Szöges, fojtó... kendő

Támadó vadállat

Fellángolt mostanában a póráztéma és amúgy is régóta figyel itt a piszkozat a különféle nyakbavalókról. Ráadásul akárhányszor meglátom az idióta tömbszomszédot a szöges nyakörves dalmatájával (!), felhorgad bennem a vágy, hogy na most aztán jól megírom. Ma is láttam. Befelé álltak a tüskék.

Ezeket nem kéne

Ha már szöges, kezdem ezzel. Mi a baj vele? Hisz - idézet következik - vannak olyan fajták, akiket csak így lehet kezelni. Idézet vége. A gáz az, hogy a fenti mondat egy habilitációs kutyakiképzőnek tanuló csoporttársam szájából hangzott el.* Habilitációs, érted. Vagyis terápiás kutyás. Jól kinéznénk, foglalkozás alatt a szögesdrótba kapaszkodó gyerekekkel, zupás őrmesterként ordibáló gazdával.
Anno fél éves okulás után alapvető engedelmességi feladatokból (is) vizsgáztunk, saját kutyával. Való igaz, egyik kutya sem ment olyan gyönyörűen lábnál, mint a fenti tyúké. Az apportnál, majd az előreküldésnél viszont a kutya szétesett, bizonytalankodott, nem vágta, mi van - kikerült a nyakörvet rángató kéz hatóköréből.
Aztán képzeljük csak el egy röpke pillanatig, hogy nézhet ki az ilyen kutya nyaka a szőr alatt. Bevérzések, lila foltok, sebek. Egy-két szinttel beljebb: légcső- és gerincsérülések, nyelési és légzési problémák. Fincsi, mi?

*Miután jópár szeánszon át volt módja tanulmányozni a főként jutalmat, motivációt alkalmazó módszereket. A csoportban volt doberman, malinois, német juhász, tehát hagyományosan "kemény" fajták. Valahogy mégis elbírtunk velük.

A fojtó a másik cuki találmány. Légcsőnek, hangszálaknak dettó nem tesz jót, az agyi vérellátásra is elég káros. Próbáljon meg bárki úgy tanulni, hogy közben lelkesen fojtogatják. Ja, és ne is küzdjön ellene, mert csak fokozódni fog a légszomj.
Az enyhébb fokozatú cucc csak egy bizonyos pontig tud szorulni, ott megáll. Ha ez a pont mondjuk egy centivel szűkebb, mint az eb nyakbősége, nem olyan durva a helyzet. Mármint ha gazdi gondosan leméricskéli, és nem mondjuk szín alapján választ nyakörvet. És ha rövid szőrű az állat.  Akkor egy rántás = egy rövid negatív inger, majd azonnal lazul a póráz, lazul a szorítás. Alig több, mint egy sima nyakörvnél. (Az ugye alap, hogy a húzásról nem fojtóval szoktatjuk le a kutyát?! Marha hamar hozzászokik, hogy fuldoklik, és úgy húz.)
Hosszú szőrű ebnél a nevelő érték konvergál a nullához, ha belegabalyodik a szőrbe, hiába lazul a póráz, a nyakörv tovább fojtogat. És mit olvasok egy amcsi weboldalon, amikor Ardira várva feltúrom a netet mindenféle info után? "A sheltie-k hajlamosak a szökésre, és mivel kicsi a fejük, esetükben csakis fojtó nyakörv jöhet szóba."  Lepetézek. Shetlandi fojtóval. Ez van olyan jó, mint a dalmata szögessel.
Az über genyóság viszont a végtelenített fojtó. Illetve van vége: elájul a kutya. Vagy meghal. Basszus.

Fentiek mellett a láncnyakörv nem is olyan súlyos dolog, maximum pár szál - vagy pár csomó - szőrt téphet ki. A többi kutya bánja inkább, Dorka egyik metszőfoga kettétört, mikor játék közben beleakadt a haver nyakláncába. 

Magyarországon szerencsére nem terjedt el annyira az elektromos nyakörv - valószínűleg az ára miatt -, annál inkább közkedvelt például Angliában. Fura, mi? Az angolok híres állatbarátok, és mégis iszonyú sok ilyen kínzóeszköz van náluk használatban. És pont a kutyaszeretettel indokolják; ők azt szeretnék, hogy szabadon szaladgáljon az ebzet, de ne az autó elé / vadászni / világgá.
A nevelésről meg vagy nem hallottak, vagy ignorálják, hiszen az fárasztó.
A hatalmas állatszeretet mellett viharsebesen megtanultak együtt élni azzal a ténnyel, hogy kedvencüknek konstans fájdalmat okoznak. A kutyánk - aki társunk, családtagunk - végtelenül jóindulatú lény, még az igen hülye, ütlegelős gazdát is szeretni tudja, baromi ritkán sokall csak be. És ezzel szemét módon visszaélünk.
Eleve nem akar különösebben a neveléssel foglalkozni, aki villanyost vesz (az most tökmindegy, hogy időhiány, nemtörődömség, türelmetlenség vagy bármi az ok), de marha könnyű még inkább ellustulni távirányítóval a kézben. Előbb-utóbb minden problémára jó megoldásnak tűnik. Ugat? Nyomom a gombot. Felborítja a kukát? Nyomom a gombot. Elszökik? Kitámad? Bepisil? Rágcsál? Nyomom és nyomom...
Nem reagál már annyira? Növelem az erősséget. Honnan tudom, hogy ez neki mennyire fáj? A felelősebbje, bátrabbja kipróbálja a csuklóján. Na de a nyakán?... És még ha tán ezt is, attól még nem lehet kutya. Nem lehet kutya-vére, kutya-idegei, kutya-bőre. Nem lehet egyszerre si-cu és akita, vastag bőrű vagy érzékenyebb, makkegészséges vagy makktalan.
Mellesleg két kurva nagy fémtüske közvetíti az áramot a nyakörv belső felén, egyszer szalad neki valaminek az állat és beleáll a cucc a torkába. Baráti.

Egy kis tanuláselmélet (megint)

Csak büntetésből nem tanul a kutya.** Hogyhogy? Hiszen abbahagyja a nemkívánatos viselkedést! Persze. Pillanatnyilag. Vagy amikor nem látom. De tanulási folyamat nincs.
Az ok nem szűnik meg, csak a tünet. Továbbra is rettegni fog a szomszéd masztifftól, sőt még jobban, mert tényleg rossz élmény éri, ha meglátja. Továbbra is szétrág mindent a szeparációs stressztől. És továbbra is behívhatatlan, ha lekerül a póráz.

**mint ahogy kizárólagos jutalmazásból sem, akármit is suttognak. 

Minél több erőszakos módszert alkalmaz valaki, annál gyengébb a bizonyítványa kutyaértésből. Ez nem tanítás, csak fizikai erő- és eszközfölény. Nincs kontraszt jó és rossz között, csak rossz van. Na de mi volt épp rossz? Ez a mozdulat? Az irány? A macska a túloldalon? Az időjárás?
Arra nem kap útmutatást, mit szeretnénk, hogy csináljon, a kívánatos viselkedést jutalmazni is kellene. És mi a firlefranccal jutalmazzunk, ami feledtet ekkora retorziót? Mekkora csokitorta kell, hogy kockáztassuk érte a korbácsot?

Pont fordítva működik, mint a klikkeres formálás; ott különböző viselkedések felajánlásáért jutalmat kap, ez bátorítja őt újabb és újabb próbálkozásokra. Ha viszont nyakon csapja a delej minden egyes megmozdulásánál, egy idő múlva abbahagy minden akciót, a tanult tehetetlenség állapotába dermed. Tényleg ezt akartuk?!

De hát valami mégiscsak kell

Semmi nyakörv - az egyszeri járókelő
szerint tutira kóbor kutyák

Zsófi barátnőm szerint ugyan nem, ő nemhogy pórázt, de nyakörvet sem használ Shianne-hez. Mivel nem vagyunk mind olyan veleszületetten kutyaértők, mint ő, kellhet némi segédeszköz.*** 

*** a minap kénytelen voltam nagyhirtelen felnőni hozzá, amikor is kezembe nyomta Csupasznyakú Shi-t, hogy ugyan sétáltatnám meg.

Részemről a kutyakendőt preferálom, magas a barátságosító faktora, de elismerem, kiképzésre nem alkalmas. Könnyen kihúzhatja belőle az eb a fejét (terápiás helyzetben így szelíden kihátrálhat a tortúrássá váló szituból), inkább csak jelzésértékű cucc. Mégiscsak van valami a nyakán, amit ha megfogok, Mari néni megnyugszik, hogy fékezve a vadállat.
Amúgy meg egy sima textil- vagy bőrnyakörv tökéletesen megfelel mindenféle célra.

Pórázt csak elvétve, ha muszáj. Tömegben, ahol hajlamos lenne elkóvályogni vagy terelni. Szűk járdákon, bicikliforgalom mellett. Ha látja a rendőr, közteres.
Ha extrém disznóságot csinált, büntetésként.
Ördögi kör, amikor valaki a nevelés hiánya miatt használja: nem meri elengedni a madzagról, amíg neveletlen, de tulajdonképp minek megnevelni, amikor olyan kényelmes csak fogni a pórázt?
Ardi persze hozzám van lasszózva forgalmas utak mellett, még hülyécske kicsit a nagy szabadsághoz, de dolgozunk a témán. 

És a végére az örök kedvenc: a flexi. Hoztam is meg nem is, szabadon engedem meg nem is. Nem bízom meg benne, de sajnálom, hogy nem szaladgálhat. Ezért vállalom az áldozatot, hogy körbetekeredem a fákon, bokrokon, villanyoszlopokon, járókelőkön. Másik kutyával összeszagolás, netán játék gordiuszi csomókat eredményez. Ha túl messze van a blöki, hatalmas lapátoló mozdulatokkal próbálom meg visszacsévélni, netán puszta kézzel rángatom a drótvékony madzagot. Vág, horzsol, tekeredik. Parkbéli kutyás cimborának a sürgősségin varrták vissza az ujját.
A hosszát nem lehet pontosan belőni, ha elfogy, ránt egy röptetőset a kutyán, aki csak néz hülyén, hogy ezt most miért. Ha igazán nekiindul, mire gazdi megtalálja a rögzítőgombot, esetleg rég lerongyolt az útra Cirmit üldözve.
Vissza kicsit a tanuláselmélethez - mit is közvetít a flexi? Egyrészt folyamatosan húznia kell az ebnek, hogy haladjon, ergo a büdös életben nem fog laza pórázon sétálni, másrészt az állandó feszülésből azt érzékeli, hogy a gazdi mögötte áll és megvédi, ha kell. Ennélfogva hatalmas lesz az arca, amikor normál esetben lehet, hogy inkább meghátrálna.
Van persze fix hossz opció, és akkor lehet laza. De akkor meg tökugyanolyan, mint egy sima póráz.

Rabok legyünk vagy szabadok

Ha nem tudod, bízol-e a kutyádban annyira, hogy lekerülhet a póráz, csak gondold el: hogy érintene, ha most elszakadna?

Öröm, bódottág

Igazából akadémikus ez az egész agyalás tanulásról, nevelésről, mikor kell és mikor nemről, ha jövőre leegyszerűsödik az életünk: mindenhol kell és kész. Elvileg eddig is kellett, de januártól szigor lesz és irgumburgum: vége az erdőn-mezőn, városban szabadon csatangoló, vadorzó, gyerekriogató fenevadaknak. A kutya kertbe való, tanyára. A hivatásos vadász- és triflakereső kutyák létét elismerik, szigorú szabályok mellett ők létezhetnek szabadon, a többi sokszáz egyéb célra tartott eb meg törődjön bele a rabságba és a szűkös-szaros kutyafuttatókba.
Igaz, hogy ők évszázadok óta próbálnak alkalmazkodni a mi igényeinkhez, elvárásainkhoz, a kedvünkért megszokták a várost, a szájkosarat, az őrült sok zajt és ingert, a kutyaruhákat, a kanapét (na jó, az nem lehetett olyan nehéz), de úgy tűnik, mi továbbra sem vagyunk hajlandók áldozatokra azért, hogy nekik jobb legyen. 

.

Minek nevezzelek?

Elkészült végre, el se hiszem! Két hónapnyi várakozás után itt van, paszentos, praktikus, használható és még jól is néz ki. Szerintem legalábbis. Hisz az én ötletem volt. 

(miről ömleng ez itt?!)

Elég sok cuccnak kell kéznél lennie kiképzés alatt, ahogy az már itt említém vala. Ezeket eddig egy hátizsákban hurcibáltam, ami vagy a hátamon lifegett-izzasztott egyfolytában (nem opció), vagy letettem valahova, és ha kellett valami belőle, odarohangáltam hozzá. Persze mindig a pálya túlfelén jutott eszembe, épp mit felejtettem el.

Próbáltam minél több kelléket magamra akasztani; fityegett egy zsákocska az övemen a jutifalatnak, egy a labdának vagy kongnak, a zsebeim tele kakiszacskóval, mert Dorka imád a legnagyobb nyílt terület kellős közepére szarni (na meg néha "kölcsön" kell adni egyet-egyet a feledékenyebb gazditársaknak), már nem volt rajtam hely, holott még egy csomó minden kellett volna kézhez, pluszban ez a sok bizbasz marhára útban is volt. Futás közben összevissza himbálózott rajtam a mindenféle, lehetőleg tök eltérő ütemben, folyton beleakadt valamelyikbe a kezem, meg kipotyogtak a cuccok. És a gatyám is majd' leesett a súlytól. Nem volt komfortos, na. 

(hiába na, ezek az első világbeli problémák...)

Elkezdtem kutakodni, milyen lehetőségek vannak. A TopMancsos kiképzők sokzsebes mellényt használnak, nem szép, cserébe meleg. Én meg húsz fokban is klimaxolok, nem nyert. Az agilitysek övszoknyája ugyanúgy útban lenne a kezemnek, meg szerintem kicsit röhejes is. Egy sokzsebes, bő nadrág akár be is válhatna, viszont futás közben ugyanúgy klopfolnák a kincsek a combomat, mint a zsákocskák a csípőm. 

(ennek semmi se jó)

KK öccse rendelt magának Berlinből egy nagyon pofás holmit, olyan töltényöv-féle, skulók helyett zsebekkel. Nagyon megtetszett a forma, a dizájn, csak a zsebeket keveselltem rajta. Hiába kutakodtam a neten, nem sikerült bővített tárolóhelyes verziót találnom, szembejöttek velem viszont mindenféle katonai-vadászati célú málhahámok. Ez olyan, mintha az ember egy gurtnikból eszkábált mellény-vázat öltene magára, és erre tud mindenféle kistatyót, tokot, cugehört, továbbá firlefrancot aggatni. Beértem volna már ezzel is, és mivel tőlünk uzkve kétszáz méterre leledzik egy vadászbolt, betévedtem a nyomorommal.

(hülye ötlet volt)

Helyben nem tartottak málhahámot, de volt ezer meg egy csilivili katalógusuk, mutatták, miket tudnak szépen, ügyesen rendelni. Egy kisebb afrikai ország éves költségvetésének megfelelő összegért. Húztam a számat, habogtam valamit egy töltényöv-szerű izéről. Az enyhén leereszkedő modorú bolttulaj (nem tudom, ez annak szólt-e, hogy csak egyszeri kutyás vagyok, nem pedig vadász / military-buzi, vagy mindenkivel ilyen) rávágta, hogy az ugyan nincs, de! bármit meg tudnak varrni, csak rajzoljam le, mit akarok. 

Pár nap alatt megszültem a rajzot. Eléggé be vagyok oltva rajzolás ellen, kerttervezéskor is ez a legnagyobb nyűgöm, de meglett. Visszavittem hozzá, szabásmintát is kért. Ez már hosszabb ideig tartott, de két hét alatt összeszenvedtem. Rábólintott, még egyeztettünk anyaghasználatot, mifenét, azt mondta, a varroda kapacitásától függ, de kb. két hét. Mondom, jó. 

(akkor higgy neki, ha ló legel a sírján)

Két hét múlva benéztem, jött a hímhámozás, hogy gondok vannak vele, meg át kellett kicsit tervezni, de még egy hét és meglesz. Mondom, jó. 

Eltelt ez is, persze megint nem hívott, megkerestem. Ugyanaz a hímhám duma, lassan leesett, hogy bele se kezdtek. Mondom, nem jó, pár nap múlva újra felhívtam, hogy akkor kérném vissza másnapra a terveket, mert ennyi idő alatt már én megvarrtam volna. Semmi hímhám ezúttal, megkaptam az arcomba, hogy holnapra nem, mert nem megy senki a szabóhoz, akinél a tervek vannak. Hol érdekeljen ez engem? Akkor holnapután. Az meg neki nem jó, mert tárgyalni megy, ő nagyon fontos ember, nem ér rá. Heló szolgáltatóipar, kapitalizmus, a vevőért vagyunk, ráadásul ő ajánlotta fel, hogy megcsinálják, nem én erősködtem... heló magyarisztán 2013.

Puffogtam nem keveset, lekottáztam magamban, hogy jövő héten milyen változatos indokokat fog kitalálni, miért nem kapom meg a rajzaimat, milyen megalázó lesz (nekem!) állandóan a nyakára járni és kuncsorogni. Mert annyi gerinc nem volt benne, hogy megmondja: bocs, hölgyem, rájöttem, hogy én ezen nem keresek két marék mogyorót se, nekem nem éri meg, inkább kihátrálnék. Áhh...

(habalábaladá álláhákbárá baárádá puff)

Aztán inkább fogtam magam és megrajzoltam még egyszer. Már pikk-pakk ment. Elvittem egy bazinagy szabászatba, ahol szépen átvették, elismervényt adtak róla és költségkalkulációt, magával az öreg szabószakival beszélhettem meg a részleteket, még próbálni és továbbiakat egyeztetni is visszahívtak. És két hét múlva valóban kész lett. Így néz ki:

eleje

hátulja

Még csak munkacíme van, jutihámként fut egyelőre. Merthogy tele van minden jóval (kaja, labda), meg mivel nem az eben van, kutyahám nem lehet. A kiképzőöv túl hosszú. Aki tud jobbat , szóljon. 

Vakáció!

Vége a kutyasulinak, vagyis indul a nyári szünet, szeptemberben folytatódik a kiképzés. (Simogatja azért a lelkem, hogy egy-két fanatikus szívesen jönne okulni a szünidő alatt is. Tőőőlem...*)

Addig is jó kutyázást, nyaralást, kutyázós nyaralást mindenkinek!

*ahogy Pissy mondaná a Macskafogóból

Erősen hiányos létszámmal is nagyon vegyes a banda;
tanfolyamosok, agilitysek, K99-esek, terápiás kutyások és kiképzők

Ugrabugra-verseny

Elegánsabban (szigorúan brit akcentussal, orrot enyhén égnek emelve ): agility.*

*azaz változatos akadályokkal telerakott pályán irányítani az ebet testi kontaktus nélkül, kizárólag hang- és testjeleket alkalmazva, általában mellette loholva. Időre megy, szigorú szabályok szerint. 

Sokak szerint ez a kutyás sportokban a lovaspóló / tenisz / golf, vagy valami hasonlón trendi, a nem kívánt törlendő. Bocsánat, nem bírom szarkazmus nélkül, pedig ezt a dolgot tényleg az én hatalmas sznobimnak találták ki, de forr az agyvizem, amikor valaki előszeretettel nézi le a K99-et, IPO-t, canicrosst, mifenét, közben az überbajnok állatkájának a kulturált sétálás gondot okoz. Értem én, hogy az agility a kutya-gazda együttműködés parádés csimborasszója, de mesélhetne a többi sportág edzője is, mennyi meló van például a nyomkövetésben. Egy profi frízbi-elkapás kidolgozásában. Kiló hússzal száguldás közbeni megállításban - csak hanggal. Az őrző-védő segéd ("csibész") életben hagyásában...** Csak ezek nem olyan látványosak. 

**...Dorka szerint messze a legnehezebb mutatvány emberhalál nélkül hagyni, hogy az állatorvos orvul meghőmérőzze.

Visszatérve az agilityre, amúgy tényleg iszonyat sok munka éveken át, mire egy kutyából profi versenyző lesz. Eleve az ugrásokat - amiből a legtöbb van - , csak a kutty másfél éves kora után szabad a méretének megfelelő akadályokon végeztetni, mire teljesen befejezi a növekedést, megerősödnek az izmai, inai, ízületei.  Persze addig is lehet gyakorolni sok minden egyebet, kúszót, szlalomot, enyhe emelkedésű palánkot, irányítást, fordulókat. 

Nem keveset érik a gazda is, megtanulja értelmezni kutyája rezdüléseit - olykor tizedmásodpercek alatt - , kiismeri temperamentumát, preferenciáit. Például a kukacimádatot. Oda mindenképp be kell menni, minél többször lehetőleg. Akkor is, ha a gazda másfele kalimpál és mutogat. Csak a biztonság kedvéért, hátha mégis. 

Aztán ha megvannak az alapok, lehet csiszolni a kivitelezésen. Sokat. Még annál is többet. Gyorsabban menjen - lassabban menjen, szűkebben forduljon - jobban eltávolodjon, de azért ne annyira, hééé!,  felmenjen a mérleghintára - jöjjön is le róla, rúdleverés nélkül ugorja az akadályt - átbújni alatta nem ér!

Na és a zónák. A palánk, palló, hinta elején-végén vannak felfestve ezek az ördögtől való sávok, nem rohanhat annyira, hogy ezeket átugorja, legalább egy tappancsának bele kell érnie. Erre rávenni a szélvészebb típusú ebeket csupán röpke hónapok kérdése. Semmiség ahhoz képest, hogy a szlalomban mennyire szeretnek kihagyni egy-két-akárhány rudat. Hipergyors kutyánál csak abból tűnik fel a csalás, hogy rossz oldalon jön ki a szlalom végén, szidás hatására a fifikásabbja megtanulja, hogyan kell két rudat hanyagolni észrevétlenül. 

Anno ahogy Dorc betöltötte a másfelediket, azonnal rongyoltunk agilityzni, hiszen az én villámgyors, szuperokos kutyám erre született, a hasonló kvalitású gazdájával együtt. Aztán jöttek a nagy pofáraesések virtuálisan és élőben.

Röfipók már előtte is élénken érdeklődött az edzések iránt (értsd ezalatt: a "sima" kutyasulis képzés alatt számosszor faképnél hagyott, hogy ő megy inkább ugrálni), na aztán amikor végre legálisan beszabadulhatott a pályára, elöntötte az agyát a harci láz. Nem lehetett kizökkenteni se virslivel, se valagbarúgással. Gondolkodás nélkül megmászott-ugrott-kúszott mindent, ami csak az útjába került, mindezt olyan sebességgel és vehemenciával, hogy mire ordításra nyitottam a szám, már a pálya másik végén járt. Baromi frusztráló volt, hogy abszolút uralatlan a helyzet, és még le is csesz az edző. Sikerélmény nuku, holott addig mi voltunk a sztárolás nagyipari felhasználói. Átslisszoltunk inkább a K99 csapatba, és hagytuk ezt az úri huncutságot. Persze közben savanyodott a szőlő rendesen, bár az tényleg nem tetszett, ahogy még egymás között is fújolnak az agilitysek, de azt hiszem, ez ugyanaz a szép magyar sajátosság, ami minden egyéb területen is jelen van. Legalábbis a filippínókhoz átigazolt kutyás barátnőm ott máshogy tapasztalja. 

Szóval békésen elkákilencvenkilencezgettünk, az ügyességi ágazat valamennyire kárpótolt, ott van mindenféle ugribugri feladat, meg még cipőválasztás is, ami nagyon vicces tud lenni. Aztán tavaly ősszel feltűnt, hogy a másik agilitys edzőnél csak két tanonc van, úgyhogy jól odapofátlankodtam, hogy beállhatunk-e. Beállhattunk, tán még örültek is nekünk. 

Nem tudom, Dorka élemedett kora okozta-e (négy éves korára azért kicsit beljebb nőtt a feje lágya), vagy a jópár K99-es gyakorlat, gyanúm szerint leginkább Vera végtelenül türelmes és segítőkész edzésmódszerének köszönhettük, hogy az eblány rakétasebességű fejlődésnek indult. Bár mindig úgy álltam az agilityhez, hogy remek móka, és csak az számít, hogy jól érezzük magunkat, azért néha haloványan felmerült a megmérettetés gondolata. 

Eleinte elhessegettem, mondván, ez csak a fanatikusoknak való. Szerencsére Vera abszolút nem erőltette, csak néha jegyezte meg halkan, hogy esetleg, ha talán, meg a csillagok is úgy állnak és mégis, akkor egy versenyen ezt így és úgy kellene. Bejött a stratégia, jelentkeztem. Lábremegésem enyhítette, hogy a csapatból páran szintén rászánták magukat: átesnek a tűzkeresztségen, pedig még erős hiányosságaink voltak. De együtt izgulni, bénázni, drukkolni mindig jobb...

Nem túl boldog kisállat

A kupa előtti héten már csak azon izgultam, nehogy babéziás legyen az állat attól a kullancstól, amit szerdán szedtem ki belőle. Nem lett. Inkább elvágta a lábát egy üvegcseréppel, jó mélyen. Ölben vittem az állatorvosig, dőlt belőle a vér, engem meg felváltva kerülgetett a tetanuszfrász a szégyenletes, enyhe megkönnyebbüléssel. Négy napja bekötözve biceg, kivéve amikor elfelejti az egészet valami sürgős rohangálnivaló miatt, olyankor le kell üvöltenem a haját, mert rendszeresen felszakítja a sebet. Nehéz két hétnek nézünk elébe, nem bír magával ez a dilinyós nőszemély. Emlékeztet valakire...

Ma azért kisántáztunk az elbukott versenyre, leginkább a többieknek drukkolni meg kamerázni, cseszett nehéz kezdő pályákat raktak fel, még a nyuszimód fordulékony border collie-knak is technikásak voltak. Akárhogy is, jó lett volna túlesni az elsőn... na majd júliusban. 

Addig is itt egy kis összefoglaló az edzésekről:

Ebfélék és munkakedv

Mindig sírok, mennyit kellett szenvednem Dorkával, mire idáig eljutottunk, ahol vagyunk. Hogy milyen piszok kis köcsög volt nagyon sokáig, szívatott, ahol csak ért. Hogy mennyi mindent szétrágott. Hogy másfél éves koráig csakazértis bepisilt, ha itthon merészeltük hagyni.

Hogy mennyire tudja, hol a határ, de azért tutifixre elmegy odáig és még egy karomhossznyit tovább is. Közben fél szemmel felsandít, látom-e. 

Hogy kiképzés közben mekkora tragika bír lenni. Úgy csinál, mint aki nem érti, vagy elfelejtette, jajjmár anya, ez oooolyaaan nehéz!, vagy most pisilnem kell nemtehetekróla, és épp megcsípett valami, mit is mondtál az imént, milyen apportfa? ja hogy ez?... van még a jutifalatból?

Már nem ver át. Atompontosan tudom, mikor nem érti tényleg és mikor vesz hülyére. Ahogy lehuppan vakarózni egyet (megvan-e, a macska hogy csinálja? Ha zavarba jössz - mosakodj!) vagy fut egy gyors kört, többnyire meg tudom mondani, épp hülyére vesz vagy csak időt kér. Most már.

Szóval amikor azt hallom az utcán, hogy milyen okos kutya! pláne ha feddőn dorgálják mellé a másik ebet, aki "nem okos", csak sóhajtok magamban és próbálom nem feltűnően forgatni a szemem. Okos, persze. (Amúgy tényleg az, aláírom.) Annyira zseni, hogy teljesen magától tud láb mellett jönni, leülni a járda szélén, békénhagyni a macskákat, megvárni a bolt előtt. Így született. Tanítani, nevelni egyáltalán nem kellett, ilyen szerencsés vagyok, na. 

Feszült figyelem: tipikus juhászkutyák

Visszakanyarodva az elejére, szóval nyígok, hogy milyen nehéz dolgom volt, közben pedig egy frászt. Munka, képzés szempontjából sikerült az egyik legkezelhetőbb fajtába beleszeretnem, a juhászkutyákat ugyanis együttműködésre, feladatok közös megoldására tenyésztették. Ráadásul imádnak is dolgozni, akkor boldogok, ha használhatják agyukat, testüket. Lesik a gazda rezdüléseit, szemvillanásait.* Ergo könnyű dolgunk van, "csak" ezt a határtalan energiát és munkakedvet kell a megfelelő eszközökkel a megfelelő mederbe terelni. 

*Utóbbi érdekes dolog, mert míg a farkas kerüli az ember tekintetét, addig a kutya kimondottan keresi azt. (lásd pl.: Miklósi és mtsai, 2003..)

Bár egyik sem pásztoreb,
hasonló habitusok. Csak őket a víz
hozza ki a sodrukból. 

Egészen más a helyzet a pásztorkutya-félékkel. Míg a juhászok kis vagy közepes alkatúak, fürgék és élénkek, a pásztorok általában nagyobbak, kevesebbet rohangálnak, úgy általában megfontoltabbak lendkerekes társaiknál. Nekik nem is kell egész nap cikázniuk, jószágot terelniük, ők a védelemre lettek kitalálva. Csak olyankor mutatnak életjeleket, ha medve, farkas, rabló bukkan fel. Akkor van esélye a behatolónak, ha nem gyökerezik le telerottyantani a gatyáját a felé tartó háromnegyed mázsányi loncsos szőr, izom, hörgés és vérszomj láttán, hanem iszkiri.

Na de egy ilyen kutyát rávenni arra, hogy teniszlabdáért cserébe piruettezzen, akadályokon ugrabugráljon, kecsesen láb mellett szaladjon, egyáltalán: felkeljen 20°C fölött, ugyan már. Esetleg kolbászért, úgy két rőfnyi elég is. 

A hagyományosan őrzés-védésre tartott fajtákkal akár könnyű is lehetne, a juhászkutyákhoz hasonlóan szeretnek dolgozni. Most hagyjuk az eredeti munkakörüket, hiszen arra könnyű felpiszkálni őket, a katonás feladatokkal sem lesz túl sok gond. Na de hogy vegyünk rá egy ilyen komoly, fegyelmezett, kemény kutyát, hogy mondjuk tegyen át három labdát egyik vödörből a másikba, majd hozza oda a teli vödröt?
A rottweiler nem érti. Ez elég sokáig eltart. A dobermannál ha sikerül kipiszkálnunk a gyermeki szellemet a palackból, lehet, hogy soha többé nem tudjuk visszatuszkolni. Boldog csikószökellésekkel megy felfedezni az új és vidám világot. A schnauzer leül, agyal egy sort, hogy vajon mit akarhatunk tőle, összerak magában valamit, aztán megy megvalósítani. Nem nagyon lehet lebeszélni a saját verziójáról. A bullterriernél esélyes, hogy megpróbálja erőből megoldani. A boxer dettó, mindeközben nagyon örül és hosszú meztelencsigákat ereget mindenre, aztán megsértődik ha mi nem repesünk a csodálatos - és nyálas - eredménytől. A moszkvai őrkutya, a dog, az akita, a masztiff... mind más-más húrra rezdül, máshogy csipkés a lelkük.

Mert a lelkük, az hatalmas. Aki nem hiszi, járjon utána.

Folytatása következik, jönnek még: vadászkutyák, ölebek, terrierek. 

Sulis dolgok update 4

Játék a kiképzésben

52 810 01 1000 00 00

Hát ez meg mi a manó lehet? Mexikói telefonszám? Árukód? A kettő hatványkitevője annak a valószínűségére nézve, hogy sikerül stoppolnod mikor kilöknek egy vogon űrhajóból?

Öööö, majdnem. Valójában egy szakképesítés OKJ azonosító száma, nevezetesen a habilitációs kutyakiképzőé. Amit tegnap megszereztem jól.

...és az mi a manó?

Ez a manó foglalkozik a terápiás kutya-gazda párosok kiképzésével. Magyarán nem közvetlenül okítja a kutyát, hanem a gazdának segít a felkészülésben. Mielőtt megkérdezné valaki, a terápiás kutya a rendelet szerint: gyógypedagógiai, pszichológiai, pszichiátriai, konduktív pedagógiai habilitációs illetve rehabilitációs folyamatban alkalmazott kutya. Kevésbé bikkfanyelven és nagyon bezanzásítva értelmi vagy  mozgássérültek fejlesztésére, segítésére kiképzett eb. 

Az ilyen kutyák felhasználási területe sokféle lehet a kisegítő iskolától az öregek otthonáig. Abban különbözik a segítő kutyától, hogy nem él együtt a sérülttel, hanem a gazdájával együtt jár időről-időre a sérülteknek lakást, oktatást, foglalkoztatást biztosító intézményekbe. Tehát ugyan nem áll 0-24-ben szolgálatban, mint egy segítő kutya*, de ha dolgozik, hirtelen nagyon sok nyüsztetést el kell viselnie. Teszem azt, egyszerre rámozdul 6-7 gyerek, és mind simogatni, ölelgetni akarják. Vagy egymás után különböző idegenek ráncigálják ide-oda pórázon. Koordinálatlan, furcsa mozgású emberek hadonásznak, kiabálnak a közvetlen közelében.

*vakvezető, mozgássérült segítő, hang- ill. rohamjelző,  személyi segítő kutyák.

Doris és Málna

Következik mindebből, hogy segítő illetve terápiás kutya nem lehet akárkiből. (Például én se lennék alkalmas.) Alapfeltétel a kiegyensúlyozottság, nullához konvergáló agresszió, emberszeretet (hö...), magas ingerküszöb váratlan eseményekre (eldőlő mankó, leeső májkrémes kenyér, hirtelen felindulásból elkövetett ölelgetés). Ja, és nem terelheti a klienseket... utóbbiból kitalálható, hogy Dorkával meg se kísérelem ezt a fajta kihívást. Majd talán ha tíz éves lesz, addigra lenyugszik.
Málna viszont gyönyörűen dolgozik, pedig alomtestvérek.

Már a kölyökkiválasztásnál vizsgálják a kiskutya várható személyiségét, de miután gyakori volt a lukra futás (pl. a nyugodtnak, higgadtnak mutatkozó kölyök simán csak lusta volt, vagy túlságosan félénk), inkább irányítottan tenyésztik az e célra szánt blökiket. Később, egy éves kor után szigorú teszten ellenőrzik a kutyák temperamentumát, aki ezen átment, csak az folytathatja a vizsgát a valós terápiás helyzetben mutatott viselkedés felmérésével.

Mivel a kutyákkal szemben az az egyik alapkövetelmény, hogy előélete ismert legyen, menhelyről befogadott kutyával nehezen képzelhető el a terápiázás. Az oda került szerencsétleneket többnyire rengeteg rossz tapasztalat érte (ha más nem is, maga a menhely), az ezek által berögzült szokásokat kell előbb leépíteni, és csak utána következhet az érdemi munka. Azonban bármilyen gondos a felkészítés, maradhatnak a kutyában mélyen eltemetett élmények, amik egy váratlan eseménytől aktiválódhatnak. Szóval necces.
Ugyanakkor a tanfolyam alatt tucatnyi kutyával dolgoztunk együtt, és szerintem a legjobb pont egy ex-menhelyi kutya volt.

Az okításunk két helyszínen zajlott: a Csalogány gyógypedagógiai iskolában és a Top Mancs kutyasuliban. Előbbiben vizsgázott terápiás kutyákkal dolgoztunk P. Eszter irányításával, utóbbiban saját ebekkel G. Márta felügyelete alatt.

Guru, úgy is mint cuki
http://sport-tervueren-malinois.eu

A Top Mancsba már szinte hazajárok, eleve onnan értesültem a tanfolyam indításáról (a Kutyával az Emberért Alapítvány foglalkozásai is ott vannak), viszont a gyógypedagógiai munkától nagyon paráztam. Eleve furán vagyok a gyerekekkel, tartok tőlük vagy mi, itt meg ráadásul értelmi sérültekkel kell együtt lennem. Ez tartott is kb. az első foglalkozás végéig, totál levettek a lábamról. Ha valaki szereti a kutyát, jó ponttal indul nálam, ők pedig odáig voltak azért a labradorért. Meg később a másikért is. Aztán a keverékekért, a golden retrieverért, a spánielért, a sheltie-ért, és a végén Guruért is, akivel vizsgáztam. Pedig messze ő volt a legnagyobb és legtorzonborzabb az összes addigi kutya közül, meg is jegyezték a gyerekek,  aztán rögtön hozzátették, hogy de azért cukiii!

A vizsga két gyakorlati és nyolc elméleti modulból állt, pénteken délelőtt indítottunk a Top Mancson kutyakiképzés gyakorlatból, mindenki tételt húzott, majd be kellett mutatnia tetszőleges számú kutya-gazda pároson a megvalósítást. Dorkával mi voltunk az egyik páros, volt még egy kiskamasz doberman, egy terápiás labrador, egy menhelyről befogadott vizsla és Guru. A legkülönfélébb kutyakiképzési helyzeteket modellezték a tételek, volt pl. szociális tanulás bemutatása, lábnál követés /akadályon ugrás /előreküldés tanítása, nekem a hangadás jutott. A labi már tudott parancsra ugatni, a vizsla elfáradt és lefeküdt nekem háttal, finoman jelezve hogy rá ne számítsak, maradt a kis dobi, aki nagyon lelkes nebulónak bizonyult. A végén előkaptam Dorkát és felébresztettem Gurut, csak hogy demonstráljam, hogy csinálják a profik. :-)
Aztán áttepertünk a Csalogányba (közben otthon kidobtam Dorcit), ott volt a vizsga kutyás terápia a gyakorlatban része. Négy egyszerű feladatot illetve játékot kellett bemutatni a kutyával és két gyerekkel, volt köztük köszönés (pacsiadás), simi és ölelgetés, ha leül a kutya - leülnek a gyerekek, ilyesmik. Azt tesztelik ilyenkor a vizsgáztatók, hogy mennyire van kontroll alatt a kutya (csak finom módszereket szabad használni, semmi kiabálás, farbarugdosás, szöges/fojtó nyakörv pedig a terápiás kutya 5 km-es körzetében sem lehet), mennyire tudok együttműködni a gyógypedagógussal és a gyerekekkel, milyen az egész hangulata. Ismertem is a gyerekeket, nagyon jó fejek is voltak, játszottunk. Minden vizsgázó így volt vele, a végén szegény Eszter szorult kicsit a vizsgabizottság előtt, hogy ennyire egyöntetűen jól még soha nem sikerült egy csoportnak se. Aztán persze rájöttek, hogy ez nem az a szituáció, amiben csalni lehet.

Másnap pedig jött az elmélet, nyolcadíziglen... na az volt a kajak szopás. Előtte való héten folyamatosan jegyzeteltem, aláhúzgáltam, memorizáltam, kutyázás alig, takarítás nuku, edzés felejtsd el, kalóriaszámlálást dettó, mert a stressztől nekem folyton zabálnom kell. Péntek estére már rendesen kavargott a fejemben az attribúcióelmélet a galandféreggel, a beszédfejlődés folyamata az operáns kondicionálással. A kedvenc mondatom a kommunikációelmélet jegyzetben szerepelt: kognitív sémák és az egyéni szocializáció során a másokról alkotott képünket befolyásoló implicit személyiségelméletek. WTF?? És az egész jegyzet ebben a szellemben íródott. Illetve inkább kopipésztelődött. :-p

A többi hét gonoszok pedig: állategészségügyi ismeretek (innen a galandféreg és még mi más csúfságok, jajj!), ebtartás és táplálás, munkavédelem, vállalkozási alapismeretek (ez utóbbi kettő az átalakított OKJ képzésben már nincs benne, de nekünk még kijutott), etológia és állatjólét, gyógypedagógia (álnéven: a habilitációs kutyák alkalmazásának elméleti alapjai, de ennél valójában sokkal zorkóbb), kutyakiképzés-elmélet és habilitációs kutyák jogi szabályozása.

De meglett mind, nem is rosszul. Van róla bizonyítékom is, bár a mellékelt ábra szerint Dorka úgy gondolja, ez az egész főként az ő érdeme. És tényleg.

Lovak és kutyák

Miniló és kölyökkutya

Közös kiindulási alap, hogy csapatban élnek. Falka vagy ménes, egyre megy. Alkalmazkodnak, figyelik egymás reakcióit, kommunikálnak, hierarchiát alakítanak ki. Ezért tudnak együttműködni az emberrel, aki szintén falkaállat, szociális lény. Ugyanez elvárhatatlan egy macskától (bár sokan próbálkoznak kitartóan). 

Hatalmas különbség ugyanakkor, hogy az egyik növényevő, a másik ragadozó. Mások a motivációk, félelmek, ingerküszöbök. Nagyon más az emberhez való ősi viszony: a ló szempontjából ragadozók vagyunk, a kutyáéból csak konkurensek. A ló odajön hozzád a finom falatért, de bízni még nem fog benned. A kutya is odajön, és bízik benne, hogy több is van ott, ahonnan ez jött. :-)

Tanulás Kentával, Kentától

Kilenc éves korom óta mászok fel a közelembe keveredő lovakra, de soha nem értettem őket igazán. Számomra abszolút nem volt egyértelmű, rebbenős testbeszédük mit jelez; mikor félnek, mikor fenyegetnek, mikor hagyom őket totál hidegen. Hittem abban, amit a képzettnél képzettebb oktatók állítottak; ha a jobb kezembe nyomott madzagot húzom meg, jobbra megy, ha a balt, balra, ha mindkettőt, megáll. Ha oldalba rúgom, elindul. Nna. Ugye hogy nem is olyan firnyákos dolog ez a lovaglás.
Pár éve kezdett derengeni, hogy kizárólag a lovak galamblelkén és jóindulatán múlott, hogy többnyire a hátukon maradtam. Persze azért volt, amelyik megreptetett, de elfogadtam, hogy ez velejárója a dolognak, miért is akarna cipekedni - biztos nem voltam elég keménykezű vele. Lovas körökben is ugyanolyan hülye majd-én-megmondom-ki-a-főnök stíl dívott, mint a kutyázásban. Az, hogy partnerek is lehetnénk, akik jókedvükből vannak együtt, fel sem merült.

A szomszéd fűje zöldebb

A szemléletváltást lovas barátnőm hozta, aki nem volt hajlandó beletörődni a különböző "lovasmesterek" igazába, addig kotort, amíg meg nem találta a számára szimpatikus módszert. Megkérdezte a lovait, ki akarják-e próbálni, akarták. Egymást tanítgatta ló és ember, türelemmel figyeltek a másikra, és lassan működni kezdett a dolog. Kiépült a bizalom, már nem kellett almával csalogatni a patásokat*, nem kaptak hisztirohamot attól, hogy túrázni indulván elszakították őket a fészektől - a ménestől, az istállótól, az ismerős legelőtől - mert tudták, hogy a lovassal is biztonságban vannak, hogy úgyis hazamennek a végén. Addig meg klassz helyeken lehet legelni klassz mindenféléket.

*életveszélyes tud lenni, amikor 6-7 ló arra neszel fel, hogy nálad finomság van és legott lerohannak. Tolonganak, lökdösődnek, ez testenként 5-600 kilóval számolva elég jelentős erőket és vektorokat generál. 

Mindegy, hogy a módszert suttogásnak, parellizésnek vagy egyébnek nevezik, a lényege ugyanaz, mint a kutyások körében is terjedőben levő viszonylag erőszakmentes, pozitív élményeket előtérbe helyező kiképzésnek; nézzük, mi a te célod, mi az enyém, aztán valahogy egyeztessünk. Mert ugye nem hisszük el, hogy a két szép szemünkért fog dolgozni - kutya, ló (ember...) egyaránt azt kérdezi először: és nekem ebben mi a jó? 

Mostanában bekavargott az életembe némi etológia, próbálom a miértekre a választ elméleti síkon is megtalálni. Nézegetem a tanuláselméletes jegyzeteimet és kicsit szomorúan konstatálom, hogy a ló leginkább negatív megerősítésből** tanul. Vagyis azért viselkedik a kívánt módon, hogy valami kellemetlenséget (piszkálást, böködést, húzkodást) elkerüljön.
Lehet persze némi pozitív büntetés is a repertoárban (bikkfangos a neve, de ez a klasszikus kapsz egy pofont, ha nem hagyod abba), meg negatív büntetés. Utóbbi sokkal jobb dolog, mint elnevezése sejteti - az a lényeg, hogy az állatka azért nem "viselkedik rosszul", nehogy valami jóból kimaradjon (mondjuk belekajálhat a lehullott körtékbe, ha nem tépi ki a karom, ahogy meglátja).
Mi lenne a pozitív megerősítés? Klasszikusan három dolog: kaja, játék, szociális jutalom. Vegyük sorra.

**megerősítéssel azt akarjuk elérni, hogy valamit csináljon, valahogy viselkedjen
   büntetéssel pedig jelezzük, hogy az adott dologgal kevésbé tesz minket boldoggá, lehetőleg hagyjon fel vele

Kaja. Gondolom, nem csak nekem jut eszembe erről a boton lógatott répa esete. Mi a baj ezzel? Tulajdonképpen semmi. Csak ez nem tanulás. Ugyanis mi történik? A ló észreveszi a kaját, és ezek után nem kommunikálni akar, hanem megszerezni azt. Nem érdekli, mit tipor le, lök fel közben. Ő az evolúció során nem kényszerült rá az együttműködésre a kaja megszerzéséért; az többnyire a lábai előtt hevert. Viszont különleges csemegéért időnként át kellett gázolni patakon, bozótoson, a többi érdeklődő kollégán.
A klikkerezés klasszikusan kajával jutalmazós módszer, ha a finoman szólva sem Einstein tengerimalacot lehet vele tanítani, miért pont a világértelmes lovat ne lehetne (lehet is), de azért kíváncsi lennék, hogy zajlik az ő esetükben a "beetetés", vagyis a hang=jutifalat rögzítése. Almával teli puttony a háton, közben folyamatosan küzdés, hogy ne kerüljön mögénk...? Vicces lehet. Kívülről.

Játék. Hááát... egyszer nézett Kenta lótársnak, a kezdeti meghatottságot (ennyi bizalom láttán) hamar pánikszerű menekülés váltotta fel. A lovak kicsit másképp játszanak, mint ahogy az a kétlábúaknak még biztonságos. Valahogy így:

Szociális jutalom. A ló az ismerős környezetben, ismerős lótársak között érzi magát biztonságban, az istennek sem akar eltávolodni tőlük. Pár százezer év belekódolta, hogy nélkülük esélye nincs a túlélésre. Nem kis munka rávenni, hogy emberben is bízzon, ehhez egyrészt meg kell tanulni lóul (mint ahogy kutyához kutyául), másrészt higgadt nyugalom és magabiztosság nélkül bele se kezdjünk (ahogy a kutyázásba se).
Viszont ha sikerül elnyernünk barátságát, a szociális jutalmazás klasszul működik.

Ehhez azonban egy ideig piszkálni, böködni, húzkodni kell...

Kölcsönös gyanakvás

Például. Megnyomom ujjheggyel az oldalát. Addig nyomom, míg arrébb nem lép. Ahogy megmoccan, abban a pillanatban megszüntetem a nyomást. Majd újra megnyomom, ezúttal gyengédebben. Jó eséllyel már ez is elég lesz a moccantáshoz. Majd legközelebb még finomabban nyúlok hozzá... mindezt azért, hogy a hátán ülve se kelljen durva, erőszakos mozdulatokkal irányítani. Mellette megérti, hogy nem piszkálom feleslegesen, ahogy enged a nyomásnak, a kellemetlenség abbamarad.
Megvan a kutyás megfelelője mindennek? Nagyon-nagyon zanzásítva: ha csinálod, amit kérek, nem ráncigálja a póráz a nyakadat. Minél többször csinálod jól, annál  kevesebbszer kerül elő egyáltalán.

Más. Mindkettőnél remekül ki lehet használni azt, hogy csapatlények, büntetésként élik meg a kiközösítést. Verés-szidás-fogadkozás (...odaadlak a vágóhídra/sintérnek, te büdös dög...) helyett elég hatékony módszer elzavarni az állatkát. Eleinte javasolt bekerített helyen próbálkozni, hacsak nem akarjuk hogy tán végleg leléceljen... na meg kergetni is kell kicsit, nehogy már elkezdje jól érezni magát (ez utóbbi lóval, két hektáron meglehetőst intenzív kardioprogram). Marha hamar rimánkodni kezd, beígér jópaciságot, jókutyaságot, csak visszajöhessen már. Ha csak te vagy a csapat, akkor egye fene, akár hozzád is.

Úgy véli, ez a vége megbízhatóbb

Évek óta mocorgok kutyák és lovak környezetében, hiszem magam olykor bazi nagy szakértőnek, az egyik legalapvetőbb problémával a mégis mai napig küzdök: Dorka nem hajlandó biztonságban érezni magát a patások közelében.
Furán nyilvánul ez meg nála, mert szemrebbenés nélkül szlalomozik a lábaik között, lásd vadászsikló vs. lépegető jelenet.*** Viszont síkideg lesz, ha Kentával foglalkozom, tízmillióval köröz, terel minket, leereszkedik nála a lila köd. Ettől előbb-utóbb én is, meg a ló is marha idegesek leszünk. Lefektetni esélytelen, pedig  a kutyasuliban, bolt előtt, bárhol akár 10-20 percen át helyben marad. Ha bezárom az istállóba, pattog és visít - míg a suliban úgy söpör be a bokszába, mint aki hazamegy, és ellappang ott félórákat. Nincs szeparációs szorongása, de ha valami miatt nem visszük magunkkal, telesírja bánatával a fél falut.

***Pedig már előfordult, hogy beidegesedtek ettől és ugyan fel nem rúgták, de azért arrébb tették lábbal. Ennek ellenére változatlanul nem a hátuljuktól, hanem az elejüktől tart - kutyaésszel csak harapás létezik.

Nem tudom eldönteni, mi okozza ezt nála, ha valakinek van ötlete, legyen oly kedves és ossza meg. Arra tippeltem, hogy a várható kirándulás miatt izgul (kint, terepen már nyugodt), de akkor is csinálta, amikor még egyáltalán nem vittük magunkkal. Ha a lótól fél - amúgy igazodik "lábhoz" lóhátról is, úgyhogy annyira nem hiszem -, vagy engem félt a lótól, miért nem pörgettyűzik túra közben is?...


A lektorálásért köszönet Gácsi Mártának!