a vágy, hogy na most aztán jól megírom. Ma is láttam. Befelé álltak a tüskék.

Ezeket nem kéne

Ha már szöges, kezdem ezzel. Mi a baj vele? Hisz - idézet következik - vannak olyan fajták, akiket csak így lehet kezelni. Idézet vége. A gáz az, hogy a fenti mondat egy habilitációs kutyakiképzőnek tanuló csoporttársam szájából hangzott el.* Habilitációs, érted. Vagyis terápiás kutyás. Jól kinéznénk, foglalkozás alatt a szögesdrótba kapaszkodó gyerekekkel, zupás őrmesterként ordibáló gazdával.
Anno fél éves okulás után alapvető engedelmességi feladatokból (is) vizsgáztunk, saját kutyával. Való igaz, egyik kutya sem ment olyan gyönyörűen lábnál, mint a fenti tyúké. Az apportnál, majd az előreküldésnél viszont a kutya szétesett, bizonytalankodott, nem vágta, mi van - kikerült a nyakörvet rángató kéz hatóköréből.
Aztán képzeljük csak el egy röpke pillanatig, hogy nézhet ki az ilyen kutya nyaka a szőr alatt. Bevérzések, lila foltok, sebek. Egy-két szinttel beljebb: légcső- és gerincsérülések, nyelési és légzési problémák. Fincsi, mi?

*Miután jópár szeánszon át volt módja tanulmányozni a főként jutalmat, motivációt alkalmazó módszereket. A csoportban volt doberman, malinois, német juhász, tehát hagyományosan "kemény" fajták. Valahogy mégis elbírtunk velük.

A fojtó a másik cuki találmány. Légcsőnek, hangszálaknak dettó nem tesz jót, az agyi vérellátásra is elég káros. Próbáljon meg bárki úgy tanulni, hogy közben lelkesen fojtogatják. Ja, és ne is küzdjön ellene, mert csak fokozódni fog a légszomj.
Az enyhébb fokozatú cucc csak egy bizonyos pontig tud szorulni, ott megáll. Ha ez a pont mondjuk egy centivel szűkebb, mint az eb nyakbősége, nem olyan durva a helyzet. Mármint ha gazdi gondosan leméricskéli, és nem mondjuk szín alapján választ nyakörvet. És ha rövid szőrű az állat.  Akkor egy rántás = egy rövid negatív inger, majd azonnal lazul a póráz, lazul a szorítás. Alig több, mint egy sima nyakörvnél. (Az ugye alap, hogy a húzásról nem fojtóval szoktatjuk le a kutyát?! Marha hamar hozzászokik, hogy fuldoklik, és úgy húz.)
Hosszú szőrű ebnél a nevelő érték konvergál a nullához, ha belegabalyodik a szőrbe, hiába lazul a póráz, a nyakörv tovább fojtogat. És mit olvasok egy amcsi weboldalon, amikor Ardira várva feltúrom a netet mindenféle info után? "A sheltie-k hajlamosak a szökésre, és mivel kicsi a fejük, esetükben csakis fojtó nyakörv jöhet szóba."  Lepetézek. Shetlandi fojtóval. Ez van olyan jó, mint a dalmata szögessel.
Az über genyóság viszont a végtelenített fojtó. Illetve van vége: elájul a kutya. Vagy meghal. Basszus.

Fentiek mellett a láncnyakörv nem is olyan súlyos dolog, maximum pár szál - vagy pár csomó - szőrt téphet ki. A többi kutya bánja inkább, Dorka egyik metszőfoga kettétört, mikor játék közben beleakadt a haver nyakláncába. 

Magyarországon szerencsére nem terjedt el annyira az elektromos nyakörv - valószínűleg az ára miatt -, annál inkább közkedvelt például Angliában. Fura, mi? Az angolok híres állatbarátok, és mégis iszonyú sok ilyen kínzóeszköz van náluk használatban. És pont a kutyaszeretettel indokolják; ők azt szeretnék, hogy szabadon szaladgáljon az ebzet, de ne az autó elé / vadászni / világgá.
A nevelésről meg vagy nem hallottak, vagy ignorálják, hiszen az fárasztó.
A hatalmas állatszeretet mellett viharsebesen megtanultak együtt élni azzal a ténnyel, hogy kedvencüknek konstans fájdalmat okoznak. A kutyánk - aki társunk, családtagunk - végtelenül jóindulatú lény, még az igen hülye, ütlegelős gazdát is szeretni tudja, baromi ritkán sokall csak be. És ezzel szemét módon visszaélünk.
Eleve nem akar különösebben a neveléssel foglalkozni, aki villanyost vesz (az most tökmindegy, hogy időhiány, nemtörődömség, türelmetlenség vagy bármi az ok), de marha könnyű még inkább ellustulni távirányítóval a kézben. Előbb-utóbb minden problémára jó megoldásnak tűnik. Ugat? Nyomom a gombot. Felborítja a kukát? Nyomom a gombot. Elszökik? Kitámad? Bepisil? Rágcsál? Nyomom és nyomom...
Nem reagál már annyira? Növelem az erősséget. Honnan tudom, hogy ez neki mennyire fáj? A felelősebbje, bátrabbja kipróbálja a csuklóján. Na de a nyakán?... És még ha tán ezt is, attól még nem lehet kutya. Nem lehet kutya-vére, kutya-idegei, kutya-bőre. Nem lehet egyszerre si-cu és akita, vastag bőrű vagy érzékenyebb, makkegészséges vagy makktalan.
Mellesleg két kurva nagy fémtüske közvetíti az áramot a nyakörv belső felén, egyszer szalad neki valaminek az állat és beleáll a cucc a torkába. Baráti.

Egy kis tanuláselmélet (megint)

Csak büntetésből nem tanul a kutya.** Hogyhogy? Hiszen abbahagyja a nemkívánatos viselkedést! Persze. Pillanatnyilag. Vagy amikor nem látom. De tanulási folyamat nincs.
Az ok nem szűnik meg, csak a tünet. Továbbra is rettegni fog a szomszéd masztifftól, sőt még jobban, mert tényleg rossz élmény éri, ha meglátja. Továbbra is szétrág mindent a szeparációs stressztől. És továbbra is behívhatatlan, ha lekerül a póráz.

**mint ahogy kizárólagos jutalmazásból sem, akármit is suttognak. 

Minél több erőszakos módszert alkalmaz valaki, annál gyengébb a bizonyítványa kutyaértésből. Ez nem tanítás, csak fizikai erő- és eszközfölény. Nincs kontraszt jó és rossz között, csak rossz van. Na de mi volt épp rossz? Ez a mozdulat? Az irány? A macska a túloldalon? Az időjárás?
Arra nem kap útmutatást, mit szeretnénk, hogy csináljon, a kívánatos viselkedést jutalmazni is kellene. És mi a firlefranccal jutalmazzunk, ami feledtet ekkora retorziót? Mekkora csokitorta kell, hogy kockáztassuk érte a korbácsot?

Pont fordítva működik, mint a klikkeres formálás; ott különböző viselkedések felajánlásáért jutalmat kap, ez bátorítja őt újabb és újabb próbálkozásokra. Ha viszont nyakon csapja a delej minden egyes megmozdulásánál, egy idő múlva abbahagy minden akciót, a tanult tehetetlenség állapotába dermed. Tényleg ezt akartuk?!

De hát valami mégiscsak kell

Semmi nyakörv - az egyszeri járókelő
szerint tutira kóbor kutyák

Zsófi barátnőm szerint ugyan nem, ő nemhogy pórázt, de nyakörvet sem használ Shianne-hez. Mivel nem vagyunk mind olyan veleszületetten kutyaértők, mint ő, kellhet némi segédeszköz.*** 

*** a minap kénytelen voltam nagyhirtelen felnőni hozzá, amikor is kezembe nyomta Csupasznyakú Shi-t, hogy ugyan sétáltatnám meg.

Részemről a kutyakendőt preferálom, magas a barátságosító faktora, de elismerem, kiképzésre nem alkalmas. Könnyen kihúzhatja belőle az eb a fejét (terápiás helyzetben így szelíden kihátrálhat a tortúrássá váló szituból), inkább csak jelzésértékű cucc. Mégiscsak van valami a nyakán, amit ha megfogok, Mari néni megnyugszik, hogy fékezve a vadállat.
Amúgy meg egy sima textil- vagy bőrnyakörv tökéletesen megfelel mindenféle célra.

Pórázt csak elvétve, ha muszáj. Tömegben, ahol hajlamos lenne elkóvályogni vagy terelni. Szűk járdákon, bicikliforgalom mellett. Ha látja a rendőr, közteres.
Ha extrém disznóságot csinált, büntetésként.
Ördögi kör, amikor valaki a nevelés hiánya miatt használja: nem meri elengedni a madzagról, amíg neveletlen, de tulajdonképp minek megnevelni, amikor olyan kényelmes csak fogni a pórázt?
Ardi persze hozzám van lasszózva forgalmas utak mellett, még hülyécske kicsit a nagy szabadsághoz, de dolgozunk a témán. 

És a végére az örök kedvenc: a flexi. Hoztam is meg nem is, szabadon engedem meg nem is. Nem bízom meg benne, de sajnálom, hogy nem szaladgálhat. Ezért vállalom az áldozatot, hogy körbetekeredem a fákon, bokrokon, villanyoszlopokon, járókelőkön. Másik kutyával összeszagolás, netán játék gordiuszi csomókat eredményez. Ha túl messze van a blöki, hatalmas lapátoló mozdulatokkal próbálom meg visszacsévélni, netán puszta kézzel rángatom a drótvékony madzagot. Vág, horzsol, tekeredik. Parkbéli kutyás cimborának a sürgősségin varrták vissza az ujját.
A hosszát nem lehet pontosan belőni, ha elfogy, ránt egy röptetőset a kutyán, aki csak néz hülyén, hogy ezt most miért. Ha igazán nekiindul, mire gazdi megtalálja a rögzítőgombot, esetleg rég lerongyolt az útra Cirmit üldözve.
Vissza kicsit a tanuláselmélethez - mit is közvetít a flexi? Egyrészt folyamatosan húznia kell az ebnek, hogy haladjon, ergo a büdös életben nem fog laza pórázon sétálni, másrészt az állandó feszülésből azt érzékeli, hogy a gazdi mögötte áll és megvédi, ha kell. Ennélfogva hatalmas lesz az arca, amikor normál esetben lehet, hogy inkább meghátrálna.
Van persze fix hossz opció, és akkor lehet laza. De akkor meg tökugyanolyan, mint egy sima póráz.

Rabok legyünk vagy szabadok

Ha nem tudod, bízol-e a kutyádban annyira, hogy lekerülhet a póráz, csak gondold el: hogy érintene, ha most elszakadna?

Öröm, bódottág

Igazából akadémikus ez az egész agyalás tanulásról, nevelésről, mikor kell és mikor nemről, ha jövőre leegyszerűsödik az életünk: mindenhol kell és kész. Elvileg eddig is kellett, de januártól szigor lesz és irgumburgum: vége az erdőn-mezőn, városban szabadon csatangoló, vadorzó, gyerekriogató fenevadaknak. A kutya kertbe való, tanyára. A hivatásos vadász- és triflakereső kutyák létét elismerik, szigorú szabályok mellett ők létezhetnek szabadon, a többi sokszáz egyéb célra tartott eb meg törődjön bele a rabságba és a szűkös-szaros kutyafuttatókba.
Igaz, hogy ők évszázadok óta próbálnak alkalmazkodni a mi igényeinkhez, elvárásainkhoz, a kedvünkért megszokták a várost, a szájkosarat, az őrült sok zajt és ingert, a kutyaruhákat, a kanapét (na jó, az nem lehetett olyan nehéz), de úgy tűnik, mi továbbra sem vagyunk hajlandók áldozatokra azért, hogy nekik jobb legyen. 

.

Do not pet

Van egy kölyökkutyánk. Elég helyeske, bolyhos is meg minden. Más szóval a cukiságfaktora az egekbe hág. 

Valamennyire fel voltunk készülve a várható reakciókra. Azt hittük. De ERRE nem számítottunk. 

Addig volt jó, amíg táskában hordoztuk, mert többnyire nem vették észre, hogy a tatyóból kilóg egy fej. Mióta viszont önjáróvá vált (ráadásul a szivárványszín póráz is messziről felhívja rá a figyelmet - a sötétkéket elhagytuk), láttán a férfiak 50, a nők 80, a gyerekek 98,27%-a ultrahangú litániába kezd, mondván: jajjdeédes, istenemdecuki ezenkívül ugyemegsimogathatom ?

Na, ez utóbbi. Nem ba..., nem simogathatod meg. Nem plüssállat, akármennyire is annak néz ki, hanem élőlény. Én se akarom a gyerekedet, férjedet, téged megsimogatni csak azért, mert helyes / aranyos / jóképű / szép bunda van rajta. Pláne ölembe kapni, megtutujgatni. Hogy fel lennél háborodva, nem?!

És húzza oda a gyereket, hogy nézzed, kiskutya. Persze, otthonra nem kéne, mert bepisil, szétrág, szőrhullat, gondozni kell és amúgy is büdös. A gyerek viszont állandóan nyaggat érte, hát itt van, lehet simogatni. Nem lehet?... micsoda bunkó! Pedig a kutyák imádják*, ha simogatják őket!

*Zsófi városi legenda-gyűjtése

Nem, nem imádják. Legalábbis nem akárkitől, nem akárhogyan. És ezt jelzik is, de az emberek leszarják. Sajnos még a kutyások között is igen kevés az, aki egyáltalán figyel a kutya testbeszédére, még kevesebb veszi a fáradtságot, hogy értelmezze azt. Hátrál, behúzza a farkát, kapkodja a fejét, lesunyja füleit? Nem baj, juszt is megsimogatom, hiszen az neki jó! És szigorúan felülről, a feje tetejét, ott nem tud harapni. (De tud.) Hogy ezzel alárendelt helyzetbe kényszerítem, tarkón-ragadást mímelek?... aztán ha az idegesebbje vicsorít, netán odakap, jön a szigorú ítélet: sunyi dög, miért nincs rajta szájkosár, ilyen tépte szét egy szegény gyermek karját, olvastam a blikkben.

Én meg nem állhatok neki ötvenméterenként alapszintű kutyaértést tanítani, tehát letiltom a simogatást. Tartozom ennyivel a kutyámnak; valahogy az ő jólléte nekem fontosabb, mint az egyszeri járókelőé. És ha ezért tapló vagyok, ám legyen. 

Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy felmentem Ardival a Gellért-hegyre piknikidőben: tele volt kisgyerekes családokkal a napsütötte hegyoldal. Hamar úgy éreztem magam, mintha kisállat-taperolóban lennék. De amit elbír egy képzett terápiás kutya vagy egy kameruni törpekecske, az nem való hétköznapi ebnek, pláne ha 11 hetes. 

Amikor látszott, hogy a finom, non-verbális utalások lepattannak, szóltam, hogy harap. A családfő rémülten hátrahőkölt: a nagy? nem, mondom, nem a nagy. Hatalmas döbbenet következett, hogy igen, a kicsi tud harapni, sőt szeret is. Zabszem-hegyes tejfogakkal és varrógéptempóban. Láttam a rosszallást a szülők szemében, borzasztó, milyen veszélyek leselkednek kicsi kincsükre pelyhes bundában. 

Pár méterrel arrébb egész csapat támadt vinnyogva a kölyökállatra, aki rémülten hátrált egy pad alá, sebaj, a kölyökhumánok készek voltak utánanyomulni. Szétcsaptam köztük és nem érdekelt, mit szólnak a szülők, akik mellesleg fogalmam nincs, honnan nem figyeltek sarjaikra. 

Arra akarok-e kilyukadni, hogy senki ne nyúljon az én drágaszép állatkámhoz? ** Nem erről van szó. Bőven találkozik mindenféle emberrel, akikkel ismerkedhet, játszhat, simiztetheti magát, rághatja őket. De nem hiszem, hogy azért, hogy jó fejnek tűnjek egy vadidegen szemében, ki kell tennem őt felesleges stressznek. Aminek a későbbi következményeivel persze én szívok. 

**Aki amúgy KK drágaszép állatkája persze, csak akkor nem, ha hajnalban le kell rohanni vele pisilni .***

*** Legalább kétszer lementem vele - KK

Új fiú

Már egy hete itt van.

Még csak egy hete van itt...

Táskakutya

Két nap elteltével hallgatott a nevére. Sonkáért leül, asztallábat kerül, immár a fekvést gyakoroljuk. Kinyitom előtte a hordtáskáját és fejest ugrik bele. Vannak napok, amikor majdhogynem szobatisztának számít. 9 hetesen! Ha ölbe kapom vagy a tatyóban van, határozottan visszatartja. Macerás hajnalban fél kézzel öltözni, de így leérünk időben. Újabban már szól is, ha mennie kell, csak szúrjam ki ezt a fajta nyiffet az "unatkozom-nyiff", az "adj kaját-nyiff" és a "hol a Doris?-nyiff" közül. 

Hat kölyökből kellett kitalálni, melyikkel szeretnénk a következő 12-15 évet együtt tölteni. Felkészültünk okosan a feladatra, olvastunk mindenféle teszteket (szaladjon hozzánk, kíváncsiskodjon, érdeklődjön az ingerek iránt), meg etológustanácsokat is kértünk (legyen vidám - se túl agresszív, se túl félénk), aztán persze valahol számítottunk rá, hogy az lesz a nyerő, amelyik először képen nyal.
Imigyen felkészülve léptünk a kennelbe - majd egy másodpercen belül az összes törpe odarohant hozzánk, vidáman felugrált és képen nyalt. Nesze neked, válassz.

Hány kiskutya van a képen?

Megpróbálkoztunk azért a tudománnyal. Tapsikoltunk nekik, odaszaladtak. Húzgáltuk a szőrüket, de nem hisztiztek semmiségeken. Hanyatt fordítottuk őket, kapálóztak kicsit majd tűrték. Nagy nehezen döntöttünk végre, mert az egyik szemmel láthatóan nagyon szerelmes volt KK-ba, és elvégre az ő kutyája lesz. Még szerencse, hogy Jutkának, a tenyésztőnek eszébe jutott: teszteljük le Dorison is. Kivittük hozzá, majd mivel a kölök százfelé szaladt Dorka láttán, vittük is vissza és nehéz sóhajjal kezdtük elölről az egészet.
Leszűkült végre a kör két delikvensre, az egyik az én - nem is annyira titkos - kedvencem volt, egy csupafehér kismedve. Mindkettő lelkesen, félelem nélkül támadta le a nagy feketét, de fehérke ráadásul irántunk is érdeklődött. Épp örvendezni kezdtem, amikor Jutka kihozta az ő favoritját, egy addig észrevétlen pockot. Nem volt rajta semmi feltűnő, szőrszínben és viselkedésben sem, valószínűleg ezért nem jegyeztük meg. Viszont ő volt az, aki azonnal teljes szerelembe esett Doris iránt, hatalmas farkcsóválással, a saját lábában botladozva üldözte a rémült belgát.

Nyugodt pillanatok (elég ritkásak)

Egy hét múlva már lehetősége volt folyamatosan terrorizálni imádottját, aki ennek a legkevésbé sem örült. Pár napra határozottan meg is sértődött. Akkor engesztelődött ki, amikor kimentünk kettesben a kutyasuliba, és az egész délelőttöt együtt töltöttük. Kiskutyamentesen.
Aztán oldódott a csaj, pár nap után lenn a kertben hajlandó volt belemenni egy lájtos fogócskába, azóta már a hardcore verziót nyomják. Itt fenn is egyre kevésbé tépi le Ardi fejét, ha az a nyakába mászik vagy homlokig merül a fülében. Bambán tűri, hogy a kis bélpoklos kilopja az almacsutkát a szájából, kaját a tányérjából. Muszáj külön etetni őket, mert a kicsi első nap a saját adagja végeztével félrelökdöste Dorkát és fejest ugrott a vacsijába, aztán oltárian feszülő pocakkal tántorgott fel-alá, remegett és nyüszített, én meg halálra rémültem, hogy vazz, első nap kinyírtuk a kutyát. Meghánytatni nem mertem, mert ha lenyomok némi meleg sós vizet a torkán, csak még jobban megszívja magát a gyomrában a táp. Rohanjak az ügyeletre?... előbb felhívtam Jutkát, aki megnyugtatott, hogy a sheltie-k a látszat ellenére nem pudingból vannak, túl fogja élni egy negyed Algopyrinnel. És lőn. Háromszor telekakálta a lakást éjszaka, de ennyire szarnak még nem örültem.

Strapáljuk a kisállatot gyengédebb módokon is, edződjön az idegrendszer. Nekem nem kell félős sheltie! Az biztos, hogy ingergazdag környezetben fog felnőni: volt már velünk szabadtéri kiállításon, tegnap agilityversenyen (táskából nézelődve egyelőre), ma az Etológia tanszéken, szerdára már be is szervezték egy kísérletre a friss húst. Meglátogattuk anyut, átjött hozzánk Zsófi Shianne-estül, Robi bukósisakostul. És a gázvezeték-hálózatot is most cserélik a házban, kalapálnak, flexelnek, hegesztenek a jómunkásemberek. Mindez a legkevésbé sem hozza ki a sodrából Ardbeget. Kivéve, ha kajaidőben történik.

Nem kíméli ő sem magát, a kertben folyton a gyöngyvirágot, tiszafát, puszpángot szedem ki a szájából, muszáj mindent felporszívóznia, megrágnia. Egyik fogadalmam az volt, hogy liftezni fogunk, nehogy baja legyen a hátának, na ő ezt pont letojja és imád lépcsőzni. Ha három fokon, akkor annyin. Eleinte sűrűn pofára esett, de már egész ügyes. Tekereg a bokrok között, időnként beakad, olyankor összesikoltozza a házat. Majd meglát egy lepkét és elfelejti legott a világfájdalmat. Játékmániás játékkutya. A játékai mondjuk valószínűleg gyilkos vadállatként emlegetik inkább.

Bogyókák

Vannak új képek a sheltie-bogyókról! És jövő hét végén már élőben is láthatjuk őket.

Ezek a nagyi - Julie - gyerekei 

Ezek meg a lányáé, Gigié

Utcatisztaságtól a szobatisztaságig

Padre cimborám kérdezte minap, hogy van ez a szobatisztaságra szoktatás, merthogy nemsokára megszaporodnak egy kölyökkutyával. A mostani ebével nem volt ilyen probléma, hat évesen, készen érkezett hozzájuk, már amennyire egy ex-menhelyi eb kész lehet. A srác amúgy bámulatos érzékkel oldotta ki a sintértelep és a félszeműség kötötte görcsöket a kutyalányból, de speciel az ibrikálós problémával nem szembesült. Még. 

Egyelőre ennyi látszik belőlük

Mivel nálunk is nemsokára gyermekáldás várható, nem árt, ha kicsit elmélyedek (újra) a témában. Amúgy minap készített fel lelkileg egy agilitys csapattársam, hogy vért fogok brunyálni, mire a sheltie megtanulja a helyes WC-használatot. Remek. Úgy látszik, minden fajtának megvan a maga heppje, a belgák rágnak, ezek bepisilnek. És mindkettő ugat, tök szuper. 

Visszatérve a fősodorba; eddig három kutyánál küzdöttem a témával. Az első kettőnél nem volt különösebb fakszni, Dollynál már nem emlékszem, hogy volt, de Timber a maga édes, alkalmazkodó módján magától rájött, hogy - bár soha nem büntettem, ha besikeredett - sokkal boldogabb vagyok, ha kinn csinálja. Innentől kezdve semmi különösebb rábeszélés nem kellett, hogy így legyen. 

Nem így Doris. Párszor már meséltem róla, milyen kis köcsög volt ebben (is). Már rég tudta, mire megy ki a játék, de még csakazértis becsurrantott. Elképzelem, amint gúvadó szemekkel préseli ki magából azt a pár csöppet, szigorúan a nappali közepén, és közben aggódva hallgatózik, zörren-e a kulcs a zárban. 

Nála egyértelműen nem értetlenségi fennforgás volt, hanem gazdit hülyére vételi. Általában baromságnak tartom ezt a nagy alfázást, falkavezérséget, "dominancia"-mániát, ami mostanság megy, de valami ilyesmi volt a dologban. Mindenesetre a rendszeres foglakozással, sulizással megszűnt. 

Na de most már tényleg a szobatisztaságra nevelésről.

Kezdetnek nem árt felszedni minden szőnyeget, mert tutira rá fog brunyálni (ha padlószőnyeg van, az szívás. Ki lehet ugyan szivacsozni bő vízzel, de nyoma marad.). Amíg nem kapta meg azt a minimális oltásmennyiséget, amivel már biztonságosan le lehet vinni, addig sajna nincs más megoldás, mint felmosóvödörrel járni a nyomában. Lehet persze macskaalomra, kutyapelenkára szoktatni, eltérőek erről a vélemények. Van, amelyik kuttynak könnyebbség - főleg ha gazdi sokat van távol - a másikat meg csak összezavarja, hogy most akkor lehet-e benn, vagy nem?! Általában azelőtt eljön a szobafogság vége, hogy rászokna a benti fix helyre.
Mindenesetre érdemes ebben az időszakban kifigyelni a kiskutya ürítkezési szokásait; ébredés vagy étkezés után mennyi idővel szokott leguggolni, szimatolgat-e előtte, netán körben forog, pocaksimogatásra beindul-e nála az inger... ha már tudunk olvasni a jelekből, vagy kifigyeltük, mikor esedékes a dolog, vigyük a kijelölt helyre, illetve sétálni.

Biztos, hogy egy csomószor el fogunk késni. Amíg még fogalma nincs, mit is akarunk tőle, tök felesleges leszidni, csak gátlásokat és frusztrációt nevelünk így bele. Amikor már kezd neki leesni, hogy miért kapjuk ölbe és rohanunk vele Zrínyiként kifelé, de mégis besikeredik egy-egy baleset, akkor sem érdemes nagyon szigorúra venni a szidást (és KIZÁRÓLAG csak a tettenérés pillanatában azt is, fél perccel később már hótt felesleges. Belenyomni az orrát pedig egyszerűen prosztóság.), inkább a dicséretet kell felsrófolni, ha megfelelő helyen pisilkakil. De azt nagyon!*
És sokat kell vele sétálni. Állati sokat. Nem csak azt értem ezalatt, hogy sokszor kell kimenni vele - hiszen a kölyökállat hólyagja még kicsi, nem sok feszülést bír - , hanem hogy hosszú ideig. Eleinte nem biztos, hogy komfortosan érzi magát az utcán, és inkább tartogatja a kiszolgáltatott, guggolós helyzetet az ismert környezetre. Vagyis otthonra. Atom utcatisztává válik (ismerek olyan kutyát, aki évekre megragadt ebben - persze ez nem az ő sara). Ilyenkor vagy kibekkeljük, míg kint is magabiztos lesz, vagy olyan sok időt töltünk vele a zöldben, hogy ne bírja tovább szorítani. És - ez tényleg fontos! - ezerszázszor megdicsérjük, ha végre feladja.

*Megkönnyítjük a saját dolgunkat, ha bevezetjük a parancsra pisilést. Nagyon egyszerű, simán csak annyit kell tenni, hogy a folyamat közben párszor kiadjuk a vezényszót, majd utána rettentően örvendezünk. Jól tud jönni, ha este papucsban, fürdőköpenyben kibotorkálva az utolsó pisiltetéshez nem kell megvárni, amíg az eb lecsekkol minden fatörzsre, villanyoszlopra írt odőrgraffitit, hanem gyorsan végez.

Igazából ez az egész szobatisztaságra szoktatás nem egy ördöngösség, főleg a gazda türelmén és következetességén múlik. Na meg nem ért figyelni az ebet, és ha azt jelzi, menni kell, akkor menni kell. Egy ideig vissza tudja tartani, de egyrészt nem szép dolog ezt elvárni tőle, másrészt megfelelő visszacsatolás híján le fog szokni a jelzésről. És bepisil. Ha ezek után még meg is büntetjük, az az igazán mocsok eljárás.

Van, aki a kutyaketrecre esküszik, én még nem próbáltam. Biztos jól működik sokaknak, de...
Ad 1., az alapok megértetéséhez hogy is...?! feltételez bizonyos fokú meglévő szobatisztaságot, ad 2., a ketrecbe be kell szoktatni előbb, tekintse búvóhelynek, biztonságnak, mert ha simán csak bezárom és elmegyek otthonról, jó eséllyel csak kétségbeesik és bánatában maga alá piszkít.
Szóval nem csodaszer. Viszont meggyorsíthatja a procedúrát, ha jól alkalmazzák.

A kerttisztaságra is rá lehet szoktatni, persze ehhez alapfeltétel, hogy a kertben tartott kutyát vigyük el sétálni. Ha csak annyit szeretnénk elérni, hogy a kertben egy helyre büdítsen, azt a helyet azért nem árt rendszeresen takarítani. Elég, ha felrémlik a fesztiválos toi-toi-ok vagy a pályaudvari retyók képe. Megvan?... na, neki ugyanilyen érzés.
Kanoknál az tuják kipisilésének megakadályozására minikerítés vagy a növény elé helyezett csábító szikla / oszlop lehet a megoldás. Az ivartalanítás nem elég.

A csajoknál az a kihívás, hogy ne helyezzenek el kiképzés, gyakorlás közben - a fiúk figyelmének felhívása céljából - mindenfelé cseppnyi kis szukapisiket. Főleg a gyakran használt útvonalak mentén. Na meg gazdibosszantásból. De nincs kedvem hozzá, basszus. Vajon még beveszi ezt a trükköt...? Elbírja ez, elbírja...

A sheltie-projekt

Voltunk kiskutyákat nézni minap. Illetve csak Dorishoz képest kicsik, amúgy nagykutyák, a leendő ebkölkek édesmamája, nagynénjei, nagymamája, unokatesói. Nem egyszerű ez a szerteágazó rokonság, ugye? :-)

Kyra the lapdancer

Jó kétórányi autózás után értünk oda, Dorcit egyelőre kinn hagytuk, nehogy helyből felszállva lelincselje a szőrgombócokat. Aggódva és féltékenyen figyelte a kerítés túloldaláról, ahogy letelepszünk a földre és nyomban körbehömpölyög a banda. A blue-merle szuka seperc alatt betelepedett KK ölébe, ott neki jó, lehet simogatni. Sőt, kötelező.

A többiek próbálták néha kilökdösni, de esélyük se volt, csak ha Kyra átköltözött hozzám. Szanaszét olvadtam tőle, de a többiektől is; mind bújtak, barátkoztak. Semmi bizalmatlanság, félénkség, csaholás - vagyis a shetlandi juhászkutyákkal kapcsolatos titkos félelmeink náluk nem jöttek be.

Kis idő elteltével beengedtük Dorkát, először csak megszeppenten ácsorgott, térdig sheltie-ben. Megpróbált arrébblépni, a szőrlabdák szétrebbentek egy pillanatra, majd újra körbefolyták. Hamar elvesztették iránta az érdeklődésüket, kivéve az egyetlen kant, aki teljesen felvillanyozódott az új hústól: hogy ez mekkora! És milyen fekete! Huhú, szuka! Auu, csíp!

A két vörös démon tüzel, ez a nász hete. Drukkolunk. Ha minden jól megy, a szülésnap július végén jön el (nesze nekem, még egy Oroszlán...), szeptemberén pedig lesz egy új családtagunk. 

So say we all. 

Miért pont belga juhász?

Hát... nagyon szégyellem, de én is úgy választottam fajtát, mint a legtöbben: mert szép. Sőt, baromi szép. Én meg baromi sznob vagyok, nekem nem csak szép, de pedigrés kutya kellett.

bundásjószág

Persze utóbbit megindokoltam nagyon ügyesen, okosan; mivel mindenképp szukát akarok ˙(mert az bújósabb, kedvesebb, nem akar bagzani állandóan, csak évi kétszer - és egyszerre pisil, nem kell késő este is felkeresni az összes villanyoszlopot a környéken), legyenek kölykei is*, és ha már vannak kölykei, azokat könnyebb elhelyezni, ha van törzskönyvük. Nna. Így kerek.

*én is elhittem, hogy valami baja lesz, ha legalább egyszer nem kölykedzik. Most már tudom, hogy ez botorság. 

Annyi legalább egybeesett az elképzeléseimmel, hogy a belga álló fülű, csőorrú, szőrös, "szépészeti beavatkozás"-tól mentes ( = ép füle, farka) kutyakozmetikusra, napi fésülésre nem szorul. Nyomokban emlékeztet egy farkasra. És viszonylag elkerülte a túltenyésztést, örökletes nyavalyákat.

Tücsi és Dorka - a tervu és a gröni

Először a barna verziót, a tervueren-t néztem ki magamnak, hasonlóképp megfontolt okokból - csak arról tudtam, hogy egyáltalán létezik. Az akkori pasim ismerősének viszont grönije volt, és elkezdtek ezerrel rábeszélni (a pasas meg az ismerőse), hogy az sokkal jobb, csakis a fekete jöhet szóba. Megnéztem az ebet, aztán vállat vontam, hogy tulajdonképp oly mindegy... később jöttem csak rá, mennyire jó választás volt. A tervu se rossz, de mivel divatosabb, könnyebb belőle túltenyésztett példányt kifogni. Legalábbis akkor így volt. Most már mindkét szőrös változatban vannak ideggyengék, meg persze nagyon jók is. 

a tervuerenek gyöngye, Guru

Szóval igazság szerint nem nagyon néztem a fajta jellembeli tulajdonságait és igényeit, illetve elolvastam, mit írnak, és beleszuszakoltam a saját elképzeléseimet. Azt már nem akartam tudatosítani, hogy folyamatosan dolgozni kell vele, rengeteget mozgatni, ingergazdag környezetet biztosítani. Hogy ugatós, rágós. Hogy a belga szuka a hisztikirálynő szinonimája... például eljátssza, hogy visítani kezd kan közelében, erre persze a kant megbüntizik, miért bántotta csóré szukát. Az meg csak néz hülyén, hisz hozzá sem ért. A szuka pedig röhög a markába, amilyen köcsög. 

Hasonló sztori: a minap esett be Dorka egy olyan társaságba, ahol volt egy másik belgalány. Nem ismerték egymást előtte, de csak összevillant a szemük, és tökéletes szinkronban indultak rá egy kis terrierre. Hihetetlenek.

Timberrel állati mákom volt, hogy a külleme mellé könnyű kezelhetőség társult, ha Doris lett volna az első, soha többet a büdös életben nem akarnék belgát. :-)
Ugyanakkor bazi könnyen képezhető, lelkes munkakutya. Érzékeny ugyan, de nagyon is terhelhető, csak finom balansz kérdése; nem szabad annyira kemény kézzel bánni vele, mint a német fajtákkal, de nem is olyan mimóza, mint egy angol. Ha sikerül az energiáinak megfelelő levezetési csatornát találni, remek társsá válik, akit bárhova magával vihet az ember, nem bőg le vele.
És persze széééép. 

Ha ma kellene fajtát választanom, borzojt vennék. Az is elegáns, méretes állat, viszont baromi lusta, igazi kanapékutya. Mellesleg bújós, cicás, édes. Nem mondom, hogy nem tud önfejű lenni, a visszahívás nála is problémás lehet, de persze más kutyája mindig zöldebb...

KK a sheltie-kért van oda, tőlem jöhet, ha sikerül egy idegileg rendben levő példányt kifognunk, és ha ő sulizik vele. Nekem elég egy dilinyós. Na meg a sheltie nálam nem üti meg a kutyaméretet, inkább a zónaadagnyi szaladgáló vattacukor meghatározás passzol rá... persze csajozáshoz ideális. ;-)

Lakás vs. kert

Sokan szörnyülködnek, amikor meghallják, Dorka lakásban lakik, semmi kert, kennel, tanya. Merészebbek még állatkínzást is kiáltanak. Ilyenkor megvárom, hogy lemenjen a gőz az agyamról, aztán vagy megosztom, amit erről gondolok, vagy nem. Most nem lila a fejem, úgyhogy elmondom. 

veri az élet - a piros pötty az orrán kaviár

Dorci - és sok nyomorú sorsú társa - napi háromszor sétál, futkározik, találkozik mindenféle kutyával, szagokkal, ingerekkel. A belgának ugyan tényleg hatalmas a mozgásigénye, napi több órát kell vele sétálni, labdázni, dolgozni, de ha ezt megkapja, hóttmindegy neki, parkettán alszik-e utána, vagy az orgonabokor alatt. Ha otthon vagyunk, folyamatosan egy légtérben lehet a gazdáival, kap simogatást, kedveskedést, játékot, figyelmet. A városi kutyaélethez elengedhetetlen a szocializáció, jólneveltség (amúgy szerintem mindenféle léthez, csak itt sűrűbbek a konfliktushelyzetek), ezért hetente két-háromszor megyünk kutyaiskolába. Egyrészt cefetül élvezi, másrészt így nyugodtan a lehető legnagyobb szabadságot biztosíthatom neki, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Nyaralásokra szinte mindig magunkkal visszük, ott is végig velünk lehet. 

Vegyük ugyanakkor az átlag kerti kutyát [Canis horticus...:-)]. Mondom, átlag, mielőtt a kertesházas kutyabolondok felhörrennének. Szóval. Napi egyszer elélök valaki egy tál kaját. Simogatást, pár szót akkor kap, amikor gazdi távozik és érkezik. Séta nuku. Más kutyákkal találkozás akkor, ha azok elmennek a kerítés előtt, akkor is az interakció kimerül a vicsorogva hörgésben, amolyan death metal módra. Ha valami miatt ki kell vinni a kertből, az rémálomszerű élmény. Kutya idegbeteg, gazdi nemkülönben, és egymást tuningolják. 

Ez volt az átlag kerti. Ez még nem is olyan rossz, végül is el lehet így vegetálni tizenpár évet, legfeljebb nem lesz kicsattanóan boldog a blöki, de különösebb baja sem esik (hacsak ki nem szökik valahogy). De van ennél sokkal rosszabb, kutyához méltatlan, gazdája meg... á, mindegy. 

Az egyik verzió szerint a kutya láncon él. Hallott ugyan a szomszéd holmi EU-szabályozásról, hogy négy méternél nem lehet rövidebb a lánc, de ki figyel ezekre a modernkedő marhaságokra, már a nagyapám is így tartotta a Bundást. Örüljön neki a rühös dög, ha megkaphatja a moslékot. Ha eszembe jut. Különben is, minél éhesebb, annál jobban őrzi a portát. Időnként leengedni a láncról? Nyáron friss és elegendő vizet adni neki? Netán árnyékot? Eltakarítani a mocskát, ne abban fetrengjen? Ugyan már, milyen hülyeségek ezek?! Majd akkor elengedem, ha már kivénhedt és nem tud őrizni. De csak ha már van helyette másik. 

Van aztán az objektumőrző fenevad. Jó esetben éjjel elengedve, nappalra megkötve, hogy ne egye meg kenyéradó gazdáit, a kedves ügyfeleket, Mari nénit. De legalább nem magára hagyva héthosszat, mint nyomorúbb társai. Akiknek azért is rosszabb,  mint a kóbor kutyáknak, mert esélyük sincs kaját, vizet szerezni a kerítésen belülre szorulva. Elmenekülni, ha tűz üt ki az őrzeményben (vagy vörösiszap önti el...), támadnak az ufók vagy a  veszett denevérek, lásd még Cujo.

A leggyakrabban mégis az ellenkező véglettel találkozom, jelesül a lakásmérethez elvileg passzoló kistestű kutyák balsorsával - de ez már külön poszt lesz.