Szöges, fojtó... kendő

Támadó vadállat

Fellángolt mostanában a póráztéma és amúgy is régóta figyel itt a piszkozat a különféle nyakbavalókról. Ráadásul akárhányszor meglátom az idióta tömbszomszédot a szöges nyakörves dalmatájával (!), felhorgad bennem a vágy, hogy na most aztán jól megírom. Ma is láttam. Befelé álltak a tüskék.

Ezeket nem kéne

Ha már szöges, kezdem ezzel. Mi a baj vele? Hisz - idézet következik - vannak olyan fajták, akiket csak így lehet kezelni. Idézet vége. A gáz az, hogy a fenti mondat egy habilitációs kutyakiképzőnek tanuló csoporttársam szájából hangzott el.* Habilitációs, érted. Vagyis terápiás kutyás. Jól kinéznénk, foglalkozás alatt a szögesdrótba kapaszkodó gyerekekkel, zupás őrmesterként ordibáló gazdával.
Anno fél éves okulás után alapvető engedelmességi feladatokból (is) vizsgáztunk, saját kutyával. Való igaz, egyik kutya sem ment olyan gyönyörűen lábnál, mint a fenti tyúké. Az apportnál, majd az előreküldésnél viszont a kutya szétesett, bizonytalankodott, nem vágta, mi van - kikerült a nyakörvet rángató kéz hatóköréből.
Aztán képzeljük csak el egy röpke pillanatig, hogy nézhet ki az ilyen kutya nyaka a szőr alatt. Bevérzések, lila foltok, sebek. Egy-két szinttel beljebb: légcső- és gerincsérülések, nyelési és légzési problémák. Fincsi, mi?

*Miután jópár szeánszon át volt módja tanulmányozni a főként jutalmat, motivációt alkalmazó módszereket. A csoportban volt doberman, malinois, német juhász, tehát hagyományosan "kemény" fajták. Valahogy mégis elbírtunk velük.

A fojtó a másik cuki találmány. Légcsőnek, hangszálaknak dettó nem tesz jót, az agyi vérellátásra is elég káros. Próbáljon meg bárki úgy tanulni, hogy közben lelkesen fojtogatják. Ja, és ne is küzdjön ellene, mert csak fokozódni fog a légszomj.
Az enyhébb fokozatú cucc csak egy bizonyos pontig tud szorulni, ott megáll. Ha ez a pont mondjuk egy centivel szűkebb, mint az eb nyakbősége, nem olyan durva a helyzet. Mármint ha gazdi gondosan leméricskéli, és nem mondjuk szín alapján választ nyakörvet. És ha rövid szőrű az állat.  Akkor egy rántás = egy rövid negatív inger, majd azonnal lazul a póráz, lazul a szorítás. Alig több, mint egy sima nyakörvnél. (Az ugye alap, hogy a húzásról nem fojtóval szoktatjuk le a kutyát?! Marha hamar hozzászokik, hogy fuldoklik, és úgy húz.)
Hosszú szőrű ebnél a nevelő érték konvergál a nullához, ha belegabalyodik a szőrbe, hiába lazul a póráz, a nyakörv tovább fojtogat. És mit olvasok egy amcsi weboldalon, amikor Ardira várva feltúrom a netet mindenféle info után? "A sheltie-k hajlamosak a szökésre, és mivel kicsi a fejük, esetükben csakis fojtó nyakörv jöhet szóba."  Lepetézek. Shetlandi fojtóval. Ez van olyan jó, mint a dalmata szögessel.
Az über genyóság viszont a végtelenített fojtó. Illetve van vége: elájul a kutya. Vagy meghal. Basszus.

Fentiek mellett a láncnyakörv nem is olyan súlyos dolog, maximum pár szál - vagy pár csomó - szőrt téphet ki. A többi kutya bánja inkább, Dorka egyik metszőfoga kettétört, mikor játék közben beleakadt a haver nyakláncába. 

Magyarországon szerencsére nem terjedt el annyira az elektromos nyakörv - valószínűleg az ára miatt -, annál inkább közkedvelt például Angliában. Fura, mi? Az angolok híres állatbarátok, és mégis iszonyú sok ilyen kínzóeszköz van náluk használatban. És pont a kutyaszeretettel indokolják; ők azt szeretnék, hogy szabadon szaladgáljon az ebzet, de ne az autó elé / vadászni / világgá.
A nevelésről meg vagy nem hallottak, vagy ignorálják, hiszen az fárasztó.
A hatalmas állatszeretet mellett viharsebesen megtanultak együtt élni azzal a ténnyel, hogy kedvencüknek konstans fájdalmat okoznak. A kutyánk - aki társunk, családtagunk - végtelenül jóindulatú lény, még az igen hülye, ütlegelős gazdát is szeretni tudja, baromi ritkán sokall csak be. És ezzel szemét módon visszaélünk.
Eleve nem akar különösebben a neveléssel foglalkozni, aki villanyost vesz (az most tökmindegy, hogy időhiány, nemtörődömség, türelmetlenség vagy bármi az ok), de marha könnyű még inkább ellustulni távirányítóval a kézben. Előbb-utóbb minden problémára jó megoldásnak tűnik. Ugat? Nyomom a gombot. Felborítja a kukát? Nyomom a gombot. Elszökik? Kitámad? Bepisil? Rágcsál? Nyomom és nyomom...
Nem reagál már annyira? Növelem az erősséget. Honnan tudom, hogy ez neki mennyire fáj? A felelősebbje, bátrabbja kipróbálja a csuklóján. Na de a nyakán?... És még ha tán ezt is, attól még nem lehet kutya. Nem lehet kutya-vére, kutya-idegei, kutya-bőre. Nem lehet egyszerre si-cu és akita, vastag bőrű vagy érzékenyebb, makkegészséges vagy makktalan.
Mellesleg két kurva nagy fémtüske közvetíti az áramot a nyakörv belső felén, egyszer szalad neki valaminek az állat és beleáll a cucc a torkába. Baráti.

Egy kis tanuláselmélet (megint)

Csak büntetésből nem tanul a kutya.** Hogyhogy? Hiszen abbahagyja a nemkívánatos viselkedést! Persze. Pillanatnyilag. Vagy amikor nem látom. De tanulási folyamat nincs.
Az ok nem szűnik meg, csak a tünet. Továbbra is rettegni fog a szomszéd masztifftól, sőt még jobban, mert tényleg rossz élmény éri, ha meglátja. Továbbra is szétrág mindent a szeparációs stressztől. És továbbra is behívhatatlan, ha lekerül a póráz.

**mint ahogy kizárólagos jutalmazásból sem, akármit is suttognak. 

Minél több erőszakos módszert alkalmaz valaki, annál gyengébb a bizonyítványa kutyaértésből. Ez nem tanítás, csak fizikai erő- és eszközfölény. Nincs kontraszt jó és rossz között, csak rossz van. Na de mi volt épp rossz? Ez a mozdulat? Az irány? A macska a túloldalon? Az időjárás?
Arra nem kap útmutatást, mit szeretnénk, hogy csináljon, a kívánatos viselkedést jutalmazni is kellene. És mi a firlefranccal jutalmazzunk, ami feledtet ekkora retorziót? Mekkora csokitorta kell, hogy kockáztassuk érte a korbácsot?

Pont fordítva működik, mint a klikkeres formálás; ott különböző viselkedések felajánlásáért jutalmat kap, ez bátorítja őt újabb és újabb próbálkozásokra. Ha viszont nyakon csapja a delej minden egyes megmozdulásánál, egy idő múlva abbahagy minden akciót, a tanult tehetetlenség állapotába dermed. Tényleg ezt akartuk?!

De hát valami mégiscsak kell

Semmi nyakörv - az egyszeri járókelő
szerint tutira kóbor kutyák

Zsófi barátnőm szerint ugyan nem, ő nemhogy pórázt, de nyakörvet sem használ Shianne-hez. Mivel nem vagyunk mind olyan veleszületetten kutyaértők, mint ő, kellhet némi segédeszköz.*** 

*** a minap kénytelen voltam nagyhirtelen felnőni hozzá, amikor is kezembe nyomta Csupasznyakú Shi-t, hogy ugyan sétáltatnám meg.

Részemről a kutyakendőt preferálom, magas a barátságosító faktora, de elismerem, kiképzésre nem alkalmas. Könnyen kihúzhatja belőle az eb a fejét (terápiás helyzetben így szelíden kihátrálhat a tortúrássá váló szituból), inkább csak jelzésértékű cucc. Mégiscsak van valami a nyakán, amit ha megfogok, Mari néni megnyugszik, hogy fékezve a vadállat.
Amúgy meg egy sima textil- vagy bőrnyakörv tökéletesen megfelel mindenféle célra.

Pórázt csak elvétve, ha muszáj. Tömegben, ahol hajlamos lenne elkóvályogni vagy terelni. Szűk járdákon, bicikliforgalom mellett. Ha látja a rendőr, közteres.
Ha extrém disznóságot csinált, büntetésként.
Ördögi kör, amikor valaki a nevelés hiánya miatt használja: nem meri elengedni a madzagról, amíg neveletlen, de tulajdonképp minek megnevelni, amikor olyan kényelmes csak fogni a pórázt?
Ardi persze hozzám van lasszózva forgalmas utak mellett, még hülyécske kicsit a nagy szabadsághoz, de dolgozunk a témán. 

És a végére az örök kedvenc: a flexi. Hoztam is meg nem is, szabadon engedem meg nem is. Nem bízom meg benne, de sajnálom, hogy nem szaladgálhat. Ezért vállalom az áldozatot, hogy körbetekeredem a fákon, bokrokon, villanyoszlopokon, járókelőkön. Másik kutyával összeszagolás, netán játék gordiuszi csomókat eredményez. Ha túl messze van a blöki, hatalmas lapátoló mozdulatokkal próbálom meg visszacsévélni, netán puszta kézzel rángatom a drótvékony madzagot. Vág, horzsol, tekeredik. Parkbéli kutyás cimborának a sürgősségin varrták vissza az ujját.
A hosszát nem lehet pontosan belőni, ha elfogy, ránt egy röptetőset a kutyán, aki csak néz hülyén, hogy ezt most miért. Ha igazán nekiindul, mire gazdi megtalálja a rögzítőgombot, esetleg rég lerongyolt az útra Cirmit üldözve.
Vissza kicsit a tanuláselmélethez - mit is közvetít a flexi? Egyrészt folyamatosan húznia kell az ebnek, hogy haladjon, ergo a büdös életben nem fog laza pórázon sétálni, másrészt az állandó feszülésből azt érzékeli, hogy a gazdi mögötte áll és megvédi, ha kell. Ennélfogva hatalmas lesz az arca, amikor normál esetben lehet, hogy inkább meghátrálna.
Van persze fix hossz opció, és akkor lehet laza. De akkor meg tökugyanolyan, mint egy sima póráz.

Rabok legyünk vagy szabadok

Ha nem tudod, bízol-e a kutyádban annyira, hogy lekerülhet a póráz, csak gondold el: hogy érintene, ha most elszakadna?

Öröm, bódottág

Igazából akadémikus ez az egész agyalás tanulásról, nevelésről, mikor kell és mikor nemről, ha jövőre leegyszerűsödik az életünk: mindenhol kell és kész. Elvileg eddig is kellett, de januártól szigor lesz és irgumburgum: vége az erdőn-mezőn, városban szabadon csatangoló, vadorzó, gyerekriogató fenevadaknak. A kutya kertbe való, tanyára. A hivatásos vadász- és triflakereső kutyák létét elismerik, szigorú szabályok mellett ők létezhetnek szabadon, a többi sokszáz egyéb célra tartott eb meg törődjön bele a rabságba és a szűkös-szaros kutyafuttatókba.
Igaz, hogy ők évszázadok óta próbálnak alkalmazkodni a mi igényeinkhez, elvárásainkhoz, a kedvünkért megszokták a várost, a szájkosarat, az őrült sok zajt és ingert, a kutyaruhákat, a kanapét (na jó, az nem lehetett olyan nehéz), de úgy tűnik, mi továbbra sem vagyunk hajlandók áldozatokra azért, hogy nekik jobb legyen. 

.

Sulis dolgok update 3

Behívás

Karompróbák

Dorka hamar elkezdett feleltetni, főleg engem, A Nagyarcú Kutyaszakértőt. Miből is? Kutyaértésből. De hát... csak három hónapos! Valóban. Ez adott egy kis időt a felkészülésre. De nem sokat. 

Tantárgy viszont annál több akadt. 

Például a szobatisztaság. Dorka rettentő gyorsan utcatiszta lett. Vagyis jó sokat sétáltunk vele, hogy tutira elvégezze lenn a dolgát, ő meg piszkosul aggódott, hogy vissza tudja-e szorítani. Mikor hazaértünk a biztonságba, végre megkönnyebbült a nappali közepén. 

Később letisztult neki, hogy is kéne ezt a dolgot intézni, de nagyon sokáig uralták életünket a bosszúpisik, melyeket azzal érdemeltünk ki, hogy otthon hagytuk őt. Látszott a tócsa méretén, hogy komoly nehézséget jelenthetett a kisállatnak kipréselni azt a pár cseppet, de megcsinálta. Csak hogy érezzük a törődést.

Aztán. Rágcsálás. A belgák híresen orálfixáltak, na de ezt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire. Bútor, könyv, párna, növény, zoknik szerepeltek a listáján. Eleve rossz ötlet volt ugyan új bútorokat új kiskutyával együtt beszerezni, de nem volt nagyon más választásom, kb. három hónappal D.e. (Doris előtt) költöztem, a régi lakásba beépített bútoraimat - értelemszerűen - otthagytam, kellett helyettük más. Jöttek az új székek, asztalok, virágtartók, érkeztek csillogón, fenyőillatúan, rágcsálásra csábítón...ilyen kísértésnek ugyan ki tud ellenállni?!
Próbáltam menteni a még használható romokat, lefújtam méregdrágán vett rágásriasztó spray-vel, kb. két széklábra volt elég és túrót sem ért. Kevés vízzel kenhető állagúra kevertem őrölt borsot, na, az használt. Csak elment az ereje pár nap után, mindig frissíteni kellett.
A könyveket viszont nem védte semmi. Rettentő nagy műveltségre tett szert az állatka, Shakespeare összes, kazalnyi Jókai, Krúdy, Moravia...főleg a nehéz, veretes irodalmat fogyasztotta, Szilvási, Rejtő például nem kellett neki, Kingre rá se nézett. Vagy csak az túl magasan volt.
Hallhatott valamit az aloe vera jótékony hatásáról, totál beleszeretett a nálam lakó cserepes példányba, többször is gondosan átültette. Elég sokáig bírta a növény, elvégre a sivatagban is mostohák a körülmények, de persze feladta végül. Érdekes, szabadban nem jelent Dorka fenyegetést a flórára, maximum a füvet legeli olykor. Vicces, amikor Rob cimborájával párhuzamosan, fej fej mellett legelnek, mint kutyabőrbe bújt barikák.

Ez a párna nem úszta meg

A szennyeskosár állandó, gazdiillatú Kánaánt jelentett neki, kettőt-hármat is szétcincált, hogy  hozzáférhessen a tartalmukhoz, amiben aztán boldogan fetrengett a hazaérkezésünkig. A különösen ízletes darabokat megcsócsálta, ez vonatkozott a párnákra is, amik ráadásul érzékien, haraphatón ruganyosak, legalábbis egy ideig. Utóbbi vonzalmát teljesen nem adta fel, de mostanában beéri azzal, hogy lerángatja valamelyiket és ráfekszik vagy mittudomén, szagolgatja. Az egész csak onnan derül ki, hogy Lurwig vagy a görényke nem ott tartózkodik , ahol szokott.

Szabad ég alatt sem hagyott minket unatkozni a kiscsaj. Visszasírom azokat az időket, amikor még tartott a többi kutyától; például az állatorvosunk szőrös kínai meztelen kutyájával történt első találkozásakor reszketett és azt se tudta, merre meneküljön. Pitypang valóban félelmetes vadállat a maga három kilójával, elismerem. Valószínűleg az lehetett a pánik kiváltó oka, hogy Pityi - és a kutyák jelentős hányada - nem fekete. Doris addigi életében ugyanis abban a tudatban élt, hogy kutya csak koromszín lehet. Mint az anyja, a testvérei, a velük élő mudik. Ami nem fekete, az ki tudja micsoda - jobb tőle tisztes távot tartani.
Cirka 4 hónapos korában tört meg a jég, mikor rádöbbent: a kutyákkal játszani lehet. Sokkal szórakoztatóbbak, mint az ember - egyszerűbbek, gyorsabbak, jobban bírják a gyűrődést. Innentől kezdve Dorkából csupán egy kondenzcsíkot érzékeltünk, ahogy száguldozott a parkban fel-alá, különböző áldozatokat kajtatva.
A többi kutyás is hamar szembesült jelenlétünkkel, először érkezett egy villámgyors fekete izé, nyílegyenest a kutyájuknak rontva, aztán hosszas szünet, majd előbb a szél hozott némi "Dooooorkaaaa! Gyeereee viiisszaaaaaa!"-ként azonosítható hangfoszlányt, rövidre rá pedig felbukkant valamelyik - vöröslő fejű - gazda. Dorcit nem hatották meg különösebben a begyűjtésére vonatkozó próbálkozásaink, maximum képességfejlesztő gyakorlatként értékelte; a másik kutya lincselése mellett minket is ki kellett cseleznie. Bonyolult mozgáskoordinációs feladat, de mindannyiszor remekül megoldotta. És közben még össze is terelt mindenkit.
Ha jutifalattal csalogattuk, odarohant, kikapta a kezünkből, és legott eltűnt. Erélyes rászólásra süketet tettetett. Ha lesből sikerült netán ráugrani, és nevelő célzattal fülön harapni, olyan sikítást és hisztit levert - amolyan belga szukásan - , hogy összesereglett mindenki a félelmetes állatkínzás hírére. Ha valami gyenge pillanatban mégiscsak odajött hozzánk, ahogy elindultunk az ellenkező irányba, észbe kapott, sarkon fordult és visszarohant.

kölyökbunda-tulajdonos

Mindez azért volt különösen ciki és bosszantó, mert már egészen hamvas korában is feltűnt, mennyi rengeteg esze van, és milyen könnyen megérti, mit akarunk tőle. Mivel utálom a "pórázon-rángatjuk-egymást" játékot, legelső dolgom volt megtanítani út szélén leülni és hívásra odajönni. A fekvés és a lábhoz igazodás se volt nagy kihívás. Ha nem volt kutya a közelben, remekül működött a dolog, csodájára járt mindenki ahogy az öt hónapos kölyökbundás madzag nélkül közlekedik a lábam mellett a forgalmas Fehérvári úton.
Az alapkiképzésen ezzel ugyan túlestem, de Dorka nem engedett felsőbb osztályba lépni - teljesen más elképzeléseink voltak a kutyaértésről. Folyamatosan vizsgáztatott, és akárhányszor leszerepeltem, jött a megtorlás. Hiába imádtuk egymást, napi szinten küzdöttünk. Bújtam a szakirodalmat, kétszer újraolvastam a Kutyapszichológiát, tanácsokat kértem a tapasztaltabbaktól, és lassan körvonalazódott, hogy ez távoktatásban nem fog sikerülni. Ideje volt kutyasuli után néznem.