Szöges, fojtó... kendő

Támadó vadállat

Fellángolt mostanában a póráztéma és amúgy is régóta figyel itt a piszkozat a különféle nyakbavalókról. Ráadásul akárhányszor meglátom az idióta tömbszomszédot a szöges nyakörves dalmatájával (!), felhorgad bennem a vágy, hogy na most aztán jól megírom. Ma is láttam. Befelé álltak a tüskék.

Ezeket nem kéne

Ha már szöges, kezdem ezzel. Mi a baj vele? Hisz - idézet következik - vannak olyan fajták, akiket csak így lehet kezelni. Idézet vége. A gáz az, hogy a fenti mondat egy habilitációs kutyakiképzőnek tanuló csoporttársam szájából hangzott el.* Habilitációs, érted. Vagyis terápiás kutyás. Jól kinéznénk, foglalkozás alatt a szögesdrótba kapaszkodó gyerekekkel, zupás őrmesterként ordibáló gazdával.
Anno fél éves okulás után alapvető engedelmességi feladatokból (is) vizsgáztunk, saját kutyával. Való igaz, egyik kutya sem ment olyan gyönyörűen lábnál, mint a fenti tyúké. Az apportnál, majd az előreküldésnél viszont a kutya szétesett, bizonytalankodott, nem vágta, mi van - kikerült a nyakörvet rángató kéz hatóköréből.
Aztán képzeljük csak el egy röpke pillanatig, hogy nézhet ki az ilyen kutya nyaka a szőr alatt. Bevérzések, lila foltok, sebek. Egy-két szinttel beljebb: légcső- és gerincsérülések, nyelési és légzési problémák. Fincsi, mi?

*Miután jópár szeánszon át volt módja tanulmányozni a főként jutalmat, motivációt alkalmazó módszereket. A csoportban volt doberman, malinois, német juhász, tehát hagyományosan "kemény" fajták. Valahogy mégis elbírtunk velük.

A fojtó a másik cuki találmány. Légcsőnek, hangszálaknak dettó nem tesz jót, az agyi vérellátásra is elég káros. Próbáljon meg bárki úgy tanulni, hogy közben lelkesen fojtogatják. Ja, és ne is küzdjön ellene, mert csak fokozódni fog a légszomj.
Az enyhébb fokozatú cucc csak egy bizonyos pontig tud szorulni, ott megáll. Ha ez a pont mondjuk egy centivel szűkebb, mint az eb nyakbősége, nem olyan durva a helyzet. Mármint ha gazdi gondosan leméricskéli, és nem mondjuk szín alapján választ nyakörvet. És ha rövid szőrű az állat.  Akkor egy rántás = egy rövid negatív inger, majd azonnal lazul a póráz, lazul a szorítás. Alig több, mint egy sima nyakörvnél. (Az ugye alap, hogy a húzásról nem fojtóval szoktatjuk le a kutyát?! Marha hamar hozzászokik, hogy fuldoklik, és úgy húz.)
Hosszú szőrű ebnél a nevelő érték konvergál a nullához, ha belegabalyodik a szőrbe, hiába lazul a póráz, a nyakörv tovább fojtogat. És mit olvasok egy amcsi weboldalon, amikor Ardira várva feltúrom a netet mindenféle info után? "A sheltie-k hajlamosak a szökésre, és mivel kicsi a fejük, esetükben csakis fojtó nyakörv jöhet szóba."  Lepetézek. Shetlandi fojtóval. Ez van olyan jó, mint a dalmata szögessel.
Az über genyóság viszont a végtelenített fojtó. Illetve van vége: elájul a kutya. Vagy meghal. Basszus.

Fentiek mellett a láncnyakörv nem is olyan súlyos dolog, maximum pár szál - vagy pár csomó - szőrt téphet ki. A többi kutya bánja inkább, Dorka egyik metszőfoga kettétört, mikor játék közben beleakadt a haver nyakláncába. 

Magyarországon szerencsére nem terjedt el annyira az elektromos nyakörv - valószínűleg az ára miatt -, annál inkább közkedvelt például Angliában. Fura, mi? Az angolok híres állatbarátok, és mégis iszonyú sok ilyen kínzóeszköz van náluk használatban. És pont a kutyaszeretettel indokolják; ők azt szeretnék, hogy szabadon szaladgáljon az ebzet, de ne az autó elé / vadászni / világgá.
A nevelésről meg vagy nem hallottak, vagy ignorálják, hiszen az fárasztó.
A hatalmas állatszeretet mellett viharsebesen megtanultak együtt élni azzal a ténnyel, hogy kedvencüknek konstans fájdalmat okoznak. A kutyánk - aki társunk, családtagunk - végtelenül jóindulatú lény, még az igen hülye, ütlegelős gazdát is szeretni tudja, baromi ritkán sokall csak be. És ezzel szemét módon visszaélünk.
Eleve nem akar különösebben a neveléssel foglalkozni, aki villanyost vesz (az most tökmindegy, hogy időhiány, nemtörődömség, türelmetlenség vagy bármi az ok), de marha könnyű még inkább ellustulni távirányítóval a kézben. Előbb-utóbb minden problémára jó megoldásnak tűnik. Ugat? Nyomom a gombot. Felborítja a kukát? Nyomom a gombot. Elszökik? Kitámad? Bepisil? Rágcsál? Nyomom és nyomom...
Nem reagál már annyira? Növelem az erősséget. Honnan tudom, hogy ez neki mennyire fáj? A felelősebbje, bátrabbja kipróbálja a csuklóján. Na de a nyakán?... És még ha tán ezt is, attól még nem lehet kutya. Nem lehet kutya-vére, kutya-idegei, kutya-bőre. Nem lehet egyszerre si-cu és akita, vastag bőrű vagy érzékenyebb, makkegészséges vagy makktalan.
Mellesleg két kurva nagy fémtüske közvetíti az áramot a nyakörv belső felén, egyszer szalad neki valaminek az állat és beleáll a cucc a torkába. Baráti.

Egy kis tanuláselmélet (megint)

Csak büntetésből nem tanul a kutya.** Hogyhogy? Hiszen abbahagyja a nemkívánatos viselkedést! Persze. Pillanatnyilag. Vagy amikor nem látom. De tanulási folyamat nincs.
Az ok nem szűnik meg, csak a tünet. Továbbra is rettegni fog a szomszéd masztifftól, sőt még jobban, mert tényleg rossz élmény éri, ha meglátja. Továbbra is szétrág mindent a szeparációs stressztől. És továbbra is behívhatatlan, ha lekerül a póráz.

**mint ahogy kizárólagos jutalmazásból sem, akármit is suttognak. 

Minél több erőszakos módszert alkalmaz valaki, annál gyengébb a bizonyítványa kutyaértésből. Ez nem tanítás, csak fizikai erő- és eszközfölény. Nincs kontraszt jó és rossz között, csak rossz van. Na de mi volt épp rossz? Ez a mozdulat? Az irány? A macska a túloldalon? Az időjárás?
Arra nem kap útmutatást, mit szeretnénk, hogy csináljon, a kívánatos viselkedést jutalmazni is kellene. És mi a firlefranccal jutalmazzunk, ami feledtet ekkora retorziót? Mekkora csokitorta kell, hogy kockáztassuk érte a korbácsot?

Pont fordítva működik, mint a klikkeres formálás; ott különböző viselkedések felajánlásáért jutalmat kap, ez bátorítja őt újabb és újabb próbálkozásokra. Ha viszont nyakon csapja a delej minden egyes megmozdulásánál, egy idő múlva abbahagy minden akciót, a tanult tehetetlenség állapotába dermed. Tényleg ezt akartuk?!

De hát valami mégiscsak kell

Semmi nyakörv - az egyszeri járókelő
szerint tutira kóbor kutyák

Zsófi barátnőm szerint ugyan nem, ő nemhogy pórázt, de nyakörvet sem használ Shianne-hez. Mivel nem vagyunk mind olyan veleszületetten kutyaértők, mint ő, kellhet némi segédeszköz.*** 

*** a minap kénytelen voltam nagyhirtelen felnőni hozzá, amikor is kezembe nyomta Csupasznyakú Shi-t, hogy ugyan sétáltatnám meg.

Részemről a kutyakendőt preferálom, magas a barátságosító faktora, de elismerem, kiképzésre nem alkalmas. Könnyen kihúzhatja belőle az eb a fejét (terápiás helyzetben így szelíden kihátrálhat a tortúrássá váló szituból), inkább csak jelzésértékű cucc. Mégiscsak van valami a nyakán, amit ha megfogok, Mari néni megnyugszik, hogy fékezve a vadállat.
Amúgy meg egy sima textil- vagy bőrnyakörv tökéletesen megfelel mindenféle célra.

Pórázt csak elvétve, ha muszáj. Tömegben, ahol hajlamos lenne elkóvályogni vagy terelni. Szűk járdákon, bicikliforgalom mellett. Ha látja a rendőr, közteres.
Ha extrém disznóságot csinált, büntetésként.
Ördögi kör, amikor valaki a nevelés hiánya miatt használja: nem meri elengedni a madzagról, amíg neveletlen, de tulajdonképp minek megnevelni, amikor olyan kényelmes csak fogni a pórázt?
Ardi persze hozzám van lasszózva forgalmas utak mellett, még hülyécske kicsit a nagy szabadsághoz, de dolgozunk a témán. 

És a végére az örök kedvenc: a flexi. Hoztam is meg nem is, szabadon engedem meg nem is. Nem bízom meg benne, de sajnálom, hogy nem szaladgálhat. Ezért vállalom az áldozatot, hogy körbetekeredem a fákon, bokrokon, villanyoszlopokon, járókelőkön. Másik kutyával összeszagolás, netán játék gordiuszi csomókat eredményez. Ha túl messze van a blöki, hatalmas lapátoló mozdulatokkal próbálom meg visszacsévélni, netán puszta kézzel rángatom a drótvékony madzagot. Vág, horzsol, tekeredik. Parkbéli kutyás cimborának a sürgősségin varrták vissza az ujját.
A hosszát nem lehet pontosan belőni, ha elfogy, ránt egy röptetőset a kutyán, aki csak néz hülyén, hogy ezt most miért. Ha igazán nekiindul, mire gazdi megtalálja a rögzítőgombot, esetleg rég lerongyolt az útra Cirmit üldözve.
Vissza kicsit a tanuláselmélethez - mit is közvetít a flexi? Egyrészt folyamatosan húznia kell az ebnek, hogy haladjon, ergo a büdös életben nem fog laza pórázon sétálni, másrészt az állandó feszülésből azt érzékeli, hogy a gazdi mögötte áll és megvédi, ha kell. Ennélfogva hatalmas lesz az arca, amikor normál esetben lehet, hogy inkább meghátrálna.
Van persze fix hossz opció, és akkor lehet laza. De akkor meg tökugyanolyan, mint egy sima póráz.

Rabok legyünk vagy szabadok

Ha nem tudod, bízol-e a kutyádban annyira, hogy lekerülhet a póráz, csak gondold el: hogy érintene, ha most elszakadna?

Öröm, bódottág

Igazából akadémikus ez az egész agyalás tanulásról, nevelésről, mikor kell és mikor nemről, ha jövőre leegyszerűsödik az életünk: mindenhol kell és kész. Elvileg eddig is kellett, de januártól szigor lesz és irgumburgum: vége az erdőn-mezőn, városban szabadon csatangoló, vadorzó, gyerekriogató fenevadaknak. A kutya kertbe való, tanyára. A hivatásos vadász- és triflakereső kutyák létét elismerik, szigorú szabályok mellett ők létezhetnek szabadon, a többi sokszáz egyéb célra tartott eb meg törődjön bele a rabságba és a szűkös-szaros kutyafuttatókba.
Igaz, hogy ők évszázadok óta próbálnak alkalmazkodni a mi igényeinkhez, elvárásainkhoz, a kedvünkért megszokták a várost, a szájkosarat, az őrült sok zajt és ingert, a kutyaruhákat, a kanapét (na jó, az nem lehetett olyan nehéz), de úgy tűnik, mi továbbra sem vagyunk hajlandók áldozatokra azért, hogy nekik jobb legyen. 

.

Biciklizünk...

Most ez a legújabb. Ideje volt elkezdeni, Timber anno hosszú kilométereket kocogott a bringa mellett, klassz is volt a kondija. Nem is tudom, ezzel a futóbolonddal eddig miért nem használtam ki a lefárasztás eme remek formáját... 

...dehogynem tudom. Mert köröz, mint egy szédült pille, és hatalmas eséseket vizionáltam ahogy tutira betekereg a kerék alá. Láttam, hogy csinálja.

A töltés melletti parkon végighúzódik egy bicikliút-gyalogjárda kombó, a lehető legrosszabb párosítás.* A kismamák, gyalogosok, kutyások stb. járdaként használják, a bringások pedig - az elején-végén kitett táblának megfelelően - osztott kerékpárútként. Mivel burkolati jelek nincsenek (és ha lennének, az se sokat számítana, mert többek között ennek sincs itthon kultúrája), mindenki ott szédeleg, ahol épp kedve tartja.

* nem mintha az autóútról festéssel leválasztott verzió sokkal jobb lenne, azt parkolóként szokás hasznosítani.
Aki pedig felveszi a támogatást kerékpárút-építésre, aztán elintézi egy tábla kihelyezésével - nagyzolási rohamában netán egy sárga csík felfestésével -  röhög a markába. És kiteszi büszkén az EuroVelo jelzést is. Egyes szakaszokon valóban könnyedén lehet haladni - traktorral.

Figyelmes bringások lassítanak, számítanak az útra kirohanó gyerekekre, kutyákra, biliárdgolyóként (szegélytől-szegélyig) közlekedő holdkórosokra. Figyelmes kutyások és anyukák cirka félpercenként körülnéznek, közeledik-e valaki biciklivel, netán robogóval.
Fentiek száma elenyésző.

Amikor Dorka karambolozott, minden érintett hülye volt. A bicajos túl gyorsan jött. Dorka egy másik kutya kergetésével volt elfoglalva, se látott, se hallott. És én későn reagáltam, mire ráordítottam hogy álljon meg, már össze is csattantak.
A kétkerekű terminátor ilyenkor anyázik. Én is, mindketten jogosan. Így megy ez.

Lóhátról előreküldhető

Szóval ilyen előzményei voltak kiskutyám nyeregből edzésének. Illetve nem is, mert lóhátról már gyakoroltunk, csakhogy a kies határmentén cirka másfél óránként találkozunk emberrel, autóval, szemben az itteni népvándorlással. Viszont legalább nyugodtan kigyakorolhattuk a "lábhoz" és "előre" vezényszavakat szokatlan körülmények között is; jelesül hogy a láb, amihez igazodnia kell, egy méterrel a feje fölött lengedez, előreküldés közben pedig üldözi egy horkantgató hétmázsás fenevad. És még én is kurjongatok a tetején - franc tudja hogy most akkor menekülni kell, vagy gazdit menteni?!

Már egész lókomfortosan közlekedett, mire elkezdtem gondolkodni a kétkerekűség kipróbálásán. Rásegítő történésként tavaly ősszel, amikor  áttekertem Észak-Pestre, a Döbrentei tértől (Erzsébet híd, budai hídfő) a Vizafogóig (Árpád híd, pesti hídfő) futott mellettem-előttem-mögöttem egy argentin dog-szerű ebállat, a gazdája cimbalmon** biciklin kísérte. A kutty profin kerülgette a gyalogosokat, megtalálta azokat a sávokat a bringaút mellett ahol nem volt útban senkinek, minden járdaszegélynél magától megállt. Leellenőriztem a sebességmérőmön: átlag 18 km/h-s tempót tartott. Az egyik lámpánál szóba elegyedtem humán tartozékával (azon ritka biciklis-alfajhoz tartozott, akik megállnak a pirosnál), megnyugtatott, hogy a négylábú adja az iramot, ő csak követi. Gyakorolhattak egy ideje, színizom volt a blöki és alig lihegett.

** a biciklikerék zenei felhasználási lehetőségei itt. Van kutya is. 

Zsófi dettó noszogatott, szóval egy szép márciusi délután (az őrült havazások előtt, amikor még úgy tűnt, idén lesz tavasz is) kikarikáztunk a Kopaszi-gátra. Shianne feszt előrerohant, cserébe Dorka hazafelé  főleg a nyelvén vonszolta magát. (A dilinyóssághoz bezzeg mindig van energiája.) Viszont egész jól jött láb mellett. Ha előreküldtem, időnként meg kellett szólítanom, mielőtt visszafordult volna megnézni hol vagyok. Mert a megnézés neki csakis köríven megy, persze pont a bringa előtt kanyarodva... lüke terelőkutya.

Kopaszi kutyafuttató nagyobb térképen való megjelenítése

Felbátorodva a sikeren, a héten kipróbáltuk a kutyasulis távot. Voltak necces szakaszok, pl. az őrmezei kertes házak között, ahol mindegyik kertben kerítés-melletti őrjöngésre csábítón csaholtak a kollegák, vagy ahol keskeny sávra szűkülve megy át a bicikliút az M1-M7 alatt, az autóúttól aligkorláttal elválasztva.
De nagyon ügyes volt a lány, és egész gyors is; időnként visszafogtam 9 km/h körülre, de részéről a 13 km/h-t preferálta.

Nagyobb térképre váltás

Kérdezték a suliban, pórázaztunk-e. Kicsit belegondoltam, miért is nem? aztán élénken bevillant a kép, amint Dorka elrohan kerítésezni / elkezd terelni / megtorpan kakálni. Szóval ezért nem. 

Amúgy meg azt vettem észre, hogy a kutya mellett bicikliző gazda ugyanolyan barátságosító hatással van a járókelőkre, mint a kutyakendő; ahogy egy színes nyakbavalót viselő ebről nehezebben tételezik fel, hogy vérszomjas, úgy a szorgalmasan loholóról se gondolják, hogy ráérne öldökölni. Elhiszik a jólneveltséget, ha a kutya senkire se nézve, egyenes vonalban fut a gazda mellett. De miért kell ehhez a drótszamár...? 

Szobacirkálók

Adott a szitu: sétálunk az utcán. Bevallom töredelmesen, többnyire póráz nélkül (elvégre iskolázott, engedelmes, nem agresszív kutyám van). Jön velünk szembe egy másik kutyás, kistermetű (mondjuk spánielnél kisebb), magához horgonyzott ebével. Kiskutty Dorka láttán elkezd őrjöngeni, gazdi reakciói:

1. átmegy az út túloldalára, közben a bajsza alatt - vagy épp hangosan - anyázik ránk (mármint hogy miért nincs pórázon az a vadállat. Aki ugyan tök közönyösen ácsorog mellettem míg az övé tombol, de akkor is.)
2. ölbe kapja az állatkát
3. elkezdi neki magyarázni gügyörészve, "jajjdekisbutavagy, hátnemlátodhogynembánt?", miközben a szőrcsomó vérben forgó szemmel, üvöltve tépi a pórázt. Nemcsak hogy nem rezonál a hegyibeszédre, de ballisztikus ívben le is szarja. Ő ölni akar.  

Közép- és nagytermetű kutyák jóval ritkábban reagálnak így a közeledtünkre, de hiába mondogatja kedves cimborám, hogy Buda tulajdonképp egy falu, ahova bakanccsal és hátizsákkal indul az ember, azért ahhoz eléggé város, hogy szőnyegalattjáró méretű legyen a többség.

Persze megint kiemelem, messze nem minden kiskutyára / kiskutyás gazdira igaz a fenti. De sajnos elég sokra igen. Régóta morfondírozok rajta, miért van ez így, mik az idevezető okok, hogyan lehetne másképp. 

Már a fajtaválasztás jelzésértékű. Kevesen döntenek azért a kistermetű eb mellett, mert tisztában vannak az adott fajta adottságaival, igényeivel és pont ilyet szeretnének. Többnyire inkább az a kiindulópont, hogy ilyen törpével nem lesz gond, sokkal kezelhetőbb egy normál növésű állatnál.* Elboldogul vele a gyerek, a nagymama, nem kell hozzá előképzettség, kutyaiskola, szöges nyakörv.

*Alapvetően téves elképzelés, hogy itt bármi a fizikai erőn múlik. Aki úgy véli, nem bír el a naggyal, az a kicsivel se fog. 

Őt is lehet öltöztetni...

Vagy: kicsi a lakás, ugye milyen kínzás nagy kutyát lakásban tartani. (Ez ütős érv, főleg ha összevetjük egy foxterrier mozgásigényét egy masztifféval.)

Vagy simán csak olyan cukesz-mukesz.

A kiskutty aztán nő-nődögél, fizikailag ugyan alig, de lelkiekben annál inkább. Nevelés híján is folyamatosan tanul, csak nem biztos, hogy azt, amit szeretnénk. Ha édesgazdái hetek-hónapok múltán is úgy bánnak vele, hogy "jajj, hát nem tanítjuk még, hadd legyen gyerekkora", a kutya korlátok és alapvető szabályok híján totál zizi lesz. Gazdi ebből annyit vesz észre, hogy az állatka morgós, akarnok és tojik a szép szóra.
Holott ő simán csak nem érti, hogy működik ez az ingerekkel teli, oltárian zajos világ, mit szabad és mit nem, miért dédelgetik időnként agyon máskor meg miért kiabálnak vele, miért nem tombolhatja ki magát soha. És hogy a többi kutya miért tűnik olyan bazi nagynak.

Ugyan lehet, hogy egy nagyobb macska simán felképeli, de ettől még nagyon is kutyaként kell(ene) bánni vele. Ő valószínűleg nagyjából farkasméretűnek gondolja magát, és rettenetesen frusztrálja, hogy a világ nem ezt jelzi vissza. Nem elég, hogy ijesztőek a fölé tornyosuló fajtársak, de még a gazdi is lépten-nyomon megrepteti. Az a szerencsésebb eset, ha kézzel emeli fel, de nem egyszer láttam, hogy még lehajolni is lusta, inkább a póráznál (ergo a nyakánál) fogva rántja fel a jobb sorsra érdemes négylábút. A fuldoklás garantált, de különösen ijedős és hülye gazda egy ilyen mozdulattal simán eltörheti a kutyája nyakát.

És mi történik, ha felemelik a jószágot? Kikerül a lába alól a talaj, még bizonytalanabb lesz, esélye nincs megvédeni magát - a másik kutya pedig erős izgalomba kerül attól, hogy mi lehet az a kincs, amit pont elkaptak az orra elől. Ha eddig nem érdekelte a kicsi, ezután tutira fogja. Borítékolható hogy felugrál, ha ügyes, fel is dönti öleb-gazdit muffostul.

És... mit lehet tenni?

Lehet kutyaéleten át rettegni a többi kutyástól, pórázon rángattatva magunkat fától-fáig, nem engedni kis haverunkat más kutyákkal ismerkedni, összeszagolni, játszani. Ez kb. azt jelenti, mintha az ember soha nem beszélgetne senkivel, sakkpartiról, sörözésről, színházba járásról nem is beszélve. Kvázi üvegbura.
Vagy pedig...

...első körben gazdinak kell legyőznie az ölbeemelési kényszert, ehhez nem árt kicsit utánaolvasni a kutyaviselkedésnek, nevelésnek. Vannak persze, akik rossz tapasztalatra hivatkoznak, hogy már érte kedvencüket támadás, de ettől a felkapás sem fogja megvédeni se a blökit, se a gazdit, sőt. Ugyanakkor a kiskutyákat ért támadások kiváltó oka az esetek nagyon nagy hányadában a maga a kiskutya, szóval ezzel is az ő gazdájának volna elsősorban feladata. (Persze ez nem azt jelenti, hogy aki ráengedi a rotweilerét egy csivavára, az nem egy utolsó büdös bunkó, akárhogy is a csiva kezdte.)

Szóval amikor már nem rándul gazdi keze idegesen ha feltűnik egy másik eb a láthatáron, lehet kezdeni összejárni pár olyan kutyással, akiknek megbízhatóan barátságos, kiegyensúlyozott az ebük. A kicsinek ugyanis kimaradt az életéből a kutyákkal való találkozás, a szocializálódás folyamata, ezt valahogy pótolni kell.
Lehet hagyni őket ismerkedni, és ha a kicsi félelmében, ijedtében rámorog a másikra, jó lenne, ha senki nem kezdené el simogatni meg kedvesen beszélni hozzá, mert ezzel csak rádicsér a barátságtalan viselkedésre. A nagyot sem kell elrángatni a közeléből, hiszen akkor is bejön a stratégiája; megszabadult félelme tárgyától. Ha behúzódik embere lába mellé, és onnan indít kitámadásokat - mintegy bázisból -, el kell lépni mellőle. Hamar összeomlik a nagyarcúsága, kénytelen belátni, hogy nincs elég bátorsága ehhez. A többi kutya nyugodt viselkedése pedig meggyőzi, hogy tulajdonképpen felesleges dürrögni.

Mindezek mellé nem árt, ha gazdi egyértelműen viselkedik és következetes. A bizonytalan, hektikus (meta)kommunikáció a kutyát az irányítás átvételére késztetheti - van, amelyik boldogan megtenné bármely pillanatban (izé, Doris, takarodj a klaviatúráról!), de többségüket stresszeli a felelősség. A stressz pedig legalább olyan gyilkos dolog, mint a túltenyésztés vagy az olcsó kutyakaja; jelentősen megrövidítheti a kutty életét.

A higgadt, biztonságot nyújtó bánásmóddal egyenfontosságú némi fegyelem, ez kereteket ad a kutya életének. Ha valaki olyan kicsi, dédelgetnivaló szőrcsomót akar, amit nem kell nevelni, az vegyen macskát. A kutyát ugyanis muszáj. Ne higgye senki azt, hogy majd a póráz majd úgyis mindent megold, elég szánalmas és szomorú, ha kutyát a gazdájával csak a madzag köti össze.
Nem munkavizsga a cél (bár akár...), az alapvető ül-fekszik-marad-lábhoz bőven elég. De ennyi kell.

A fegyelem része az is, mit csinálhat a lakásban a kutya, gondolok itt a kanapéra-ágyba felengedésre és a kunyerálásra. Utóbbi a veszélyes, mert egy kicsi kutya sokkal kevesebbtől is el tud hízni, pláne ha az a kevesebb ráadásul valami durva szénhidrát. Maga az elhízás sem jó dolog, baromian megterheli az egész szervezetet, de a finomított cukrok emésztésére nem rendezkedett be a kutya igen rövid - ennélfogva borulékony egyensúlyú - bélrendszere. A csokoládé pedig egyenesen halálos lehet. Most jönnek a felhördülések, hogy ez mekkora marhaság, az én kutyámnak sincs tőle semmi baja. Persze. Nem is mindegyiknek lesz. Csak amelyik érzékeny rá. És ez vajon hogy derülhet ki...?
Arról az egyszerű tényről ne is beszéljünk (mindenkit nyüstöltek ezzel gyerekkorában, Fognyűvő Manóval  színesítve a történetet), hogy a kutya nem tud fogat mosni.

Az ágyba engedés meg mindenkinek szíve joga, részemről nem szívesen alszom fűszáldarabok és sárnyomok között, de ha valakinek ez bejön... mondjuk egy kicsitől legalább el lehet férni. Viszont az ágyban alvás kedvéért minden este megfürdetni és ezzel változatos bőrbetegségek veszélyének kitenni a kutyát nettó állatkínzás.

A kanapé ugyanez pepitában. Persze nehéz megállni, hogy egy hideg téli estén az ember ne rángassa fel maga mellé a - meglehetőst ernyedten tiltakozó - biotakarót... :-)

Utóirat: fél év múlva várhatóan újragondolom az idegbeteg-ugatós-hülye-kiskutyás nézeteimet. Addigra lesz egy sheltie-nk.