Do not pet

Van egy kölyökkutyánk. Elég helyeske, bolyhos is meg minden. Más szóval a cukiságfaktora az egekbe hág. 

Valamennyire fel voltunk készülve a várható reakciókra. Azt hittük. De ERRE nem számítottunk. 

Addig volt jó, amíg táskában hordoztuk, mert többnyire nem vették észre, hogy a tatyóból kilóg egy fej. Mióta viszont önjáróvá vált (ráadásul a szivárványszín póráz is messziről felhívja rá a figyelmet - a sötétkéket elhagytuk), láttán a férfiak 50, a nők 80, a gyerekek 98,27%-a ultrahangú litániába kezd, mondván: jajjdeédes, istenemdecuki ezenkívül ugyemegsimogathatom ?

Na, ez utóbbi. Nem ba..., nem simogathatod meg. Nem plüssállat, akármennyire is annak néz ki, hanem élőlény. Én se akarom a gyerekedet, férjedet, téged megsimogatni csak azért, mert helyes / aranyos / jóképű / szép bunda van rajta. Pláne ölembe kapni, megtutujgatni. Hogy fel lennél háborodva, nem?!

És húzza oda a gyereket, hogy nézzed, kiskutya. Persze, otthonra nem kéne, mert bepisil, szétrág, szőrhullat, gondozni kell és amúgy is büdös. A gyerek viszont állandóan nyaggat érte, hát itt van, lehet simogatni. Nem lehet?... micsoda bunkó! Pedig a kutyák imádják*, ha simogatják őket!

*Zsófi városi legenda-gyűjtése

Nem, nem imádják. Legalábbis nem akárkitől, nem akárhogyan. És ezt jelzik is, de az emberek leszarják. Sajnos még a kutyások között is igen kevés az, aki egyáltalán figyel a kutya testbeszédére, még kevesebb veszi a fáradtságot, hogy értelmezze azt. Hátrál, behúzza a farkát, kapkodja a fejét, lesunyja füleit? Nem baj, juszt is megsimogatom, hiszen az neki jó! És szigorúan felülről, a feje tetejét, ott nem tud harapni. (De tud.) Hogy ezzel alárendelt helyzetbe kényszerítem, tarkón-ragadást mímelek?... aztán ha az idegesebbje vicsorít, netán odakap, jön a szigorú ítélet: sunyi dög, miért nincs rajta szájkosár, ilyen tépte szét egy szegény gyermek karját, olvastam a blikkben.

Én meg nem állhatok neki ötvenméterenként alapszintű kutyaértést tanítani, tehát letiltom a simogatást. Tartozom ennyivel a kutyámnak; valahogy az ő jólléte nekem fontosabb, mint az egyszeri járókelőé. És ha ezért tapló vagyok, ám legyen. 

Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy felmentem Ardival a Gellért-hegyre piknikidőben: tele volt kisgyerekes családokkal a napsütötte hegyoldal. Hamar úgy éreztem magam, mintha kisállat-taperolóban lennék. De amit elbír egy képzett terápiás kutya vagy egy kameruni törpekecske, az nem való hétköznapi ebnek, pláne ha 11 hetes. 

Amikor látszott, hogy a finom, non-verbális utalások lepattannak, szóltam, hogy harap. A családfő rémülten hátrahőkölt: a nagy? nem, mondom, nem a nagy. Hatalmas döbbenet következett, hogy igen, a kicsi tud harapni, sőt szeret is. Zabszem-hegyes tejfogakkal és varrógéptempóban. Láttam a rosszallást a szülők szemében, borzasztó, milyen veszélyek leselkednek kicsi kincsükre pelyhes bundában. 

Pár méterrel arrébb egész csapat támadt vinnyogva a kölyökállatra, aki rémülten hátrált egy pad alá, sebaj, a kölyökhumánok készek voltak utánanyomulni. Szétcsaptam köztük és nem érdekelt, mit szólnak a szülők, akik mellesleg fogalmam nincs, honnan nem figyeltek sarjaikra. 

Arra akarok-e kilyukadni, hogy senki ne nyúljon az én drágaszép állatkámhoz? ** Nem erről van szó. Bőven találkozik mindenféle emberrel, akikkel ismerkedhet, játszhat, simiztetheti magát, rághatja őket. De nem hiszem, hogy azért, hogy jó fejnek tűnjek egy vadidegen szemében, ki kell tennem őt felesleges stressznek. Aminek a későbbi következményeivel persze én szívok. 

**Aki amúgy KK drágaszép állatkája persze, csak akkor nem, ha hajnalban le kell rohanni vele pisilni .***

*** Legalább kétszer lementem vele - KK

Szobacirkálók

Adott a szitu: sétálunk az utcán. Bevallom töredelmesen, többnyire póráz nélkül (elvégre iskolázott, engedelmes, nem agresszív kutyám van). Jön velünk szembe egy másik kutyás, kistermetű (mondjuk spánielnél kisebb), magához horgonyzott ebével. Kiskutty Dorka láttán elkezd őrjöngeni, gazdi reakciói:

1. átmegy az út túloldalára, közben a bajsza alatt - vagy épp hangosan - anyázik ránk (mármint hogy miért nincs pórázon az a vadállat. Aki ugyan tök közönyösen ácsorog mellettem míg az övé tombol, de akkor is.)
2. ölbe kapja az állatkát
3. elkezdi neki magyarázni gügyörészve, "jajjdekisbutavagy, hátnemlátodhogynembánt?", miközben a szőrcsomó vérben forgó szemmel, üvöltve tépi a pórázt. Nemcsak hogy nem rezonál a hegyibeszédre, de ballisztikus ívben le is szarja. Ő ölni akar.  

Közép- és nagytermetű kutyák jóval ritkábban reagálnak így a közeledtünkre, de hiába mondogatja kedves cimborám, hogy Buda tulajdonképp egy falu, ahova bakanccsal és hátizsákkal indul az ember, azért ahhoz eléggé város, hogy szőnyegalattjáró méretű legyen a többség.

Persze megint kiemelem, messze nem minden kiskutyára / kiskutyás gazdira igaz a fenti. De sajnos elég sokra igen. Régóta morfondírozok rajta, miért van ez így, mik az idevezető okok, hogyan lehetne másképp. 

Már a fajtaválasztás jelzésértékű. Kevesen döntenek azért a kistermetű eb mellett, mert tisztában vannak az adott fajta adottságaival, igényeivel és pont ilyet szeretnének. Többnyire inkább az a kiindulópont, hogy ilyen törpével nem lesz gond, sokkal kezelhetőbb egy normál növésű állatnál.* Elboldogul vele a gyerek, a nagymama, nem kell hozzá előképzettség, kutyaiskola, szöges nyakörv.

*Alapvetően téves elképzelés, hogy itt bármi a fizikai erőn múlik. Aki úgy véli, nem bír el a naggyal, az a kicsivel se fog. 

Őt is lehet öltöztetni...

Vagy: kicsi a lakás, ugye milyen kínzás nagy kutyát lakásban tartani. (Ez ütős érv, főleg ha összevetjük egy foxterrier mozgásigényét egy masztifféval.)

Vagy simán csak olyan cukesz-mukesz.

A kiskutty aztán nő-nődögél, fizikailag ugyan alig, de lelkiekben annál inkább. Nevelés híján is folyamatosan tanul, csak nem biztos, hogy azt, amit szeretnénk. Ha édesgazdái hetek-hónapok múltán is úgy bánnak vele, hogy "jajj, hát nem tanítjuk még, hadd legyen gyerekkora", a kutya korlátok és alapvető szabályok híján totál zizi lesz. Gazdi ebből annyit vesz észre, hogy az állatka morgós, akarnok és tojik a szép szóra.
Holott ő simán csak nem érti, hogy működik ez az ingerekkel teli, oltárian zajos világ, mit szabad és mit nem, miért dédelgetik időnként agyon máskor meg miért kiabálnak vele, miért nem tombolhatja ki magát soha. És hogy a többi kutya miért tűnik olyan bazi nagynak.

Ugyan lehet, hogy egy nagyobb macska simán felképeli, de ettől még nagyon is kutyaként kell(ene) bánni vele. Ő valószínűleg nagyjából farkasméretűnek gondolja magát, és rettenetesen frusztrálja, hogy a világ nem ezt jelzi vissza. Nem elég, hogy ijesztőek a fölé tornyosuló fajtársak, de még a gazdi is lépten-nyomon megrepteti. Az a szerencsésebb eset, ha kézzel emeli fel, de nem egyszer láttam, hogy még lehajolni is lusta, inkább a póráznál (ergo a nyakánál) fogva rántja fel a jobb sorsra érdemes négylábút. A fuldoklás garantált, de különösen ijedős és hülye gazda egy ilyen mozdulattal simán eltörheti a kutyája nyakát.

És mi történik, ha felemelik a jószágot? Kikerül a lába alól a talaj, még bizonytalanabb lesz, esélye nincs megvédeni magát - a másik kutya pedig erős izgalomba kerül attól, hogy mi lehet az a kincs, amit pont elkaptak az orra elől. Ha eddig nem érdekelte a kicsi, ezután tutira fogja. Borítékolható hogy felugrál, ha ügyes, fel is dönti öleb-gazdit muffostul.

És... mit lehet tenni?

Lehet kutyaéleten át rettegni a többi kutyástól, pórázon rángattatva magunkat fától-fáig, nem engedni kis haverunkat más kutyákkal ismerkedni, összeszagolni, játszani. Ez kb. azt jelenti, mintha az ember soha nem beszélgetne senkivel, sakkpartiról, sörözésről, színházba járásról nem is beszélve. Kvázi üvegbura.
Vagy pedig...

...első körben gazdinak kell legyőznie az ölbeemelési kényszert, ehhez nem árt kicsit utánaolvasni a kutyaviselkedésnek, nevelésnek. Vannak persze, akik rossz tapasztalatra hivatkoznak, hogy már érte kedvencüket támadás, de ettől a felkapás sem fogja megvédeni se a blökit, se a gazdit, sőt. Ugyanakkor a kiskutyákat ért támadások kiváltó oka az esetek nagyon nagy hányadában a maga a kiskutya, szóval ezzel is az ő gazdájának volna elsősorban feladata. (Persze ez nem azt jelenti, hogy aki ráengedi a rotweilerét egy csivavára, az nem egy utolsó büdös bunkó, akárhogy is a csiva kezdte.)

Szóval amikor már nem rándul gazdi keze idegesen ha feltűnik egy másik eb a láthatáron, lehet kezdeni összejárni pár olyan kutyással, akiknek megbízhatóan barátságos, kiegyensúlyozott az ebük. A kicsinek ugyanis kimaradt az életéből a kutyákkal való találkozás, a szocializálódás folyamata, ezt valahogy pótolni kell.
Lehet hagyni őket ismerkedni, és ha a kicsi félelmében, ijedtében rámorog a másikra, jó lenne, ha senki nem kezdené el simogatni meg kedvesen beszélni hozzá, mert ezzel csak rádicsér a barátságtalan viselkedésre. A nagyot sem kell elrángatni a közeléből, hiszen akkor is bejön a stratégiája; megszabadult félelme tárgyától. Ha behúzódik embere lába mellé, és onnan indít kitámadásokat - mintegy bázisból -, el kell lépni mellőle. Hamar összeomlik a nagyarcúsága, kénytelen belátni, hogy nincs elég bátorsága ehhez. A többi kutya nyugodt viselkedése pedig meggyőzi, hogy tulajdonképpen felesleges dürrögni.

Mindezek mellé nem árt, ha gazdi egyértelműen viselkedik és következetes. A bizonytalan, hektikus (meta)kommunikáció a kutyát az irányítás átvételére késztetheti - van, amelyik boldogan megtenné bármely pillanatban (izé, Doris, takarodj a klaviatúráról!), de többségüket stresszeli a felelősség. A stressz pedig legalább olyan gyilkos dolog, mint a túltenyésztés vagy az olcsó kutyakaja; jelentősen megrövidítheti a kutty életét.

A higgadt, biztonságot nyújtó bánásmóddal egyenfontosságú némi fegyelem, ez kereteket ad a kutya életének. Ha valaki olyan kicsi, dédelgetnivaló szőrcsomót akar, amit nem kell nevelni, az vegyen macskát. A kutyát ugyanis muszáj. Ne higgye senki azt, hogy majd a póráz majd úgyis mindent megold, elég szánalmas és szomorú, ha kutyát a gazdájával csak a madzag köti össze.
Nem munkavizsga a cél (bár akár...), az alapvető ül-fekszik-marad-lábhoz bőven elég. De ennyi kell.

A fegyelem része az is, mit csinálhat a lakásban a kutya, gondolok itt a kanapéra-ágyba felengedésre és a kunyerálásra. Utóbbi a veszélyes, mert egy kicsi kutya sokkal kevesebbtől is el tud hízni, pláne ha az a kevesebb ráadásul valami durva szénhidrát. Maga az elhízás sem jó dolog, baromian megterheli az egész szervezetet, de a finomított cukrok emésztésére nem rendezkedett be a kutya igen rövid - ennélfogva borulékony egyensúlyú - bélrendszere. A csokoládé pedig egyenesen halálos lehet. Most jönnek a felhördülések, hogy ez mekkora marhaság, az én kutyámnak sincs tőle semmi baja. Persze. Nem is mindegyiknek lesz. Csak amelyik érzékeny rá. És ez vajon hogy derülhet ki...?
Arról az egyszerű tényről ne is beszéljünk (mindenkit nyüstöltek ezzel gyerekkorában, Fognyűvő Manóval  színesítve a történetet), hogy a kutya nem tud fogat mosni.

Az ágyba engedés meg mindenkinek szíve joga, részemről nem szívesen alszom fűszáldarabok és sárnyomok között, de ha valakinek ez bejön... mondjuk egy kicsitől legalább el lehet férni. Viszont az ágyban alvás kedvéért minden este megfürdetni és ezzel változatos bőrbetegségek veszélyének kitenni a kutyát nettó állatkínzás.

A kanapé ugyanez pepitában. Persze nehéz megállni, hogy egy hideg téli estén az ember ne rángassa fel maga mellé a - meglehetőst ernyedten tiltakozó - biotakarót... :-)

Utóirat: fél év múlva várhatóan újragondolom az idegbeteg-ugatós-hülye-kiskutyás nézeteimet. Addigra lesz egy sheltie-nk.   

Lovak és kutyák

Miniló és kölyökkutya

Közös kiindulási alap, hogy csapatban élnek. Falka vagy ménes, egyre megy. Alkalmazkodnak, figyelik egymás reakcióit, kommunikálnak, hierarchiát alakítanak ki. Ezért tudnak együttműködni az emberrel, aki szintén falkaállat, szociális lény. Ugyanez elvárhatatlan egy macskától (bár sokan próbálkoznak kitartóan). 

Hatalmas különbség ugyanakkor, hogy az egyik növényevő, a másik ragadozó. Mások a motivációk, félelmek, ingerküszöbök. Nagyon más az emberhez való ősi viszony: a ló szempontjából ragadozók vagyunk, a kutyáéból csak konkurensek. A ló odajön hozzád a finom falatért, de bízni még nem fog benned. A kutya is odajön, és bízik benne, hogy több is van ott, ahonnan ez jött. :-)

Tanulás Kentával, Kentától

Kilenc éves korom óta mászok fel a közelembe keveredő lovakra, de soha nem értettem őket igazán. Számomra abszolút nem volt egyértelmű, rebbenős testbeszédük mit jelez; mikor félnek, mikor fenyegetnek, mikor hagyom őket totál hidegen. Hittem abban, amit a képzettnél képzettebb oktatók állítottak; ha a jobb kezembe nyomott madzagot húzom meg, jobbra megy, ha a balt, balra, ha mindkettőt, megáll. Ha oldalba rúgom, elindul. Nna. Ugye hogy nem is olyan firnyákos dolog ez a lovaglás.
Pár éve kezdett derengeni, hogy kizárólag a lovak galamblelkén és jóindulatán múlott, hogy többnyire a hátukon maradtam. Persze azért volt, amelyik megreptetett, de elfogadtam, hogy ez velejárója a dolognak, miért is akarna cipekedni - biztos nem voltam elég keménykezű vele. Lovas körökben is ugyanolyan hülye majd-én-megmondom-ki-a-főnök stíl dívott, mint a kutyázásban. Az, hogy partnerek is lehetnénk, akik jókedvükből vannak együtt, fel sem merült.

A szomszéd fűje zöldebb

A szemléletváltást lovas barátnőm hozta, aki nem volt hajlandó beletörődni a különböző "lovasmesterek" igazába, addig kotort, amíg meg nem találta a számára szimpatikus módszert. Megkérdezte a lovait, ki akarják-e próbálni, akarták. Egymást tanítgatta ló és ember, türelemmel figyeltek a másikra, és lassan működni kezdett a dolog. Kiépült a bizalom, már nem kellett almával csalogatni a patásokat*, nem kaptak hisztirohamot attól, hogy túrázni indulván elszakították őket a fészektől - a ménestől, az istállótól, az ismerős legelőtől - mert tudták, hogy a lovassal is biztonságban vannak, hogy úgyis hazamennek a végén. Addig meg klassz helyeken lehet legelni klassz mindenféléket.

*életveszélyes tud lenni, amikor 6-7 ló arra neszel fel, hogy nálad finomság van és legott lerohannak. Tolonganak, lökdösődnek, ez testenként 5-600 kilóval számolva elég jelentős erőket és vektorokat generál. 

Mindegy, hogy a módszert suttogásnak, parellizésnek vagy egyébnek nevezik, a lényege ugyanaz, mint a kutyások körében is terjedőben levő viszonylag erőszakmentes, pozitív élményeket előtérbe helyező kiképzésnek; nézzük, mi a te célod, mi az enyém, aztán valahogy egyeztessünk. Mert ugye nem hisszük el, hogy a két szép szemünkért fog dolgozni - kutya, ló (ember...) egyaránt azt kérdezi először: és nekem ebben mi a jó? 

Mostanában bekavargott az életembe némi etológia, próbálom a miértekre a választ elméleti síkon is megtalálni. Nézegetem a tanuláselméletes jegyzeteimet és kicsit szomorúan konstatálom, hogy a ló leginkább negatív megerősítésből** tanul. Vagyis azért viselkedik a kívánt módon, hogy valami kellemetlenséget (piszkálást, böködést, húzkodást) elkerüljön.
Lehet persze némi pozitív büntetés is a repertoárban (bikkfangos a neve, de ez a klasszikus kapsz egy pofont, ha nem hagyod abba), meg negatív büntetés. Utóbbi sokkal jobb dolog, mint elnevezése sejteti - az a lényeg, hogy az állatka azért nem "viselkedik rosszul", nehogy valami jóból kimaradjon (mondjuk belekajálhat a lehullott körtékbe, ha nem tépi ki a karom, ahogy meglátja).
Mi lenne a pozitív megerősítés? Klasszikusan három dolog: kaja, játék, szociális jutalom. Vegyük sorra.

**megerősítéssel azt akarjuk elérni, hogy valamit csináljon, valahogy viselkedjen
   büntetéssel pedig jelezzük, hogy az adott dologgal kevésbé tesz minket boldoggá, lehetőleg hagyjon fel vele

Kaja. Gondolom, nem csak nekem jut eszembe erről a boton lógatott répa esete. Mi a baj ezzel? Tulajdonképpen semmi. Csak ez nem tanulás. Ugyanis mi történik? A ló észreveszi a kaját, és ezek után nem kommunikálni akar, hanem megszerezni azt. Nem érdekli, mit tipor le, lök fel közben. Ő az evolúció során nem kényszerült rá az együttműködésre a kaja megszerzéséért; az többnyire a lábai előtt hevert. Viszont különleges csemegéért időnként át kellett gázolni patakon, bozótoson, a többi érdeklődő kollégán.
A klikkerezés klasszikusan kajával jutalmazós módszer, ha a finoman szólva sem Einstein tengerimalacot lehet vele tanítani, miért pont a világértelmes lovat ne lehetne (lehet is), de azért kíváncsi lennék, hogy zajlik az ő esetükben a "beetetés", vagyis a hang=jutifalat rögzítése. Almával teli puttony a háton, közben folyamatosan küzdés, hogy ne kerüljön mögénk...? Vicces lehet. Kívülről.

Játék. Hááát... egyszer nézett Kenta lótársnak, a kezdeti meghatottságot (ennyi bizalom láttán) hamar pánikszerű menekülés váltotta fel. A lovak kicsit másképp játszanak, mint ahogy az a kétlábúaknak még biztonságos. Valahogy így:

Szociális jutalom. A ló az ismerős környezetben, ismerős lótársak között érzi magát biztonságban, az istennek sem akar eltávolodni tőlük. Pár százezer év belekódolta, hogy nélkülük esélye nincs a túlélésre. Nem kis munka rávenni, hogy emberben is bízzon, ehhez egyrészt meg kell tanulni lóul (mint ahogy kutyához kutyául), másrészt higgadt nyugalom és magabiztosság nélkül bele se kezdjünk (ahogy a kutyázásba se).
Viszont ha sikerül elnyernünk barátságát, a szociális jutalmazás klasszul működik.

Ehhez azonban egy ideig piszkálni, böködni, húzkodni kell...

Kölcsönös gyanakvás

Például. Megnyomom ujjheggyel az oldalát. Addig nyomom, míg arrébb nem lép. Ahogy megmoccan, abban a pillanatban megszüntetem a nyomást. Majd újra megnyomom, ezúttal gyengédebben. Jó eséllyel már ez is elég lesz a moccantáshoz. Majd legközelebb még finomabban nyúlok hozzá... mindezt azért, hogy a hátán ülve se kelljen durva, erőszakos mozdulatokkal irányítani. Mellette megérti, hogy nem piszkálom feleslegesen, ahogy enged a nyomásnak, a kellemetlenség abbamarad.
Megvan a kutyás megfelelője mindennek? Nagyon-nagyon zanzásítva: ha csinálod, amit kérek, nem ráncigálja a póráz a nyakadat. Minél többször csinálod jól, annál  kevesebbszer kerül elő egyáltalán.

Más. Mindkettőnél remekül ki lehet használni azt, hogy csapatlények, büntetésként élik meg a kiközösítést. Verés-szidás-fogadkozás (...odaadlak a vágóhídra/sintérnek, te büdös dög...) helyett elég hatékony módszer elzavarni az állatkát. Eleinte javasolt bekerített helyen próbálkozni, hacsak nem akarjuk hogy tán végleg leléceljen... na meg kergetni is kell kicsit, nehogy már elkezdje jól érezni magát (ez utóbbi lóval, két hektáron meglehetőst intenzív kardioprogram). Marha hamar rimánkodni kezd, beígér jópaciságot, jókutyaságot, csak visszajöhessen már. Ha csak te vagy a csapat, akkor egye fene, akár hozzád is.

Úgy véli, ez a vége megbízhatóbb

Évek óta mocorgok kutyák és lovak környezetében, hiszem magam olykor bazi nagy szakértőnek, az egyik legalapvetőbb problémával a mégis mai napig küzdök: Dorka nem hajlandó biztonságban érezni magát a patások közelében.
Furán nyilvánul ez meg nála, mert szemrebbenés nélkül szlalomozik a lábaik között, lásd vadászsikló vs. lépegető jelenet.*** Viszont síkideg lesz, ha Kentával foglalkozom, tízmillióval köröz, terel minket, leereszkedik nála a lila köd. Ettől előbb-utóbb én is, meg a ló is marha idegesek leszünk. Lefektetni esélytelen, pedig  a kutyasuliban, bolt előtt, bárhol akár 10-20 percen át helyben marad. Ha bezárom az istállóba, pattog és visít - míg a suliban úgy söpör be a bokszába, mint aki hazamegy, és ellappang ott félórákat. Nincs szeparációs szorongása, de ha valami miatt nem visszük magunkkal, telesírja bánatával a fél falut.

***Pedig már előfordult, hogy beidegesedtek ettől és ugyan fel nem rúgták, de azért arrébb tették lábbal. Ennek ellenére változatlanul nem a hátuljuktól, hanem az elejüktől tart - kutyaésszel csak harapás létezik.

Nem tudom eldönteni, mi okozza ezt nála, ha valakinek van ötlete, legyen oly kedves és ossza meg. Arra tippeltem, hogy a várható kirándulás miatt izgul (kint, terepen már nyugodt), de akkor is csinálta, amikor még egyáltalán nem vittük magunkkal. Ha a lótól fél - amúgy igazodik "lábhoz" lóhátról is, úgyhogy annyira nem hiszem -, vagy engem félt a lótól, miért nem pörgettyűzik túra közben is?...


A lektorálásért köszönet Gácsi Mártának!

Jááátéék!

Játék az egész világ... és mások feladata benne egyértelműen az, hogy velem játsszanak. Legalábbis Dorka így véli. Már a tesóit is egzecíroztatta:

Tulajdonképpen egyezik a véleményünk, szerintem is az az ideális, ha a kutyák egymáson vezetik le a felesleges energiáikat, amennyiben az nem verekedés. Szerencsém van Büdivel (ezt a nevezetet hamvas korában érdemelte ki, amikor a kölyöktáptól irgalmatlanokat eregetett az orrunk alá), mert soha nem volt még kezdeményezőn agresszív megnyilvánulása. Mármint igazi agresszió. És itt jönnek a félreértések. 

Doris és fogadott húga, Shianne lusta vérengzésben 

Elismerem, nem mindig könnyű elkapni azt a pillanatot, ahol a felhevült játék átmegy "na most már vegyél vissza, öcsi!"-be (igen ritkán fordul elő amúgy), de azért a hangos hepajkodás igenis megkülönböztethető a kajak bunyótól. Viszont míg odaáig eljutnak nagyon sok minden belefér, a lájtos vicsorítástól az odakapkodáson át a hempergésből hasbarúgásig. Néha ijesztőnek tűnik, na meg sokan azt hiszik, a játék közbeni hanyatt ugyanazt jelenti, mint az éles hanyatt - pedig ez azért kicsit bonyolultabb ennél.  

Szerencsére egyre több az olyan gazdi, aki bízik a kutyája ítélőképességében. Jelesül hogy az szólni tud, ha valami nem tetszik neki, vagy hogy van lába, és el tud szaladni rajta. Sokan viszont aggódnak, feszt intézkedni akarnak, és az első nyüffnél vagy vigyorgásnál közbelépnek. Kész, a játéknak annyi, mert onnantól gazdi árgus szemekkel figyeli, Dorka mikor fogyasztja el a kedvencét, nekem meg erkölcsi kötelességem öt másodpercenként feddőn rászólni. Mint hallom, ezzel nemcsak én szembesültem már, hanem mindenki, akinek a kutyája játékstílusa kicsit is emlékeztet egy dömperre.

Dorc és a minibatman

Pedig a ebek hihetetlenül sokat bírnak. Elég magas a fájdalomküszöbük*, na meg azt a rohangálásmennyiséget, amit ilyenkor lenyomnak nem tudom, hogy lehetne pótolni pórázon sétafikálással. Bicikli mellett talán... viszont össze nem hasonlítható a kettő élvezeti értéke. Esetleg a labdázás, frízbi jöhet szóba. De akkor hol marad a szociális kapcsolat a fajtársakkal, a játszva tanulás?

*az állatorvos nem számít. Ott az idegen környezet és az idegen ember, aki matat rajtuk, meg a Mindenható Gazdi nyilvánvaló alárendeltsége az orvossal - ill. annak szakértelmével  - szemben együttesen hatványozzák a hisztifaktort.

Mert vannak dolgok, amiket csak egymástól tudnak megtanulni - jelzések, gesztusok, erőviszonyok, vagyis végső soron a kutyául viselkedés.  Ha a gazdi mindig közbelép, a kutya még abban is elbizonytalanodik, amit jól csinál. Azt hiheti, ő tett rosszat, nem érti, hogy a "netene!" a másiknak szól. Az ő gazdija miért is szólna máshoz?
Megszokja, hogy mindig az ember dönt helyette, ez akkor helyén is van, ha olyan helyzetről van szó, amit a kutya nem tud megoldani, mert evolúciósan nincs rá felkészülve. Teszem azt, a száguldozó autók, vagy a folyamatos zaj. De a játék nem ilyen.
(Az megint csak más kérdés, hogy sokszor olyan ember kényszeríti rá a kutyát a felelősség átadására, aki maga ennek viselésére alkalmatlan...)
Szóval a kutya előbb-utóbb leszokik a játékról, rossz élményemléket jelent neki, és hamarosan az is eljön, hogy a fogát mutogatja, ha másik kutya közelít. Megelőzendő a bajt, a gazda idegességét. Ha bal lábbal kelt fel, neki is támad a másiknak, menjen a közelükből, hagyja őket békén. Rosszkedvű lesz és frusztrált. Bár hamar elhízik, és akkor már nem a felesleges energiái jelentenek neki gondot, hanem maga a séta.

Doris a mogorvákból is képes kihozni a játékhajlamot, vagy ha mást nem, legalább megkergetteti magát. ** Persze csak akkor hagyom neki, ha a gazdi megengedi és lekerül a póráz. Pórázon egész máshogy viselkedik még az is, aki haver - beszűkül a mozgástere, a döntési képessége, és nem igazán etikus, ha a másik szabadlábon csesztetheti. Persze ez Dorkát nem nagyon izgatná, sőt. (Jól jön ilyenkor az engedelmességi képzés! Pedig hogy húzódoztam tőle! De teljesen igaza van Mártának: ha igazán szereted a kutyádat, megneveled. Akkor adhatod neki a legnagyobb szabadságot.)
Ha valami távoli ugatást hall, részéről azonnal rakétasebességgel rohanna intézkedni, részemről előbb megnézzük, kik azok. Így legalább marad némi esélyem közbelépni, ha a szokásos vehemenciájával ugrik fejest az eseményekbe, és kezdődne az anyázás, hiszti, jajongás, lásd fenn.


** Nem nagyon aggódom, ha a másik kutya szabadon van ugyan, de a gazdi azt mondja, agresszív szokott lenni. Bízom Dorka abszolút játékra kihegyezett jellemében, de ha ez nem jönne be, az sem tragédia; a másik csak akkor haraphatja meg Dorkát, ha sikerül utolérnie. Általában elég esélytelen. 
Hatalmas cimborájával, Robbal is így indult a viszony, Laura vagy száz méterről integetett, hogy Rob utálja a kölyökkutyákat - még ha szukák is - , és megrakja őket. Aztán tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a két hülye birkász egymásra talál. Valóban volt némi nézeteltérés az elején: nem tudtak egyből megegyezni, ki is tereljen kit. :-)


Jó juhászkutya lévén amúgy nem igazán harap, csak szemét módon csipked. 5-6 hónaposnál fiatalabb partnerrel viszont kifejezetten gyengéd, szinte csak tátogatja a száját. Ez akkor derült ki, amikor Zsófi, a pótmamája kölcsönkérte őt, hogy új kiskutyája, Shianne szokja kicsit a kiképzést. Mindketten meglepődtünk, hogy a park réme milyen gyengéden, óvónénisen bánt a palántával, mindent megengedett neki. Ez a mai napig így van, a négy fal között Shi a góré. Kinn a parkban viszont Doris körbeles, látja-e valaki, majd látványosan csomót köt hugira, nehogy véletlenül csorbuljon a renomé. Még megszólnák.

Miért pont belga juhász?

Hát... nagyon szégyellem, de én is úgy választottam fajtát, mint a legtöbben: mert szép. Sőt, baromi szép. Én meg baromi sznob vagyok, nekem nem csak szép, de pedigrés kutya kellett.

bundásjószág

Persze utóbbit megindokoltam nagyon ügyesen, okosan; mivel mindenképp szukát akarok ˙(mert az bújósabb, kedvesebb, nem akar bagzani állandóan, csak évi kétszer - és egyszerre pisil, nem kell késő este is felkeresni az összes villanyoszlopot a környéken), legyenek kölykei is*, és ha már vannak kölykei, azokat könnyebb elhelyezni, ha van törzskönyvük. Nna. Így kerek.

*én is elhittem, hogy valami baja lesz, ha legalább egyszer nem kölykedzik. Most már tudom, hogy ez botorság. 

Annyi legalább egybeesett az elképzeléseimmel, hogy a belga álló fülű, csőorrú, szőrös, "szépészeti beavatkozás"-tól mentes ( = ép füle, farka) kutyakozmetikusra, napi fésülésre nem szorul. Nyomokban emlékeztet egy farkasra. És viszonylag elkerülte a túltenyésztést, örökletes nyavalyákat.

Tücsi és Dorka - a tervu és a gröni

Először a barna verziót, a tervueren-t néztem ki magamnak, hasonlóképp megfontolt okokból - csak arról tudtam, hogy egyáltalán létezik. Az akkori pasim ismerősének viszont grönije volt, és elkezdtek ezerrel rábeszélni (a pasas meg az ismerőse), hogy az sokkal jobb, csakis a fekete jöhet szóba. Megnéztem az ebet, aztán vállat vontam, hogy tulajdonképp oly mindegy... később jöttem csak rá, mennyire jó választás volt. A tervu se rossz, de mivel divatosabb, könnyebb belőle túltenyésztett példányt kifogni. Legalábbis akkor így volt. Most már mindkét szőrös változatban vannak ideggyengék, meg persze nagyon jók is. 

a tervuerenek gyöngye, Guru

Szóval igazság szerint nem nagyon néztem a fajta jellembeli tulajdonságait és igényeit, illetve elolvastam, mit írnak, és beleszuszakoltam a saját elképzeléseimet. Azt már nem akartam tudatosítani, hogy folyamatosan dolgozni kell vele, rengeteget mozgatni, ingergazdag környezetet biztosítani. Hogy ugatós, rágós. Hogy a belga szuka a hisztikirálynő szinonimája... például eljátssza, hogy visítani kezd kan közelében, erre persze a kant megbüntizik, miért bántotta csóré szukát. Az meg csak néz hülyén, hisz hozzá sem ért. A szuka pedig röhög a markába, amilyen köcsög. 

Hasonló sztori: a minap esett be Dorka egy olyan társaságba, ahol volt egy másik belgalány. Nem ismerték egymást előtte, de csak összevillant a szemük, és tökéletes szinkronban indultak rá egy kis terrierre. Hihetetlenek.

Timberrel állati mákom volt, hogy a külleme mellé könnyű kezelhetőség társult, ha Doris lett volna az első, soha többet a büdös életben nem akarnék belgát. :-)
Ugyanakkor bazi könnyen képezhető, lelkes munkakutya. Érzékeny ugyan, de nagyon is terhelhető, csak finom balansz kérdése; nem szabad annyira kemény kézzel bánni vele, mint a német fajtákkal, de nem is olyan mimóza, mint egy angol. Ha sikerül az energiáinak megfelelő levezetési csatornát találni, remek társsá válik, akit bárhova magával vihet az ember, nem bőg le vele.
És persze széééép. 

Ha ma kellene fajtát választanom, borzojt vennék. Az is elegáns, méretes állat, viszont baromi lusta, igazi kanapékutya. Mellesleg bújós, cicás, édes. Nem mondom, hogy nem tud önfejű lenni, a visszahívás nála is problémás lehet, de persze más kutyája mindig zöldebb...

KK a sheltie-kért van oda, tőlem jöhet, ha sikerül egy idegileg rendben levő példányt kifognunk, és ha ő sulizik vele. Nekem elég egy dilinyós. Na meg a sheltie nálam nem üti meg a kutyaméretet, inkább a zónaadagnyi szaladgáló vattacukor meghatározás passzol rá... persze csajozáshoz ideális. ;-)

Lakás vs. kert

Sokan szörnyülködnek, amikor meghallják, Dorka lakásban lakik, semmi kert, kennel, tanya. Merészebbek még állatkínzást is kiáltanak. Ilyenkor megvárom, hogy lemenjen a gőz az agyamról, aztán vagy megosztom, amit erről gondolok, vagy nem. Most nem lila a fejem, úgyhogy elmondom. 

veri az élet - a piros pötty az orrán kaviár

Dorci - és sok nyomorú sorsú társa - napi háromszor sétál, futkározik, találkozik mindenféle kutyával, szagokkal, ingerekkel. A belgának ugyan tényleg hatalmas a mozgásigénye, napi több órát kell vele sétálni, labdázni, dolgozni, de ha ezt megkapja, hóttmindegy neki, parkettán alszik-e utána, vagy az orgonabokor alatt. Ha otthon vagyunk, folyamatosan egy légtérben lehet a gazdáival, kap simogatást, kedveskedést, játékot, figyelmet. A városi kutyaélethez elengedhetetlen a szocializáció, jólneveltség (amúgy szerintem mindenféle léthez, csak itt sűrűbbek a konfliktushelyzetek), ezért hetente két-háromszor megyünk kutyaiskolába. Egyrészt cefetül élvezi, másrészt így nyugodtan a lehető legnagyobb szabadságot biztosíthatom neki, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Nyaralásokra szinte mindig magunkkal visszük, ott is végig velünk lehet. 

Vegyük ugyanakkor az átlag kerti kutyát [Canis horticus...:-)]. Mondom, átlag, mielőtt a kertesházas kutyabolondok felhörrennének. Szóval. Napi egyszer elélök valaki egy tál kaját. Simogatást, pár szót akkor kap, amikor gazdi távozik és érkezik. Séta nuku. Más kutyákkal találkozás akkor, ha azok elmennek a kerítés előtt, akkor is az interakció kimerül a vicsorogva hörgésben, amolyan death metal módra. Ha valami miatt ki kell vinni a kertből, az rémálomszerű élmény. Kutya idegbeteg, gazdi nemkülönben, és egymást tuningolják. 

Ez volt az átlag kerti. Ez még nem is olyan rossz, végül is el lehet így vegetálni tizenpár évet, legfeljebb nem lesz kicsattanóan boldog a blöki, de különösebb baja sem esik (hacsak ki nem szökik valahogy). De van ennél sokkal rosszabb, kutyához méltatlan, gazdája meg... á, mindegy. 

Az egyik verzió szerint a kutya láncon él. Hallott ugyan a szomszéd holmi EU-szabályozásról, hogy négy méternél nem lehet rövidebb a lánc, de ki figyel ezekre a modernkedő marhaságokra, már a nagyapám is így tartotta a Bundást. Örüljön neki a rühös dög, ha megkaphatja a moslékot. Ha eszembe jut. Különben is, minél éhesebb, annál jobban őrzi a portát. Időnként leengedni a láncról? Nyáron friss és elegendő vizet adni neki? Netán árnyékot? Eltakarítani a mocskát, ne abban fetrengjen? Ugyan már, milyen hülyeségek ezek?! Majd akkor elengedem, ha már kivénhedt és nem tud őrizni. De csak ha már van helyette másik. 

Van aztán az objektumőrző fenevad. Jó esetben éjjel elengedve, nappalra megkötve, hogy ne egye meg kenyéradó gazdáit, a kedves ügyfeleket, Mari nénit. De legalább nem magára hagyva héthosszat, mint nyomorúbb társai. Akiknek azért is rosszabb,  mint a kóbor kutyáknak, mert esélyük sincs kaját, vizet szerezni a kerítésen belülre szorulva. Elmenekülni, ha tűz üt ki az őrzeményben (vagy vörösiszap önti el...), támadnak az ufók vagy a  veszett denevérek, lásd még Cujo.

A leggyakrabban mégis az ellenkező véglettel találkozom, jelesül a lakásmérethez elvileg passzoló kistestű kutyák balsorsával - de ez már külön poszt lesz. 

De nehéz az iskolatáska!

Lássuk csak, mitől is.

Három frízbi, ebből egy sima, kettő pedig rágásálló, miután a sima hamar leamortizàlódott.

Apportfa, kicsi. A kis keskeny pofijához brutálnak tűnik a nagy, bár simán elbírja a kétkilósat is. Jelen darab csilivili rózsaszínre és ezüstre filctollazva, hogy észrevegye az avarban. Na meg hogy kellőképp csajos legyen. :-)

K99 szabályzat, mind a 142 oldal plusz borítók, fűzve, rongyos állapotban. Vizsga előtt népszerűsége exponenciálisan nő.

Fél pár papucs, apportfeladathoz. Egy műanyag tányér cafatjai, ugyanahhoz.

Jutifalat, legolcsóbb Fressnapf-os vagy DM-es, praktikus lapocskás kiszelés, imádja a röfi. Agyam eldobom, amikor látom a boltban azt a fajta jutit, aminek kilója 13000 pénzbe fáj. Könyörgöm némán, a sima mezei bélszín 6-7000! Ennyiért már Angust kapok! Én, nem a kutyám!!

Kong, piros, közepes. Nem hittem volna, hogy erre a hülye alakú gumiharangra ennyire rá bírnak izgulni a blökik. Pedig de. Idétlenül és kiszámíthatatlanul pattog, rágáskor meg isteni ruganyos, ez lehet a titok. Bár rágni még nem próbáltam.

Itatószerkezet, főleg melegebb időkre, bár ősszel-télen is szeretnek lefetyelni két rohanás között, csak nem annyit. Nyáron viszont édeskevés a fél liter, legalább a négyszerese kell, figyelembe véve a kutyák rendkívül gazdaságtalan ivási technikáját. Egyébként nem gondoltam volna, hogy nem felfelé kunkorgatják a nyelvüket ilyenkor, hanem pont ellenkezőleg:

Mi még? A táska alján elfekvőben néhány teniszlabda, kakiszacsi, sípolós játék. Egy kopott CD lemez, agilityben a zónázáshoz. Egy régi rongy, az előreküldés megtanításának segédlete. Kicsi kötéldarab, régen erre volt úgy rácuppanva, mint most a kongra. Változnak az idők...

Abból is látom, milyen régóta sulizunk, hogy mennyi mindent cipelek magammal. Eleinte elég volt a póráz, a jutifalat meg a kötélkéje. A többi később csatlakozott, ahogy elkezdtük a K99-et, az agilityt, az őrző-védőt, fityfenét.

De hogy jutottunk el idáig? 

Először is, ki kellett választani a kutyasulit. Olyan sok nem jöhetett szóba, mert nem állt szándékomban heti többször átbumlizni ebestül a városon, a legideálisabb eset, ha kerületen - vagy legalább a város délnyugati negyedén - belül található. Az ütős-verős-fojtónyakörves-láncos kiképezdék dettó kiestek, szerintem nincs kutya, amelyik erre izgulna, a belga amúgy is hírhedten mimóza a nagy pofája ellenére. 

Maradt a Népszigeti Kutyasuli őrmezei leágazása, meg a Top Mancs. Előbbiekről sok pozitívat hallottam, Adri barátnőm is hozzájuk járt a vérgoldenével, Gyömbérrel. Olvastam Korom Gábor könyvét, voltam bemutatón, ahol Vámosi-Nagy Nóra demonstrálta, mire képes a klikkerrel és Pákóval. A Top Mancsról a kerületiek meséltek mindenfélét, volt, akinek bejött, másoknak kevésbé, de elhangzott a LÉNYEG: rengeteg ott a belga. Többek között a suli vezetőjének is az van. Ez volt az egyik döntő érv, pluszban az állatorvosunk szintént őket ajánlotta, hozzájuk jár agilityzni. Úgyhogy bejelentkeztem, és pár hét múlva mehettem is az első - még kutyátlan - megbeszélésre.

Később rájöttem, hiba volt várnom ezzel az egésszel Dorka másfél éves koráig. Ha már rögtön a szükséges oltások beszerzése után elkezdünk járni, várhatóan könnyebben vészeljük át a kutyáknál 8-9 hónapos korban jelentkező dackorszakot. Ellenőrzöttebb körülmények között zajlik a szocializációja, ennek köszönhetően idejekorán megkapja a - akkor még - nagyobbaktól, erősebbektől a tilalomfákat, és lehet, hogy most nem lincselne le nekifutásból minden kutyát (ahogy a mellékelt ábra szerint teszi).

Valamiért az volt bennem, hogy egy-másfél éves kora előtt úgyse lehet vele agilityzni (még nem elég erősek a csontjai, izmai, ízületei az ilyen terheléshez), meg amúgy én vagyok a legprofibb kutyás a földkerekén, szóval addig minek. Timberrel is simán megoldottam az életet, az ükuncsival se lesz gond. Aha... kifelejtettem, hogy Tinyó alkalmazkodó, önmagát alámrendelő egyéniség volt, Dorka viszont piszkosul önjáró. Timbi nyugis, labda- (és ezáltal ember-) függő, Dorci egy perpetuum mobile és nem annyira az emberes akció érdekli, ő a kutyaadagját követeli. A napi első áldozata mindig megszívja, rajta vezeti le a rettentő hosszú éjszakai pihenés alatt felgyülemlett atomerőműnyi energiát.
Szerencsére a Top Mancsba rengeteg hasonló méretű és strapabíró haver jár, a többség valamivel kezdés előtt jön, hogy a suli melletti erdős részen tombolhassanak a nebulók. Így egész kezelhetők egy-másfél órán át, majd a foglalkozás után ismét egy nagy ereszd-el-a-hajamat következik, rongyozós játékkal lezárva.

Dorka által laposra tiport egóm végre kapott egy kis fényezést a suliban, a negyedik alkalom után a kiképzőnknek feltűnt, hogy az ülés-fekvés-behívás kombó egész jól megy, úgyhogy átzavart minket a középhaladókhoz. Nem kicsit voltam ám büszke! Remélem, látta mindenki, mennyire profik vagyunk! ;-p

A középhaladó csoport már az engedelmességi vizsgára gyúrt, ez a BH-vizsgának (Begleithundprüfung, szó szerint: kísérőkutya vizsga) is mondott megmérettetés az előfeltétele - legalábbis a Top Mancsnál - minden további képzésnek, legyen az agility, K99, frízbi. Marha nagy mellénnyel álltam neki, mi ez nekünk. Némi lábnál követés, leültetés, helyben maradás, piha.
Azért a vizsga napján cidriztem persze, hisz Dorisnál nagyon hangulatfüggő, mennyire hajlandó dolgozni. Ezt a mai napig úgy kell kisakkozni, aznap épp mennyi játék, fegyelmezés, lefárasztás kell előtte, hogy jól teljesítsen. Necces. Ha túlzottan elfárad, nem lesz meg benne a kellő lendület, lelkesedés (pontozzák ezt is!). Ha nem eléggé, akkor ki-kitör az irányításom alól túláradó jókedvében. Ha a fegyelem nincs meg, szintúgy hülyéskedik, nem koncentrál.
A BH vizsgán jó passzban volt, 97%-ra teljesített. Hízott a májam rendesen. :-)

Éledezett mindezek mellett egy csendesebb, privát öröm: amióta rendszeresen suliztunk, elkezdett otthon is lehiggadni a jószág. Lassan, fél-egy év alatt érett be az eredmény. Észrevehetően kevesebbet rombolt, ritkultak a bosszúpisik, séta közben már nem mindig viselkedett futóbolondként.
Mivel az őrültködésre a mai napig töretlen a hajlama, kikövetkeztethető, hogy nem ő változott meg alapvetően. A viszonyunk lett más, a kommunikációnk, a bizalmunk egymásban. Végre kaptam eszközöket ahhoz, hogy megértsem a kutyámat.