Szöges, fojtó... kendő

Támadó vadállat

Fellángolt mostanában a póráztéma és amúgy is régóta figyel itt a piszkozat a különféle nyakbavalókról. Ráadásul akárhányszor meglátom az idióta tömbszomszédot a szöges nyakörves dalmatájával (!), felhorgad bennem a vágy, hogy na most aztán jól megírom. Ma is láttam. Befelé álltak a tüskék.

Ezeket nem kéne

Ha már szöges, kezdem ezzel. Mi a baj vele? Hisz - idézet következik - vannak olyan fajták, akiket csak így lehet kezelni. Idézet vége. A gáz az, hogy a fenti mondat egy habilitációs kutyakiképzőnek tanuló csoporttársam szájából hangzott el.* Habilitációs, érted. Vagyis terápiás kutyás. Jól kinéznénk, foglalkozás alatt a szögesdrótba kapaszkodó gyerekekkel, zupás őrmesterként ordibáló gazdával.
Anno fél éves okulás után alapvető engedelmességi feladatokból (is) vizsgáztunk, saját kutyával. Való igaz, egyik kutya sem ment olyan gyönyörűen lábnál, mint a fenti tyúké. Az apportnál, majd az előreküldésnél viszont a kutya szétesett, bizonytalankodott, nem vágta, mi van - kikerült a nyakörvet rángató kéz hatóköréből.
Aztán képzeljük csak el egy röpke pillanatig, hogy nézhet ki az ilyen kutya nyaka a szőr alatt. Bevérzések, lila foltok, sebek. Egy-két szinttel beljebb: légcső- és gerincsérülések, nyelési és légzési problémák. Fincsi, mi?

*Miután jópár szeánszon át volt módja tanulmányozni a főként jutalmat, motivációt alkalmazó módszereket. A csoportban volt doberman, malinois, német juhász, tehát hagyományosan "kemény" fajták. Valahogy mégis elbírtunk velük.

A fojtó a másik cuki találmány. Légcsőnek, hangszálaknak dettó nem tesz jót, az agyi vérellátásra is elég káros. Próbáljon meg bárki úgy tanulni, hogy közben lelkesen fojtogatják. Ja, és ne is küzdjön ellene, mert csak fokozódni fog a légszomj.
Az enyhébb fokozatú cucc csak egy bizonyos pontig tud szorulni, ott megáll. Ha ez a pont mondjuk egy centivel szűkebb, mint az eb nyakbősége, nem olyan durva a helyzet. Mármint ha gazdi gondosan leméricskéli, és nem mondjuk szín alapján választ nyakörvet. És ha rövid szőrű az állat.  Akkor egy rántás = egy rövid negatív inger, majd azonnal lazul a póráz, lazul a szorítás. Alig több, mint egy sima nyakörvnél. (Az ugye alap, hogy a húzásról nem fojtóval szoktatjuk le a kutyát?! Marha hamar hozzászokik, hogy fuldoklik, és úgy húz.)
Hosszú szőrű ebnél a nevelő érték konvergál a nullához, ha belegabalyodik a szőrbe, hiába lazul a póráz, a nyakörv tovább fojtogat. És mit olvasok egy amcsi weboldalon, amikor Ardira várva feltúrom a netet mindenféle info után? "A sheltie-k hajlamosak a szökésre, és mivel kicsi a fejük, esetükben csakis fojtó nyakörv jöhet szóba."  Lepetézek. Shetlandi fojtóval. Ez van olyan jó, mint a dalmata szögessel.
Az über genyóság viszont a végtelenített fojtó. Illetve van vége: elájul a kutya. Vagy meghal. Basszus.

Fentiek mellett a láncnyakörv nem is olyan súlyos dolog, maximum pár szál - vagy pár csomó - szőrt téphet ki. A többi kutya bánja inkább, Dorka egyik metszőfoga kettétört, mikor játék közben beleakadt a haver nyakláncába. 

Magyarországon szerencsére nem terjedt el annyira az elektromos nyakörv - valószínűleg az ára miatt -, annál inkább közkedvelt például Angliában. Fura, mi? Az angolok híres állatbarátok, és mégis iszonyú sok ilyen kínzóeszköz van náluk használatban. És pont a kutyaszeretettel indokolják; ők azt szeretnék, hogy szabadon szaladgáljon az ebzet, de ne az autó elé / vadászni / világgá.
A nevelésről meg vagy nem hallottak, vagy ignorálják, hiszen az fárasztó.
A hatalmas állatszeretet mellett viharsebesen megtanultak együtt élni azzal a ténnyel, hogy kedvencüknek konstans fájdalmat okoznak. A kutyánk - aki társunk, családtagunk - végtelenül jóindulatú lény, még az igen hülye, ütlegelős gazdát is szeretni tudja, baromi ritkán sokall csak be. És ezzel szemét módon visszaélünk.
Eleve nem akar különösebben a neveléssel foglalkozni, aki villanyost vesz (az most tökmindegy, hogy időhiány, nemtörődömség, türelmetlenség vagy bármi az ok), de marha könnyű még inkább ellustulni távirányítóval a kézben. Előbb-utóbb minden problémára jó megoldásnak tűnik. Ugat? Nyomom a gombot. Felborítja a kukát? Nyomom a gombot. Elszökik? Kitámad? Bepisil? Rágcsál? Nyomom és nyomom...
Nem reagál már annyira? Növelem az erősséget. Honnan tudom, hogy ez neki mennyire fáj? A felelősebbje, bátrabbja kipróbálja a csuklóján. Na de a nyakán?... És még ha tán ezt is, attól még nem lehet kutya. Nem lehet kutya-vére, kutya-idegei, kutya-bőre. Nem lehet egyszerre si-cu és akita, vastag bőrű vagy érzékenyebb, makkegészséges vagy makktalan.
Mellesleg két kurva nagy fémtüske közvetíti az áramot a nyakörv belső felén, egyszer szalad neki valaminek az állat és beleáll a cucc a torkába. Baráti.

Egy kis tanuláselmélet (megint)

Csak büntetésből nem tanul a kutya.** Hogyhogy? Hiszen abbahagyja a nemkívánatos viselkedést! Persze. Pillanatnyilag. Vagy amikor nem látom. De tanulási folyamat nincs.
Az ok nem szűnik meg, csak a tünet. Továbbra is rettegni fog a szomszéd masztifftól, sőt még jobban, mert tényleg rossz élmény éri, ha meglátja. Továbbra is szétrág mindent a szeparációs stressztől. És továbbra is behívhatatlan, ha lekerül a póráz.

**mint ahogy kizárólagos jutalmazásból sem, akármit is suttognak. 

Minél több erőszakos módszert alkalmaz valaki, annál gyengébb a bizonyítványa kutyaértésből. Ez nem tanítás, csak fizikai erő- és eszközfölény. Nincs kontraszt jó és rossz között, csak rossz van. Na de mi volt épp rossz? Ez a mozdulat? Az irány? A macska a túloldalon? Az időjárás?
Arra nem kap útmutatást, mit szeretnénk, hogy csináljon, a kívánatos viselkedést jutalmazni is kellene. És mi a firlefranccal jutalmazzunk, ami feledtet ekkora retorziót? Mekkora csokitorta kell, hogy kockáztassuk érte a korbácsot?

Pont fordítva működik, mint a klikkeres formálás; ott különböző viselkedések felajánlásáért jutalmat kap, ez bátorítja őt újabb és újabb próbálkozásokra. Ha viszont nyakon csapja a delej minden egyes megmozdulásánál, egy idő múlva abbahagy minden akciót, a tanult tehetetlenség állapotába dermed. Tényleg ezt akartuk?!

De hát valami mégiscsak kell

Semmi nyakörv - az egyszeri járókelő
szerint tutira kóbor kutyák

Zsófi barátnőm szerint ugyan nem, ő nemhogy pórázt, de nyakörvet sem használ Shianne-hez. Mivel nem vagyunk mind olyan veleszületetten kutyaértők, mint ő, kellhet némi segédeszköz.*** 

*** a minap kénytelen voltam nagyhirtelen felnőni hozzá, amikor is kezembe nyomta Csupasznyakú Shi-t, hogy ugyan sétáltatnám meg.

Részemről a kutyakendőt preferálom, magas a barátságosító faktora, de elismerem, kiképzésre nem alkalmas. Könnyen kihúzhatja belőle az eb a fejét (terápiás helyzetben így szelíden kihátrálhat a tortúrássá váló szituból), inkább csak jelzésértékű cucc. Mégiscsak van valami a nyakán, amit ha megfogok, Mari néni megnyugszik, hogy fékezve a vadállat.
Amúgy meg egy sima textil- vagy bőrnyakörv tökéletesen megfelel mindenféle célra.

Pórázt csak elvétve, ha muszáj. Tömegben, ahol hajlamos lenne elkóvályogni vagy terelni. Szűk járdákon, bicikliforgalom mellett. Ha látja a rendőr, közteres.
Ha extrém disznóságot csinált, büntetésként.
Ördögi kör, amikor valaki a nevelés hiánya miatt használja: nem meri elengedni a madzagról, amíg neveletlen, de tulajdonképp minek megnevelni, amikor olyan kényelmes csak fogni a pórázt?
Ardi persze hozzám van lasszózva forgalmas utak mellett, még hülyécske kicsit a nagy szabadsághoz, de dolgozunk a témán. 

És a végére az örök kedvenc: a flexi. Hoztam is meg nem is, szabadon engedem meg nem is. Nem bízom meg benne, de sajnálom, hogy nem szaladgálhat. Ezért vállalom az áldozatot, hogy körbetekeredem a fákon, bokrokon, villanyoszlopokon, járókelőkön. Másik kutyával összeszagolás, netán játék gordiuszi csomókat eredményez. Ha túl messze van a blöki, hatalmas lapátoló mozdulatokkal próbálom meg visszacsévélni, netán puszta kézzel rángatom a drótvékony madzagot. Vág, horzsol, tekeredik. Parkbéli kutyás cimborának a sürgősségin varrták vissza az ujját.
A hosszát nem lehet pontosan belőni, ha elfogy, ránt egy röptetőset a kutyán, aki csak néz hülyén, hogy ezt most miért. Ha igazán nekiindul, mire gazdi megtalálja a rögzítőgombot, esetleg rég lerongyolt az útra Cirmit üldözve.
Vissza kicsit a tanuláselmélethez - mit is közvetít a flexi? Egyrészt folyamatosan húznia kell az ebnek, hogy haladjon, ergo a büdös életben nem fog laza pórázon sétálni, másrészt az állandó feszülésből azt érzékeli, hogy a gazdi mögötte áll és megvédi, ha kell. Ennélfogva hatalmas lesz az arca, amikor normál esetben lehet, hogy inkább meghátrálna.
Van persze fix hossz opció, és akkor lehet laza. De akkor meg tökugyanolyan, mint egy sima póráz.

Rabok legyünk vagy szabadok

Ha nem tudod, bízol-e a kutyádban annyira, hogy lekerülhet a póráz, csak gondold el: hogy érintene, ha most elszakadna?

Öröm, bódottág

Igazából akadémikus ez az egész agyalás tanulásról, nevelésről, mikor kell és mikor nemről, ha jövőre leegyszerűsödik az életünk: mindenhol kell és kész. Elvileg eddig is kellett, de januártól szigor lesz és irgumburgum: vége az erdőn-mezőn, városban szabadon csatangoló, vadorzó, gyerekriogató fenevadaknak. A kutya kertbe való, tanyára. A hivatásos vadász- és triflakereső kutyák létét elismerik, szigorú szabályok mellett ők létezhetnek szabadon, a többi sokszáz egyéb célra tartott eb meg törődjön bele a rabságba és a szűkös-szaros kutyafuttatókba.
Igaz, hogy ők évszázadok óta próbálnak alkalmazkodni a mi igényeinkhez, elvárásainkhoz, a kedvünkért megszokták a várost, a szájkosarat, az őrült sok zajt és ingert, a kutyaruhákat, a kanapét (na jó, az nem lehetett olyan nehéz), de úgy tűnik, mi továbbra sem vagyunk hajlandók áldozatokra azért, hogy nekik jobb legyen. 

.

Lovak és kutyák

Miniló és kölyökkutya

Közös kiindulási alap, hogy csapatban élnek. Falka vagy ménes, egyre megy. Alkalmazkodnak, figyelik egymás reakcióit, kommunikálnak, hierarchiát alakítanak ki. Ezért tudnak együttműködni az emberrel, aki szintén falkaállat, szociális lény. Ugyanez elvárhatatlan egy macskától (bár sokan próbálkoznak kitartóan). 

Hatalmas különbség ugyanakkor, hogy az egyik növényevő, a másik ragadozó. Mások a motivációk, félelmek, ingerküszöbök. Nagyon más az emberhez való ősi viszony: a ló szempontjából ragadozók vagyunk, a kutyáéból csak konkurensek. A ló odajön hozzád a finom falatért, de bízni még nem fog benned. A kutya is odajön, és bízik benne, hogy több is van ott, ahonnan ez jött. :-)

Tanulás Kentával, Kentától

Kilenc éves korom óta mászok fel a közelembe keveredő lovakra, de soha nem értettem őket igazán. Számomra abszolút nem volt egyértelmű, rebbenős testbeszédük mit jelez; mikor félnek, mikor fenyegetnek, mikor hagyom őket totál hidegen. Hittem abban, amit a képzettnél képzettebb oktatók állítottak; ha a jobb kezembe nyomott madzagot húzom meg, jobbra megy, ha a balt, balra, ha mindkettőt, megáll. Ha oldalba rúgom, elindul. Nna. Ugye hogy nem is olyan firnyákos dolog ez a lovaglás.
Pár éve kezdett derengeni, hogy kizárólag a lovak galamblelkén és jóindulatán múlott, hogy többnyire a hátukon maradtam. Persze azért volt, amelyik megreptetett, de elfogadtam, hogy ez velejárója a dolognak, miért is akarna cipekedni - biztos nem voltam elég keménykezű vele. Lovas körökben is ugyanolyan hülye majd-én-megmondom-ki-a-főnök stíl dívott, mint a kutyázásban. Az, hogy partnerek is lehetnénk, akik jókedvükből vannak együtt, fel sem merült.

A szomszéd fűje zöldebb

A szemléletváltást lovas barátnőm hozta, aki nem volt hajlandó beletörődni a különböző "lovasmesterek" igazába, addig kotort, amíg meg nem találta a számára szimpatikus módszert. Megkérdezte a lovait, ki akarják-e próbálni, akarták. Egymást tanítgatta ló és ember, türelemmel figyeltek a másikra, és lassan működni kezdett a dolog. Kiépült a bizalom, már nem kellett almával csalogatni a patásokat*, nem kaptak hisztirohamot attól, hogy túrázni indulván elszakították őket a fészektől - a ménestől, az istállótól, az ismerős legelőtől - mert tudták, hogy a lovassal is biztonságban vannak, hogy úgyis hazamennek a végén. Addig meg klassz helyeken lehet legelni klassz mindenféléket.

*életveszélyes tud lenni, amikor 6-7 ló arra neszel fel, hogy nálad finomság van és legott lerohannak. Tolonganak, lökdösődnek, ez testenként 5-600 kilóval számolva elég jelentős erőket és vektorokat generál. 

Mindegy, hogy a módszert suttogásnak, parellizésnek vagy egyébnek nevezik, a lényege ugyanaz, mint a kutyások körében is terjedőben levő viszonylag erőszakmentes, pozitív élményeket előtérbe helyező kiképzésnek; nézzük, mi a te célod, mi az enyém, aztán valahogy egyeztessünk. Mert ugye nem hisszük el, hogy a két szép szemünkért fog dolgozni - kutya, ló (ember...) egyaránt azt kérdezi először: és nekem ebben mi a jó? 

Mostanában bekavargott az életembe némi etológia, próbálom a miértekre a választ elméleti síkon is megtalálni. Nézegetem a tanuláselméletes jegyzeteimet és kicsit szomorúan konstatálom, hogy a ló leginkább negatív megerősítésből** tanul. Vagyis azért viselkedik a kívánt módon, hogy valami kellemetlenséget (piszkálást, böködést, húzkodást) elkerüljön.
Lehet persze némi pozitív büntetés is a repertoárban (bikkfangos a neve, de ez a klasszikus kapsz egy pofont, ha nem hagyod abba), meg negatív büntetés. Utóbbi sokkal jobb dolog, mint elnevezése sejteti - az a lényeg, hogy az állatka azért nem "viselkedik rosszul", nehogy valami jóból kimaradjon (mondjuk belekajálhat a lehullott körtékbe, ha nem tépi ki a karom, ahogy meglátja).
Mi lenne a pozitív megerősítés? Klasszikusan három dolog: kaja, játék, szociális jutalom. Vegyük sorra.

**megerősítéssel azt akarjuk elérni, hogy valamit csináljon, valahogy viselkedjen
   büntetéssel pedig jelezzük, hogy az adott dologgal kevésbé tesz minket boldoggá, lehetőleg hagyjon fel vele

Kaja. Gondolom, nem csak nekem jut eszembe erről a boton lógatott répa esete. Mi a baj ezzel? Tulajdonképpen semmi. Csak ez nem tanulás. Ugyanis mi történik? A ló észreveszi a kaját, és ezek után nem kommunikálni akar, hanem megszerezni azt. Nem érdekli, mit tipor le, lök fel közben. Ő az evolúció során nem kényszerült rá az együttműködésre a kaja megszerzéséért; az többnyire a lábai előtt hevert. Viszont különleges csemegéért időnként át kellett gázolni patakon, bozótoson, a többi érdeklődő kollégán.
A klikkerezés klasszikusan kajával jutalmazós módszer, ha a finoman szólva sem Einstein tengerimalacot lehet vele tanítani, miért pont a világértelmes lovat ne lehetne (lehet is), de azért kíváncsi lennék, hogy zajlik az ő esetükben a "beetetés", vagyis a hang=jutifalat rögzítése. Almával teli puttony a háton, közben folyamatosan küzdés, hogy ne kerüljön mögénk...? Vicces lehet. Kívülről.

Játék. Hááát... egyszer nézett Kenta lótársnak, a kezdeti meghatottságot (ennyi bizalom láttán) hamar pánikszerű menekülés váltotta fel. A lovak kicsit másképp játszanak, mint ahogy az a kétlábúaknak még biztonságos. Valahogy így:

Szociális jutalom. A ló az ismerős környezetben, ismerős lótársak között érzi magát biztonságban, az istennek sem akar eltávolodni tőlük. Pár százezer év belekódolta, hogy nélkülük esélye nincs a túlélésre. Nem kis munka rávenni, hogy emberben is bízzon, ehhez egyrészt meg kell tanulni lóul (mint ahogy kutyához kutyául), másrészt higgadt nyugalom és magabiztosság nélkül bele se kezdjünk (ahogy a kutyázásba se).
Viszont ha sikerül elnyernünk barátságát, a szociális jutalmazás klasszul működik.

Ehhez azonban egy ideig piszkálni, böködni, húzkodni kell...

Kölcsönös gyanakvás

Például. Megnyomom ujjheggyel az oldalát. Addig nyomom, míg arrébb nem lép. Ahogy megmoccan, abban a pillanatban megszüntetem a nyomást. Majd újra megnyomom, ezúttal gyengédebben. Jó eséllyel már ez is elég lesz a moccantáshoz. Majd legközelebb még finomabban nyúlok hozzá... mindezt azért, hogy a hátán ülve se kelljen durva, erőszakos mozdulatokkal irányítani. Mellette megérti, hogy nem piszkálom feleslegesen, ahogy enged a nyomásnak, a kellemetlenség abbamarad.
Megvan a kutyás megfelelője mindennek? Nagyon-nagyon zanzásítva: ha csinálod, amit kérek, nem ráncigálja a póráz a nyakadat. Minél többször csinálod jól, annál  kevesebbszer kerül elő egyáltalán.

Más. Mindkettőnél remekül ki lehet használni azt, hogy csapatlények, büntetésként élik meg a kiközösítést. Verés-szidás-fogadkozás (...odaadlak a vágóhídra/sintérnek, te büdös dög...) helyett elég hatékony módszer elzavarni az állatkát. Eleinte javasolt bekerített helyen próbálkozni, hacsak nem akarjuk hogy tán végleg leléceljen... na meg kergetni is kell kicsit, nehogy már elkezdje jól érezni magát (ez utóbbi lóval, két hektáron meglehetőst intenzív kardioprogram). Marha hamar rimánkodni kezd, beígér jópaciságot, jókutyaságot, csak visszajöhessen már. Ha csak te vagy a csapat, akkor egye fene, akár hozzád is.

Úgy véli, ez a vége megbízhatóbb

Évek óta mocorgok kutyák és lovak környezetében, hiszem magam olykor bazi nagy szakértőnek, az egyik legalapvetőbb problémával a mégis mai napig küzdök: Dorka nem hajlandó biztonságban érezni magát a patások közelében.
Furán nyilvánul ez meg nála, mert szemrebbenés nélkül szlalomozik a lábaik között, lásd vadászsikló vs. lépegető jelenet.*** Viszont síkideg lesz, ha Kentával foglalkozom, tízmillióval köröz, terel minket, leereszkedik nála a lila köd. Ettől előbb-utóbb én is, meg a ló is marha idegesek leszünk. Lefektetni esélytelen, pedig  a kutyasuliban, bolt előtt, bárhol akár 10-20 percen át helyben marad. Ha bezárom az istállóba, pattog és visít - míg a suliban úgy söpör be a bokszába, mint aki hazamegy, és ellappang ott félórákat. Nincs szeparációs szorongása, de ha valami miatt nem visszük magunkkal, telesírja bánatával a fél falut.

***Pedig már előfordult, hogy beidegesedtek ettől és ugyan fel nem rúgták, de azért arrébb tették lábbal. Ennek ellenére változatlanul nem a hátuljuktól, hanem az elejüktől tart - kutyaésszel csak harapás létezik.

Nem tudom eldönteni, mi okozza ezt nála, ha valakinek van ötlete, legyen oly kedves és ossza meg. Arra tippeltem, hogy a várható kirándulás miatt izgul (kint, terepen már nyugodt), de akkor is csinálta, amikor még egyáltalán nem vittük magunkkal. Ha a lótól fél - amúgy igazodik "lábhoz" lóhátról is, úgyhogy annyira nem hiszem -, vagy engem félt a lótól, miért nem pörgettyűzik túra közben is?...


A lektorálásért köszönet Gácsi Mártának!

Utazások négylábúmmal - 2.rész

Délelőtti szépségszundi

Dorka régóta edződött a lábamnál történő utazás tekintetében, egyre ritkábban akart felkulpászkodni az ölembe nézelődni (régen, ha unatkozott, egyre feljebb tornászta magát, míg ki nem kötött a vállamon, és ott megült, mint valami büdös nagy fekete kakadu), de azt én se gondoltam volna, hogy a több száz kilométeres meneteket ilyen jól fogja bírni. Hamar leesett neki, hogy ha nem az én autómmal megyünk, akkor hosszú lesz az út, és beszállás után öt perccel már neki is látott a délelőtti szépségszundijának.

Nürnbergig viszonylag eseménytelen volt utunk, odaérve csak azért kavarogtunk kicsit, mert semmilyen használható térkép nem volt nálunk, a szállodánk meg fenn volt valami hegyen a zöldövezetben. (Mintha a XII. kerületben kéne megtalálni valamit. Hiába vagyok pösti, sőt budai lyány, ott még mindig simán eltévedek.)
Mindegy, megtaláltuk, lecuccoltunk, kivittük az erdőbe az ebállatot, hadd szaladgálja ki az egész napos jókutyaságot*, aztán irány a wellness részleg... de mi legyen Büdivel? Hiába kutyabarát a hotel, azért uszodába, szaunába nem engedik be. Mi viszont nagyonnagyon vágytunk egy kis lazulásra még a vacsi előtt. Végül megegyeztünk, hogy Dorka nagylány már, tud vigyázni magára, úgyhogy otthagytuk a szobában. Volt némi nyüffnyaff, de semmit nem rosszalkodott - persze mi is csak csobbantunk egyet, aztán tepertünk vissza.

*egészen eddig tartott neki a jóság, ugyanis seperc alatt eltűnt az erdőben, és egy békalencsés tavacskából került elő rém vigyorogva. 

Lazulás a hajóhotel előkertjében

Másnap pedig már a meseszerű Bruges-ben aludtunk... mivel tényleg hatalmas volt választék kutyabarát szálláshelyekből, ragaszkodtam hozzá, hogy a hajóhotelt válasszuk. A helyszínen derült ki, mennyire jól tettük; a "Bárka" mellett hatalmas park terült el, ahol letudhattuk a reggeli-esti sétákat, a parkolás ingyenes, a belváros gyalog 10 percre. Arról nem is beszélve, mennyire romantikus volt a hullámok ringására elaludni , és a hajó étterme... jajj. Életveszélyes. A derékbőségre mindenképp letális.
Cuki szomszédaink is voltak, mint kiderítettük, nem vízityúkok, hanem szárcsák. Sejtettük, hogy kilétükkel kapcsolatban a szállodás által adott  tájékoztatás - water-chicken - nem teljesen fedi a valóságot... reggelenként áteveztek a szobánk alól az étterem ablakaihoz, ott valahogy mindig kiesett nekik némi potyakaja. :-)

Mivel itt négy éjszakán át maradtunk, Doris be tudta lakni a helyet, és egyáltalán nem aggódott, ha fél-egy órára magára hagytuk. Lefeküdt a kis takarójára, és olyan nyugodtan várt, mint itthon. (Legalább ezt is megtudtuk, a későbbiekben csak akkor hagytuk magára idegen helyen, ha már eltöltöttünk ott vele egy kis időt, ideálisan minimum egy éjszakát.) Szerencsére szinte soha nem kellett elválnunk tőle, jöhetett velünk kávézóba, várost nézni, a helyiekkel ismerkedni... és ha már ennyit utaztunk érte, gyerünk a tengerhez pancsolni!

Belga kutya Bruges főterén

Idegen kultúrák találkozása

Valószínűleg rengeteg strand van Belgiumban, én egyről tudtam biztosan, ami Knokke-Heist mellett található, illetve benne, jelesül a városi sétány tengerparti fele. És húsz évvel ezelőtt - amikor legutóbb arra jártam - tutira be lehetett menni kutyával, anno én is vittem kettőt. Tehát irány Knokke.

Ezt muszáj volt lefotózni, Dorka az
arányok miatt ücsörög mellette.
Amúgy Porsche 550 Spyder,
aka James Dean's 'Little Bastard' 

Pár dolog azért változott húsz év alatt... bár már akkor is gazdag város volt, vagy nem volt ennyire az, vagy csak kamaszszemem még nem volt rá fogékony. Mindenesetre most leesett állal bámultuk a menő divatmárkák csilivili üzleteit, a képzőművészeti galériákat, a hiperelegáns kávézókat, az autókat. KK főleg azokat. :-) Tisztára északi-tengeri Monaco.

Amikor végre kikeveredtünk a partra, az első dolog, ami szembejött velünk, egy hatalmas tábla volt (francokat egy, ötven méterenként ismétlődött), rajta stilizált kutya - vastag vörös vonallal áthúzva. Basszasz. Igaz, volt alatta kiegészítés, hogy ez csak április 1. és szeptember 30. között érvényes, de augusztus lévén ez minket nem nagyon vigasztalt.
Az ugye tiszta sor, hogy ha már itt vagyunk, be KELL menni a vízbe?! Akkor is, ha jókorát kell kerülni a kikötő felé, mert több kilométer hosszú a tetű sétány. Akkor is, ha fúj az északi szél, max. 22°C van, a víz pedig kb. 17-18°C. Jó kis belga nyár, hihi. Persze Dorist zavarta a legkevésbé, lelkesen ugrálta át a hullámokat, és sokadszorra se hitte el, hogy a sós víz nem finom.

Menjünk már! 

Németország, Belgium és Hollandia nem nagyon tér el egymástól kutyás szempontból; a legtöbb helyen szívesen látják az ebet, az utcán mosolyognak rá az emberek, és nincs a járdákon kutyagumi. Változó, hogy melyik hotelben hova lehet bevinni, Bruges-ben, Stuttgartban velünk jött mindenhova, Amszterdamban a reggelizőhelyiségbe nem  vihettük be, ugyanakkor kikötötték, hogy a szobában sem lehet egyedül hagyni.* (Utóbbi szabály teljesen érthető a szálloda szempontjából, valószínűleg nem egy szeparációs stresszes kutya szedte már szét kínjában a berendezést, vagy slisszolt ki a takarítók mellett és ment világgá. Kevés gazdának jut eszébe, hogy utazás előtt rombolás esetére is biztosítást kössön, pedig létezik ilyen.)
Amerre jártunk, mindenütt akadtak jó nagy parkok, ahol el lehetett engedni futkározni, igaz, többnyire a városban sem volt rajta póráz, elvégre tud ő kultúrkutya is lenni, ha nagyon muszáj. Csak egyszer szólt egy rendőrnő - nagyon udvariasan és kifogástalan angolsággal - , hogy tegyük rá a pórázt, onnantól kezdve a forgalmasabb helyeken inkább madzagra vettük az állatkát.

*Kérdeztük, akkor ezt most hogy...? Tanácstalan pingvinezés volt a válasz, úgyhogy inkább kihagytuk a reggelit a hotelben, városszerte remek kis kávézók csábítottak latte-folyamokkal és péksüti-hegyekkel. 

Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy Belgiumban alig ismerték fel a fajtát. És nem hiszem, hogy azért, mert Dorka annyira eltérne az átlag groenendaeltől, egyszerűen az emberek nem találkoztak még belga juhásszal. Egyáltalán, normál méretű kutyát szinte nem is láttunk, csak kicsiket. Illetve volt egy fiatal pár kuvasszal... :-) És egyszer kiszúrtam egy tervuerent, lelkesen odatepertünk és kiderült, hogy a gazdája dán, épp úgy utazgat a kutyájával, mint mi.

Délutáni szépségszundi

Hamar eltelt a betervezett másfél hét, hazafelé Dorcinak ismét volt alkalma némi gyakorlásra szundi-ügyben. Összességében abszolút jól viselkedett az egész nyaralás alatt, pedig nem mondom, hogy nem voltak kétségeink. Bebizonyította, hogy odafigyeléssel, neveléssel egy iszonyú pörgős, élénk kutyából is nyugodt, megbízható társ válhat, aki még az ilyen hosszú úttal járó kiélezett helyzetekben is remekül viselkedik.

Karompróbák

Dorka hamar elkezdett feleltetni, főleg engem, A Nagyarcú Kutyaszakértőt. Miből is? Kutyaértésből. De hát... csak három hónapos! Valóban. Ez adott egy kis időt a felkészülésre. De nem sokat. 

Tantárgy viszont annál több akadt. 

Például a szobatisztaság. Dorka rettentő gyorsan utcatiszta lett. Vagyis jó sokat sétáltunk vele, hogy tutira elvégezze lenn a dolgát, ő meg piszkosul aggódott, hogy vissza tudja-e szorítani. Mikor hazaértünk a biztonságba, végre megkönnyebbült a nappali közepén. 

Később letisztult neki, hogy is kéne ezt a dolgot intézni, de nagyon sokáig uralták életünket a bosszúpisik, melyeket azzal érdemeltünk ki, hogy otthon hagytuk őt. Látszott a tócsa méretén, hogy komoly nehézséget jelenthetett a kisállatnak kipréselni azt a pár cseppet, de megcsinálta. Csak hogy érezzük a törődést.

Aztán. Rágcsálás. A belgák híresen orálfixáltak, na de ezt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire. Bútor, könyv, párna, növény, zoknik szerepeltek a listáján. Eleve rossz ötlet volt ugyan új bútorokat új kiskutyával együtt beszerezni, de nem volt nagyon más választásom, kb. három hónappal D.e. (Doris előtt) költöztem, a régi lakásba beépített bútoraimat - értelemszerűen - otthagytam, kellett helyettük más. Jöttek az új székek, asztalok, virágtartók, érkeztek csillogón, fenyőillatúan, rágcsálásra csábítón...ilyen kísértésnek ugyan ki tud ellenállni?!
Próbáltam menteni a még használható romokat, lefújtam méregdrágán vett rágásriasztó spray-vel, kb. két széklábra volt elég és túrót sem ért. Kevés vízzel kenhető állagúra kevertem őrölt borsot, na, az használt. Csak elment az ereje pár nap után, mindig frissíteni kellett.
A könyveket viszont nem védte semmi. Rettentő nagy műveltségre tett szert az állatka, Shakespeare összes, kazalnyi Jókai, Krúdy, Moravia...főleg a nehéz, veretes irodalmat fogyasztotta, Szilvási, Rejtő például nem kellett neki, Kingre rá se nézett. Vagy csak az túl magasan volt.
Hallhatott valamit az aloe vera jótékony hatásáról, totál beleszeretett a nálam lakó cserepes példányba, többször is gondosan átültette. Elég sokáig bírta a növény, elvégre a sivatagban is mostohák a körülmények, de persze feladta végül. Érdekes, szabadban nem jelent Dorka fenyegetést a flórára, maximum a füvet legeli olykor. Vicces, amikor Rob cimborájával párhuzamosan, fej fej mellett legelnek, mint kutyabőrbe bújt barikák.

Ez a párna nem úszta meg

A szennyeskosár állandó, gazdiillatú Kánaánt jelentett neki, kettőt-hármat is szétcincált, hogy  hozzáférhessen a tartalmukhoz, amiben aztán boldogan fetrengett a hazaérkezésünkig. A különösen ízletes darabokat megcsócsálta, ez vonatkozott a párnákra is, amik ráadásul érzékien, haraphatón ruganyosak, legalábbis egy ideig. Utóbbi vonzalmát teljesen nem adta fel, de mostanában beéri azzal, hogy lerángatja valamelyiket és ráfekszik vagy mittudomén, szagolgatja. Az egész csak onnan derül ki, hogy Lurwig vagy a görényke nem ott tartózkodik , ahol szokott.

Szabad ég alatt sem hagyott minket unatkozni a kiscsaj. Visszasírom azokat az időket, amikor még tartott a többi kutyától; például az állatorvosunk szőrös kínai meztelen kutyájával történt első találkozásakor reszketett és azt se tudta, merre meneküljön. Pitypang valóban félelmetes vadállat a maga három kilójával, elismerem. Valószínűleg az lehetett a pánik kiváltó oka, hogy Pityi - és a kutyák jelentős hányada - nem fekete. Doris addigi életében ugyanis abban a tudatban élt, hogy kutya csak koromszín lehet. Mint az anyja, a testvérei, a velük élő mudik. Ami nem fekete, az ki tudja micsoda - jobb tőle tisztes távot tartani.
Cirka 4 hónapos korában tört meg a jég, mikor rádöbbent: a kutyákkal játszani lehet. Sokkal szórakoztatóbbak, mint az ember - egyszerűbbek, gyorsabbak, jobban bírják a gyűrődést. Innentől kezdve Dorkából csupán egy kondenzcsíkot érzékeltünk, ahogy száguldozott a parkban fel-alá, különböző áldozatokat kajtatva.
A többi kutyás is hamar szembesült jelenlétünkkel, először érkezett egy villámgyors fekete izé, nyílegyenest a kutyájuknak rontva, aztán hosszas szünet, majd előbb a szél hozott némi "Dooooorkaaaa! Gyeereee viiisszaaaaaa!"-ként azonosítható hangfoszlányt, rövidre rá pedig felbukkant valamelyik - vöröslő fejű - gazda. Dorcit nem hatották meg különösebben a begyűjtésére vonatkozó próbálkozásaink, maximum képességfejlesztő gyakorlatként értékelte; a másik kutya lincselése mellett minket is ki kellett cseleznie. Bonyolult mozgáskoordinációs feladat, de mindannyiszor remekül megoldotta. És közben még össze is terelt mindenkit.
Ha jutifalattal csalogattuk, odarohant, kikapta a kezünkből, és legott eltűnt. Erélyes rászólásra süketet tettetett. Ha lesből sikerült netán ráugrani, és nevelő célzattal fülön harapni, olyan sikítást és hisztit levert - amolyan belga szukásan - , hogy összesereglett mindenki a félelmetes állatkínzás hírére. Ha valami gyenge pillanatban mégiscsak odajött hozzánk, ahogy elindultunk az ellenkező irányba, észbe kapott, sarkon fordult és visszarohant.

kölyökbunda-tulajdonos

Mindez azért volt különösen ciki és bosszantó, mert már egészen hamvas korában is feltűnt, mennyi rengeteg esze van, és milyen könnyen megérti, mit akarunk tőle. Mivel utálom a "pórázon-rángatjuk-egymást" játékot, legelső dolgom volt megtanítani út szélén leülni és hívásra odajönni. A fekvés és a lábhoz igazodás se volt nagy kihívás. Ha nem volt kutya a közelben, remekül működött a dolog, csodájára járt mindenki ahogy az öt hónapos kölyökbundás madzag nélkül közlekedik a lábam mellett a forgalmas Fehérvári úton.
Az alapkiképzésen ezzel ugyan túlestem, de Dorka nem engedett felsőbb osztályba lépni - teljesen más elképzeléseink voltak a kutyaértésről. Folyamatosan vizsgáztatott, és akárhányszor leszerepeltem, jött a megtorlás. Hiába imádtuk egymást, napi szinten küzdöttünk. Bújtam a szakirodalmat, kétszer újraolvastam a Kutyapszichológiát, tanácsokat kértem a tapasztaltabbaktól, és lassan körvonalazódott, hogy ez távoktatásban nem fog sikerülni. Ideje volt kutyasuli után néznem.