Biciklizünk...

Most ez a legújabb. Ideje volt elkezdeni, Timber anno hosszú kilométereket kocogott a bringa mellett, klassz is volt a kondija. Nem is tudom, ezzel a futóbolonddal eddig miért nem használtam ki a lefárasztás eme remek formáját... 

...dehogynem tudom. Mert köröz, mint egy szédült pille, és hatalmas eséseket vizionáltam ahogy tutira betekereg a kerék alá. Láttam, hogy csinálja.

A töltés melletti parkon végighúzódik egy bicikliút-gyalogjárda kombó, a lehető legrosszabb párosítás.* A kismamák, gyalogosok, kutyások stb. járdaként használják, a bringások pedig - az elején-végén kitett táblának megfelelően - osztott kerékpárútként. Mivel burkolati jelek nincsenek (és ha lennének, az se sokat számítana, mert többek között ennek sincs itthon kultúrája), mindenki ott szédeleg, ahol épp kedve tartja.

* nem mintha az autóútról festéssel leválasztott verzió sokkal jobb lenne, azt parkolóként szokás hasznosítani.
Aki pedig felveszi a támogatást kerékpárút-építésre, aztán elintézi egy tábla kihelyezésével - nagyzolási rohamában netán egy sárga csík felfestésével -  röhög a markába. És kiteszi büszkén az EuroVelo jelzést is. Egyes szakaszokon valóban könnyedén lehet haladni - traktorral.

Figyelmes bringások lassítanak, számítanak az útra kirohanó gyerekekre, kutyákra, biliárdgolyóként (szegélytől-szegélyig) közlekedő holdkórosokra. Figyelmes kutyások és anyukák cirka félpercenként körülnéznek, közeledik-e valaki biciklivel, netán robogóval.
Fentiek száma elenyésző.

Amikor Dorka karambolozott, minden érintett hülye volt. A bicajos túl gyorsan jött. Dorka egy másik kutya kergetésével volt elfoglalva, se látott, se hallott. És én későn reagáltam, mire ráordítottam hogy álljon meg, már össze is csattantak.
A kétkerekű terminátor ilyenkor anyázik. Én is, mindketten jogosan. Így megy ez.

Lóhátról előreküldhető

Szóval ilyen előzményei voltak kiskutyám nyeregből edzésének. Illetve nem is, mert lóhátról már gyakoroltunk, csakhogy a kies határmentén cirka másfél óránként találkozunk emberrel, autóval, szemben az itteni népvándorlással. Viszont legalább nyugodtan kigyakorolhattuk a "lábhoz" és "előre" vezényszavakat szokatlan körülmények között is; jelesül hogy a láb, amihez igazodnia kell, egy méterrel a feje fölött lengedez, előreküldés közben pedig üldözi egy horkantgató hétmázsás fenevad. És még én is kurjongatok a tetején - franc tudja hogy most akkor menekülni kell, vagy gazdit menteni?!

Már egész lókomfortosan közlekedett, mire elkezdtem gondolkodni a kétkerekűség kipróbálásán. Rásegítő történésként tavaly ősszel, amikor  áttekertem Észak-Pestre, a Döbrentei tértől (Erzsébet híd, budai hídfő) a Vizafogóig (Árpád híd, pesti hídfő) futott mellettem-előttem-mögöttem egy argentin dog-szerű ebállat, a gazdája cimbalmon** biciklin kísérte. A kutty profin kerülgette a gyalogosokat, megtalálta azokat a sávokat a bringaút mellett ahol nem volt útban senkinek, minden járdaszegélynél magától megállt. Leellenőriztem a sebességmérőmön: átlag 18 km/h-s tempót tartott. Az egyik lámpánál szóba elegyedtem humán tartozékával (azon ritka biciklis-alfajhoz tartozott, akik megállnak a pirosnál), megnyugtatott, hogy a négylábú adja az iramot, ő csak követi. Gyakorolhattak egy ideje, színizom volt a blöki és alig lihegett.

** a biciklikerék zenei felhasználási lehetőségei itt. Van kutya is. 

Zsófi dettó noszogatott, szóval egy szép márciusi délután (az őrült havazások előtt, amikor még úgy tűnt, idén lesz tavasz is) kikarikáztunk a Kopaszi-gátra. Shianne feszt előrerohant, cserébe Dorka hazafelé  főleg a nyelvén vonszolta magát. (A dilinyóssághoz bezzeg mindig van energiája.) Viszont egész jól jött láb mellett. Ha előreküldtem, időnként meg kellett szólítanom, mielőtt visszafordult volna megnézni hol vagyok. Mert a megnézés neki csakis köríven megy, persze pont a bringa előtt kanyarodva... lüke terelőkutya.

Kopaszi kutyafuttató nagyobb térképen való megjelenítése

Felbátorodva a sikeren, a héten kipróbáltuk a kutyasulis távot. Voltak necces szakaszok, pl. az őrmezei kertes házak között, ahol mindegyik kertben kerítés-melletti őrjöngésre csábítón csaholtak a kollegák, vagy ahol keskeny sávra szűkülve megy át a bicikliút az M1-M7 alatt, az autóúttól aligkorláttal elválasztva.
De nagyon ügyes volt a lány, és egész gyors is; időnként visszafogtam 9 km/h körülre, de részéről a 13 km/h-t preferálta.

Nagyobb térképre váltás

Kérdezték a suliban, pórázaztunk-e. Kicsit belegondoltam, miért is nem? aztán élénken bevillant a kép, amint Dorka elrohan kerítésezni / elkezd terelni / megtorpan kakálni. Szóval ezért nem. 

Amúgy meg azt vettem észre, hogy a kutya mellett bicikliző gazda ugyanolyan barátságosító hatással van a járókelőkre, mint a kutyakendő; ahogy egy színes nyakbavalót viselő ebről nehezebben tételezik fel, hogy vérszomjas, úgy a szorgalmasan loholóról se gondolják, hogy ráérne öldökölni. Elhiszik a jólneveltséget, ha a kutya senkire se nézve, egyenes vonalban fut a gazda mellett. De miért kell ehhez a drótszamár...? 

Lovak és kutyák

Miniló és kölyökkutya

Közös kiindulási alap, hogy csapatban élnek. Falka vagy ménes, egyre megy. Alkalmazkodnak, figyelik egymás reakcióit, kommunikálnak, hierarchiát alakítanak ki. Ezért tudnak együttműködni az emberrel, aki szintén falkaállat, szociális lény. Ugyanez elvárhatatlan egy macskától (bár sokan próbálkoznak kitartóan). 

Hatalmas különbség ugyanakkor, hogy az egyik növényevő, a másik ragadozó. Mások a motivációk, félelmek, ingerküszöbök. Nagyon más az emberhez való ősi viszony: a ló szempontjából ragadozók vagyunk, a kutyáéból csak konkurensek. A ló odajön hozzád a finom falatért, de bízni még nem fog benned. A kutya is odajön, és bízik benne, hogy több is van ott, ahonnan ez jött. :-)

Tanulás Kentával, Kentától

Kilenc éves korom óta mászok fel a közelembe keveredő lovakra, de soha nem értettem őket igazán. Számomra abszolút nem volt egyértelmű, rebbenős testbeszédük mit jelez; mikor félnek, mikor fenyegetnek, mikor hagyom őket totál hidegen. Hittem abban, amit a képzettnél képzettebb oktatók állítottak; ha a jobb kezembe nyomott madzagot húzom meg, jobbra megy, ha a balt, balra, ha mindkettőt, megáll. Ha oldalba rúgom, elindul. Nna. Ugye hogy nem is olyan firnyákos dolog ez a lovaglás.
Pár éve kezdett derengeni, hogy kizárólag a lovak galamblelkén és jóindulatán múlott, hogy többnyire a hátukon maradtam. Persze azért volt, amelyik megreptetett, de elfogadtam, hogy ez velejárója a dolognak, miért is akarna cipekedni - biztos nem voltam elég keménykezű vele. Lovas körökben is ugyanolyan hülye majd-én-megmondom-ki-a-főnök stíl dívott, mint a kutyázásban. Az, hogy partnerek is lehetnénk, akik jókedvükből vannak együtt, fel sem merült.

A szomszéd fűje zöldebb

A szemléletváltást lovas barátnőm hozta, aki nem volt hajlandó beletörődni a különböző "lovasmesterek" igazába, addig kotort, amíg meg nem találta a számára szimpatikus módszert. Megkérdezte a lovait, ki akarják-e próbálni, akarták. Egymást tanítgatta ló és ember, türelemmel figyeltek a másikra, és lassan működni kezdett a dolog. Kiépült a bizalom, már nem kellett almával csalogatni a patásokat*, nem kaptak hisztirohamot attól, hogy túrázni indulván elszakították őket a fészektől - a ménestől, az istállótól, az ismerős legelőtől - mert tudták, hogy a lovassal is biztonságban vannak, hogy úgyis hazamennek a végén. Addig meg klassz helyeken lehet legelni klassz mindenféléket.

*életveszélyes tud lenni, amikor 6-7 ló arra neszel fel, hogy nálad finomság van és legott lerohannak. Tolonganak, lökdösődnek, ez testenként 5-600 kilóval számolva elég jelentős erőket és vektorokat generál. 

Mindegy, hogy a módszert suttogásnak, parellizésnek vagy egyébnek nevezik, a lényege ugyanaz, mint a kutyások körében is terjedőben levő viszonylag erőszakmentes, pozitív élményeket előtérbe helyező kiképzésnek; nézzük, mi a te célod, mi az enyém, aztán valahogy egyeztessünk. Mert ugye nem hisszük el, hogy a két szép szemünkért fog dolgozni - kutya, ló (ember...) egyaránt azt kérdezi először: és nekem ebben mi a jó? 

Mostanában bekavargott az életembe némi etológia, próbálom a miértekre a választ elméleti síkon is megtalálni. Nézegetem a tanuláselméletes jegyzeteimet és kicsit szomorúan konstatálom, hogy a ló leginkább negatív megerősítésből** tanul. Vagyis azért viselkedik a kívánt módon, hogy valami kellemetlenséget (piszkálást, böködést, húzkodást) elkerüljön.
Lehet persze némi pozitív büntetés is a repertoárban (bikkfangos a neve, de ez a klasszikus kapsz egy pofont, ha nem hagyod abba), meg negatív büntetés. Utóbbi sokkal jobb dolog, mint elnevezése sejteti - az a lényeg, hogy az állatka azért nem "viselkedik rosszul", nehogy valami jóból kimaradjon (mondjuk belekajálhat a lehullott körtékbe, ha nem tépi ki a karom, ahogy meglátja).
Mi lenne a pozitív megerősítés? Klasszikusan három dolog: kaja, játék, szociális jutalom. Vegyük sorra.

**megerősítéssel azt akarjuk elérni, hogy valamit csináljon, valahogy viselkedjen
   büntetéssel pedig jelezzük, hogy az adott dologgal kevésbé tesz minket boldoggá, lehetőleg hagyjon fel vele

Kaja. Gondolom, nem csak nekem jut eszembe erről a boton lógatott répa esete. Mi a baj ezzel? Tulajdonképpen semmi. Csak ez nem tanulás. Ugyanis mi történik? A ló észreveszi a kaját, és ezek után nem kommunikálni akar, hanem megszerezni azt. Nem érdekli, mit tipor le, lök fel közben. Ő az evolúció során nem kényszerült rá az együttműködésre a kaja megszerzéséért; az többnyire a lábai előtt hevert. Viszont különleges csemegéért időnként át kellett gázolni patakon, bozótoson, a többi érdeklődő kollégán.
A klikkerezés klasszikusan kajával jutalmazós módszer, ha a finoman szólva sem Einstein tengerimalacot lehet vele tanítani, miért pont a világértelmes lovat ne lehetne (lehet is), de azért kíváncsi lennék, hogy zajlik az ő esetükben a "beetetés", vagyis a hang=jutifalat rögzítése. Almával teli puttony a háton, közben folyamatosan küzdés, hogy ne kerüljön mögénk...? Vicces lehet. Kívülről.

Játék. Hááát... egyszer nézett Kenta lótársnak, a kezdeti meghatottságot (ennyi bizalom láttán) hamar pánikszerű menekülés váltotta fel. A lovak kicsit másképp játszanak, mint ahogy az a kétlábúaknak még biztonságos. Valahogy így:

Szociális jutalom. A ló az ismerős környezetben, ismerős lótársak között érzi magát biztonságban, az istennek sem akar eltávolodni tőlük. Pár százezer év belekódolta, hogy nélkülük esélye nincs a túlélésre. Nem kis munka rávenni, hogy emberben is bízzon, ehhez egyrészt meg kell tanulni lóul (mint ahogy kutyához kutyául), másrészt higgadt nyugalom és magabiztosság nélkül bele se kezdjünk (ahogy a kutyázásba se).
Viszont ha sikerül elnyernünk barátságát, a szociális jutalmazás klasszul működik.

Ehhez azonban egy ideig piszkálni, böködni, húzkodni kell...

Kölcsönös gyanakvás

Például. Megnyomom ujjheggyel az oldalát. Addig nyomom, míg arrébb nem lép. Ahogy megmoccan, abban a pillanatban megszüntetem a nyomást. Majd újra megnyomom, ezúttal gyengédebben. Jó eséllyel már ez is elég lesz a moccantáshoz. Majd legközelebb még finomabban nyúlok hozzá... mindezt azért, hogy a hátán ülve se kelljen durva, erőszakos mozdulatokkal irányítani. Mellette megérti, hogy nem piszkálom feleslegesen, ahogy enged a nyomásnak, a kellemetlenség abbamarad.
Megvan a kutyás megfelelője mindennek? Nagyon-nagyon zanzásítva: ha csinálod, amit kérek, nem ráncigálja a póráz a nyakadat. Minél többször csinálod jól, annál  kevesebbszer kerül elő egyáltalán.

Más. Mindkettőnél remekül ki lehet használni azt, hogy csapatlények, büntetésként élik meg a kiközösítést. Verés-szidás-fogadkozás (...odaadlak a vágóhídra/sintérnek, te büdös dög...) helyett elég hatékony módszer elzavarni az állatkát. Eleinte javasolt bekerített helyen próbálkozni, hacsak nem akarjuk hogy tán végleg leléceljen... na meg kergetni is kell kicsit, nehogy már elkezdje jól érezni magát (ez utóbbi lóval, két hektáron meglehetőst intenzív kardioprogram). Marha hamar rimánkodni kezd, beígér jópaciságot, jókutyaságot, csak visszajöhessen már. Ha csak te vagy a csapat, akkor egye fene, akár hozzád is.

Úgy véli, ez a vége megbízhatóbb

Évek óta mocorgok kutyák és lovak környezetében, hiszem magam olykor bazi nagy szakértőnek, az egyik legalapvetőbb problémával a mégis mai napig küzdök: Dorka nem hajlandó biztonságban érezni magát a patások közelében.
Furán nyilvánul ez meg nála, mert szemrebbenés nélkül szlalomozik a lábaik között, lásd vadászsikló vs. lépegető jelenet.*** Viszont síkideg lesz, ha Kentával foglalkozom, tízmillióval köröz, terel minket, leereszkedik nála a lila köd. Ettől előbb-utóbb én is, meg a ló is marha idegesek leszünk. Lefektetni esélytelen, pedig  a kutyasuliban, bolt előtt, bárhol akár 10-20 percen át helyben marad. Ha bezárom az istállóba, pattog és visít - míg a suliban úgy söpör be a bokszába, mint aki hazamegy, és ellappang ott félórákat. Nincs szeparációs szorongása, de ha valami miatt nem visszük magunkkal, telesírja bánatával a fél falut.

***Pedig már előfordult, hogy beidegesedtek ettől és ugyan fel nem rúgták, de azért arrébb tették lábbal. Ennek ellenére változatlanul nem a hátuljuktól, hanem az elejüktől tart - kutyaésszel csak harapás létezik.

Nem tudom eldönteni, mi okozza ezt nála, ha valakinek van ötlete, legyen oly kedves és ossza meg. Arra tippeltem, hogy a várható kirándulás miatt izgul (kint, terepen már nyugodt), de akkor is csinálta, amikor még egyáltalán nem vittük magunkkal. Ha a lótól fél - amúgy igazodik "lábhoz" lóhátról is, úgyhogy annyira nem hiszem -, vagy engem félt a lótól, miért nem pörgettyűzik túra közben is?...


A lektorálásért köszönet Gácsi Mártának!