Szöges, fojtó... kendő

Támadó vadállat

Fellángolt mostanában a póráztéma és amúgy is régóta figyel itt a piszkozat a különféle nyakbavalókról. Ráadásul akárhányszor meglátom az idióta tömbszomszédot a szöges nyakörves dalmatájával (!), felhorgad bennem a vágy, hogy na most aztán jól megírom. Ma is láttam. Befelé álltak a tüskék.

Ezeket nem kéne

Ha már szöges, kezdem ezzel. Mi a baj vele? Hisz - idézet következik - vannak olyan fajták, akiket csak így lehet kezelni. Idézet vége. A gáz az, hogy a fenti mondat egy habilitációs kutyakiképzőnek tanuló csoporttársam szájából hangzott el.* Habilitációs, érted. Vagyis terápiás kutyás. Jól kinéznénk, foglalkozás alatt a szögesdrótba kapaszkodó gyerekekkel, zupás őrmesterként ordibáló gazdával.
Anno fél éves okulás után alapvető engedelmességi feladatokból (is) vizsgáztunk, saját kutyával. Való igaz, egyik kutya sem ment olyan gyönyörűen lábnál, mint a fenti tyúké. Az apportnál, majd az előreküldésnél viszont a kutya szétesett, bizonytalankodott, nem vágta, mi van - kikerült a nyakörvet rángató kéz hatóköréből.
Aztán képzeljük csak el egy röpke pillanatig, hogy nézhet ki az ilyen kutya nyaka a szőr alatt. Bevérzések, lila foltok, sebek. Egy-két szinttel beljebb: légcső- és gerincsérülések, nyelési és légzési problémák. Fincsi, mi?

*Miután jópár szeánszon át volt módja tanulmányozni a főként jutalmat, motivációt alkalmazó módszereket. A csoportban volt doberman, malinois, német juhász, tehát hagyományosan "kemény" fajták. Valahogy mégis elbírtunk velük.

A fojtó a másik cuki találmány. Légcsőnek, hangszálaknak dettó nem tesz jót, az agyi vérellátásra is elég káros. Próbáljon meg bárki úgy tanulni, hogy közben lelkesen fojtogatják. Ja, és ne is küzdjön ellene, mert csak fokozódni fog a légszomj.
Az enyhébb fokozatú cucc csak egy bizonyos pontig tud szorulni, ott megáll. Ha ez a pont mondjuk egy centivel szűkebb, mint az eb nyakbősége, nem olyan durva a helyzet. Mármint ha gazdi gondosan leméricskéli, és nem mondjuk szín alapján választ nyakörvet. És ha rövid szőrű az állat.  Akkor egy rántás = egy rövid negatív inger, majd azonnal lazul a póráz, lazul a szorítás. Alig több, mint egy sima nyakörvnél. (Az ugye alap, hogy a húzásról nem fojtóval szoktatjuk le a kutyát?! Marha hamar hozzászokik, hogy fuldoklik, és úgy húz.)
Hosszú szőrű ebnél a nevelő érték konvergál a nullához, ha belegabalyodik a szőrbe, hiába lazul a póráz, a nyakörv tovább fojtogat. És mit olvasok egy amcsi weboldalon, amikor Ardira várva feltúrom a netet mindenféle info után? "A sheltie-k hajlamosak a szökésre, és mivel kicsi a fejük, esetükben csakis fojtó nyakörv jöhet szóba."  Lepetézek. Shetlandi fojtóval. Ez van olyan jó, mint a dalmata szögessel.
Az über genyóság viszont a végtelenített fojtó. Illetve van vége: elájul a kutya. Vagy meghal. Basszus.

Fentiek mellett a láncnyakörv nem is olyan súlyos dolog, maximum pár szál - vagy pár csomó - szőrt téphet ki. A többi kutya bánja inkább, Dorka egyik metszőfoga kettétört, mikor játék közben beleakadt a haver nyakláncába. 

Magyarországon szerencsére nem terjedt el annyira az elektromos nyakörv - valószínűleg az ára miatt -, annál inkább közkedvelt például Angliában. Fura, mi? Az angolok híres állatbarátok, és mégis iszonyú sok ilyen kínzóeszköz van náluk használatban. És pont a kutyaszeretettel indokolják; ők azt szeretnék, hogy szabadon szaladgáljon az ebzet, de ne az autó elé / vadászni / világgá.
A nevelésről meg vagy nem hallottak, vagy ignorálják, hiszen az fárasztó.
A hatalmas állatszeretet mellett viharsebesen megtanultak együtt élni azzal a ténnyel, hogy kedvencüknek konstans fájdalmat okoznak. A kutyánk - aki társunk, családtagunk - végtelenül jóindulatú lény, még az igen hülye, ütlegelős gazdát is szeretni tudja, baromi ritkán sokall csak be. És ezzel szemét módon visszaélünk.
Eleve nem akar különösebben a neveléssel foglalkozni, aki villanyost vesz (az most tökmindegy, hogy időhiány, nemtörődömség, türelmetlenség vagy bármi az ok), de marha könnyű még inkább ellustulni távirányítóval a kézben. Előbb-utóbb minden problémára jó megoldásnak tűnik. Ugat? Nyomom a gombot. Felborítja a kukát? Nyomom a gombot. Elszökik? Kitámad? Bepisil? Rágcsál? Nyomom és nyomom...
Nem reagál már annyira? Növelem az erősséget. Honnan tudom, hogy ez neki mennyire fáj? A felelősebbje, bátrabbja kipróbálja a csuklóján. Na de a nyakán?... És még ha tán ezt is, attól még nem lehet kutya. Nem lehet kutya-vére, kutya-idegei, kutya-bőre. Nem lehet egyszerre si-cu és akita, vastag bőrű vagy érzékenyebb, makkegészséges vagy makktalan.
Mellesleg két kurva nagy fémtüske közvetíti az áramot a nyakörv belső felén, egyszer szalad neki valaminek az állat és beleáll a cucc a torkába. Baráti.

Egy kis tanuláselmélet (megint)

Csak büntetésből nem tanul a kutya.** Hogyhogy? Hiszen abbahagyja a nemkívánatos viselkedést! Persze. Pillanatnyilag. Vagy amikor nem látom. De tanulási folyamat nincs.
Az ok nem szűnik meg, csak a tünet. Továbbra is rettegni fog a szomszéd masztifftól, sőt még jobban, mert tényleg rossz élmény éri, ha meglátja. Továbbra is szétrág mindent a szeparációs stressztől. És továbbra is behívhatatlan, ha lekerül a póráz.

**mint ahogy kizárólagos jutalmazásból sem, akármit is suttognak. 

Minél több erőszakos módszert alkalmaz valaki, annál gyengébb a bizonyítványa kutyaértésből. Ez nem tanítás, csak fizikai erő- és eszközfölény. Nincs kontraszt jó és rossz között, csak rossz van. Na de mi volt épp rossz? Ez a mozdulat? Az irány? A macska a túloldalon? Az időjárás?
Arra nem kap útmutatást, mit szeretnénk, hogy csináljon, a kívánatos viselkedést jutalmazni is kellene. És mi a firlefranccal jutalmazzunk, ami feledtet ekkora retorziót? Mekkora csokitorta kell, hogy kockáztassuk érte a korbácsot?

Pont fordítva működik, mint a klikkeres formálás; ott különböző viselkedések felajánlásáért jutalmat kap, ez bátorítja őt újabb és újabb próbálkozásokra. Ha viszont nyakon csapja a delej minden egyes megmozdulásánál, egy idő múlva abbahagy minden akciót, a tanult tehetetlenség állapotába dermed. Tényleg ezt akartuk?!

De hát valami mégiscsak kell

Semmi nyakörv - az egyszeri járókelő
szerint tutira kóbor kutyák

Zsófi barátnőm szerint ugyan nem, ő nemhogy pórázt, de nyakörvet sem használ Shianne-hez. Mivel nem vagyunk mind olyan veleszületetten kutyaértők, mint ő, kellhet némi segédeszköz.*** 

*** a minap kénytelen voltam nagyhirtelen felnőni hozzá, amikor is kezembe nyomta Csupasznyakú Shi-t, hogy ugyan sétáltatnám meg.

Részemről a kutyakendőt preferálom, magas a barátságosító faktora, de elismerem, kiképzésre nem alkalmas. Könnyen kihúzhatja belőle az eb a fejét (terápiás helyzetben így szelíden kihátrálhat a tortúrássá váló szituból), inkább csak jelzésértékű cucc. Mégiscsak van valami a nyakán, amit ha megfogok, Mari néni megnyugszik, hogy fékezve a vadállat.
Amúgy meg egy sima textil- vagy bőrnyakörv tökéletesen megfelel mindenféle célra.

Pórázt csak elvétve, ha muszáj. Tömegben, ahol hajlamos lenne elkóvályogni vagy terelni. Szűk járdákon, bicikliforgalom mellett. Ha látja a rendőr, közteres.
Ha extrém disznóságot csinált, büntetésként.
Ördögi kör, amikor valaki a nevelés hiánya miatt használja: nem meri elengedni a madzagról, amíg neveletlen, de tulajdonképp minek megnevelni, amikor olyan kényelmes csak fogni a pórázt?
Ardi persze hozzám van lasszózva forgalmas utak mellett, még hülyécske kicsit a nagy szabadsághoz, de dolgozunk a témán. 

És a végére az örök kedvenc: a flexi. Hoztam is meg nem is, szabadon engedem meg nem is. Nem bízom meg benne, de sajnálom, hogy nem szaladgálhat. Ezért vállalom az áldozatot, hogy körbetekeredem a fákon, bokrokon, villanyoszlopokon, járókelőkön. Másik kutyával összeszagolás, netán játék gordiuszi csomókat eredményez. Ha túl messze van a blöki, hatalmas lapátoló mozdulatokkal próbálom meg visszacsévélni, netán puszta kézzel rángatom a drótvékony madzagot. Vág, horzsol, tekeredik. Parkbéli kutyás cimborának a sürgősségin varrták vissza az ujját.
A hosszát nem lehet pontosan belőni, ha elfogy, ránt egy röptetőset a kutyán, aki csak néz hülyén, hogy ezt most miért. Ha igazán nekiindul, mire gazdi megtalálja a rögzítőgombot, esetleg rég lerongyolt az útra Cirmit üldözve.
Vissza kicsit a tanuláselmélethez - mit is közvetít a flexi? Egyrészt folyamatosan húznia kell az ebnek, hogy haladjon, ergo a büdös életben nem fog laza pórázon sétálni, másrészt az állandó feszülésből azt érzékeli, hogy a gazdi mögötte áll és megvédi, ha kell. Ennélfogva hatalmas lesz az arca, amikor normál esetben lehet, hogy inkább meghátrálna.
Van persze fix hossz opció, és akkor lehet laza. De akkor meg tökugyanolyan, mint egy sima póráz.

Rabok legyünk vagy szabadok

Ha nem tudod, bízol-e a kutyádban annyira, hogy lekerülhet a póráz, csak gondold el: hogy érintene, ha most elszakadna?

Öröm, bódottág

Igazából akadémikus ez az egész agyalás tanulásról, nevelésről, mikor kell és mikor nemről, ha jövőre leegyszerűsödik az életünk: mindenhol kell és kész. Elvileg eddig is kellett, de januártól szigor lesz és irgumburgum: vége az erdőn-mezőn, városban szabadon csatangoló, vadorzó, gyerekriogató fenevadaknak. A kutya kertbe való, tanyára. A hivatásos vadász- és triflakereső kutyák létét elismerik, szigorú szabályok mellett ők létezhetnek szabadon, a többi sokszáz egyéb célra tartott eb meg törődjön bele a rabságba és a szűkös-szaros kutyafuttatókba.
Igaz, hogy ők évszázadok óta próbálnak alkalmazkodni a mi igényeinkhez, elvárásainkhoz, a kedvünkért megszokták a várost, a szájkosarat, az őrült sok zajt és ingert, a kutyaruhákat, a kanapét (na jó, az nem lehetett olyan nehéz), de úgy tűnik, mi továbbra sem vagyunk hajlandók áldozatokra azért, hogy nekik jobb legyen. 

.

Gasztronómia kutyával

Tisztességes sznobként nem csak arra vagyok finnyás, hogy néz ki a kutyám - most már kutyáim -, hanem arra is, mit eszünk. Ők kutyakajából kapnak eléggé csúcsminőséget, én igénylem embernek valóból a hasonlót, KK pedig remek partner ehhez.*

* bár állítja, hogy ő nem sznob, hanem echte nemesi származású. 

Legtöbbször tök evidens - legalábbis nekünk -, hogy a kutya is jön. Pláne, ha eleve sétáltatás közben éhezünk meg vagy akadunk valami ínycsiklandónak tűnő helyre. Mivel a séta néha úgy néz ki, hogy dél-Budáról átcsámpázunk a Belváros északi részéig, vagy bejárjuk a Gellért- a Nap- és a Várhegyet, előfordul, hogy nem bírjuk hazáig étlen-szomjan. Nyáron még hagyján, lehet válogatni a teraszok, kerthelyiségek között, viszont ezek eltünedeznek, ahogy hűvösebbre fordul. Ilyenkor derül ki, melyik hely igazán ebbarát; ők beljebb is szívesen látnak. 

reggeli Amszterdamban

Bár örvendetesen szaporodnak négylábúakat is beengedő vendéglátóipari egységek, Nyugat-Európához képest rémisztő kevesen vannak. És nem lehet belőni, mi alapján tiltják ki avagy engedik be a blökiket, valószínűleg a tulaj személyes döntésén múlik. Voltunk kutyástul méregdrága és lepukkant helyeken egyaránt, érdekes módon a - bármely irányból - szélsőséges árakat képviselő intézmények liberálisabbak, mint a középszer. Például az étteremláncok: McDonald's, KFC, Subway, Vapiano szigorúan csak a teraszig enged. A japán Trófeának még az sincs, de merészen tettünk egy próbát, laza természetességgel besétáltunk. Az elénk siető hölgyemény a saját szavába vágva hadarta, hogydehát kutyanemjöhetbe. Jó, rendben, de miért is? Hátháthát... mert hát itt az ételek szabadon vannak és... hátszóval és akkor a fertőzések meg a higiénia... Nem is tudom, megkönyörültünk rajta, azért fordultunk ki? Vagy leesett az állunk, hogy ennyire hülye kifogást tudott csak hebegni? Könyörgöm, hol nincsenek az ételek szabadon?! Talán egy űrhajóban, tubusból. Vagy kórházban, intravénásan. Áhh... mondta volna azt, hogy nem lehet és kész. 

sörözés Brugge-ben

Ahol viszont lehet, ott szeretik is. Legtöbbször kérdés nélkül hozzák a vizes tálat, mindig kap mosolyt. Persze az ő jelenlétét könnyű elfogadni, hiszen nyugodtan viselkedik, parancsra engedelmesen lefekszik, nem (feltűnően) kunyerál. Más kutyákra nem reagál, idegen pisszegésre, füttyögésre sem. Egyszóval kellemes társaság. 

Nagyon ki tud akasztani, ha valahol kikötik: csak kistestű kutya jöhet be. Mert milyen is az átlagos kiskutya, akit átlagosan mindenhová magával hurcibál átlagosan együgyű kisgazdája, merthogy olyan cuki és jól megy a kínai lujvutton ridikülhöz? Átlagosan: ugatós, idegbeteg és neveletlen. Esetenként még csak nem is szobatiszta. Ellenben való igaz: kevesebb helyet foglal.

Értelmesebb lenne valami hasonlót alkalmazni, mint a kidolgozás alatt levő pórázvizsga; aki tud viselkedni, az jöhet. Igaz, azt is hiszem majd, ha látom - és nem teszi totál feleslegessé az egészet a leendő törvény.

Érdekes lesz a továbbiakban, hogy alakul esetünkben a téma, merthogy immár két kutyával indulunk neki a gasztronómiai kalandozásoknak. Biztos sokan azt mondják majd, ez túlzás, egyszerre csak egy jöhet. Ugyanakkor ha már van valaki benn egy ebbel, a következő vendéggel mit csinálnak? Elküldik?...

Tutira lesz olyan is, aki a kicsi láttán elolvad, invitálná ezerrel, a nagyra viszont behőköl. Na, olyankor mi van? A szöszi gyerek welcome, a fekete persona non grata?

Van egypár weboldal, melyek kutyabarát szálláshelyeket, kajáldákat, kirándulóhelyeket ajánlanak, tapasztalatom szerint sajnos nem nagyon frissítik őket. Azért lehet nézegetni: ilyen a Kutyabarát, az Utazzkutyáddal, a Tekergők aloldala, és említenek pár helyet a WeLoveBudapesten is. A papíralapú Gault & Millau étteremkalauz végén van egy külön táblázat a kutyát beengedő helyekről, elég sokan is vannak, de ezek árban kicsit húzósabbak lehetnek a sarki kifőzdénél. 

A végére itt egy térkép azokról a vendéglőkről, amiket Dorkástul teszteltünk és tutira bemehetett. Nem teljes, de egy csomó hely nem jut eszembe, vagy nincs fenn a googlemaps-en. 

kutyás éttermek nagyobb térképen való megjelenítése

Ugrabugra-verseny

Elegánsabban (szigorúan brit akcentussal, orrot enyhén égnek emelve ): agility.*

*azaz változatos akadályokkal telerakott pályán irányítani az ebet testi kontaktus nélkül, kizárólag hang- és testjeleket alkalmazva, általában mellette loholva. Időre megy, szigorú szabályok szerint. 

Sokak szerint ez a kutyás sportokban a lovaspóló / tenisz / golf, vagy valami hasonlón trendi, a nem kívánt törlendő. Bocsánat, nem bírom szarkazmus nélkül, pedig ezt a dolgot tényleg az én hatalmas sznobimnak találták ki, de forr az agyvizem, amikor valaki előszeretettel nézi le a K99-et, IPO-t, canicrosst, mifenét, közben az überbajnok állatkájának a kulturált sétálás gondot okoz. Értem én, hogy az agility a kutya-gazda együttműködés parádés csimborasszója, de mesélhetne a többi sportág edzője is, mennyi meló van például a nyomkövetésben. Egy profi frízbi-elkapás kidolgozásában. Kiló hússzal száguldás közbeni megállításban - csak hanggal. Az őrző-védő segéd ("csibész") életben hagyásában...** Csak ezek nem olyan látványosak. 

**...Dorka szerint messze a legnehezebb mutatvány emberhalál nélkül hagyni, hogy az állatorvos orvul meghőmérőzze.

Visszatérve az agilityre, amúgy tényleg iszonyat sok munka éveken át, mire egy kutyából profi versenyző lesz. Eleve az ugrásokat - amiből a legtöbb van - , csak a kutty másfél éves kora után szabad a méretének megfelelő akadályokon végeztetni, mire teljesen befejezi a növekedést, megerősödnek az izmai, inai, ízületei.  Persze addig is lehet gyakorolni sok minden egyebet, kúszót, szlalomot, enyhe emelkedésű palánkot, irányítást, fordulókat. 

Nem keveset érik a gazda is, megtanulja értelmezni kutyája rezdüléseit - olykor tizedmásodpercek alatt - , kiismeri temperamentumát, preferenciáit. Például a kukacimádatot. Oda mindenképp be kell menni, minél többször lehetőleg. Akkor is, ha a gazda másfele kalimpál és mutogat. Csak a biztonság kedvéért, hátha mégis. 

Aztán ha megvannak az alapok, lehet csiszolni a kivitelezésen. Sokat. Még annál is többet. Gyorsabban menjen - lassabban menjen, szűkebben forduljon - jobban eltávolodjon, de azért ne annyira, hééé!,  felmenjen a mérleghintára - jöjjön is le róla, rúdleverés nélkül ugorja az akadályt - átbújni alatta nem ér!

Na és a zónák. A palánk, palló, hinta elején-végén vannak felfestve ezek az ördögtől való sávok, nem rohanhat annyira, hogy ezeket átugorja, legalább egy tappancsának bele kell érnie. Erre rávenni a szélvészebb típusú ebeket csupán röpke hónapok kérdése. Semmiség ahhoz képest, hogy a szlalomban mennyire szeretnek kihagyni egy-két-akárhány rudat. Hipergyors kutyánál csak abból tűnik fel a csalás, hogy rossz oldalon jön ki a szlalom végén, szidás hatására a fifikásabbja megtanulja, hogyan kell két rudat hanyagolni észrevétlenül. 

Anno ahogy Dorc betöltötte a másfelediket, azonnal rongyoltunk agilityzni, hiszen az én villámgyors, szuperokos kutyám erre született, a hasonló kvalitású gazdájával együtt. Aztán jöttek a nagy pofáraesések virtuálisan és élőben.

Röfipók már előtte is élénken érdeklődött az edzések iránt (értsd ezalatt: a "sima" kutyasulis képzés alatt számosszor faképnél hagyott, hogy ő megy inkább ugrálni), na aztán amikor végre legálisan beszabadulhatott a pályára, elöntötte az agyát a harci láz. Nem lehetett kizökkenteni se virslivel, se valagbarúgással. Gondolkodás nélkül megmászott-ugrott-kúszott mindent, ami csak az útjába került, mindezt olyan sebességgel és vehemenciával, hogy mire ordításra nyitottam a szám, már a pálya másik végén járt. Baromi frusztráló volt, hogy abszolút uralatlan a helyzet, és még le is csesz az edző. Sikerélmény nuku, holott addig mi voltunk a sztárolás nagyipari felhasználói. Átslisszoltunk inkább a K99 csapatba, és hagytuk ezt az úri huncutságot. Persze közben savanyodott a szőlő rendesen, bár az tényleg nem tetszett, ahogy még egymás között is fújolnak az agilitysek, de azt hiszem, ez ugyanaz a szép magyar sajátosság, ami minden egyéb területen is jelen van. Legalábbis a filippínókhoz átigazolt kutyás barátnőm ott máshogy tapasztalja. 

Szóval békésen elkákilencvenkilencezgettünk, az ügyességi ágazat valamennyire kárpótolt, ott van mindenféle ugribugri feladat, meg még cipőválasztás is, ami nagyon vicces tud lenni. Aztán tavaly ősszel feltűnt, hogy a másik agilitys edzőnél csak két tanonc van, úgyhogy jól odapofátlankodtam, hogy beállhatunk-e. Beállhattunk, tán még örültek is nekünk. 

Nem tudom, Dorka élemedett kora okozta-e (négy éves korára azért kicsit beljebb nőtt a feje lágya), vagy a jópár K99-es gyakorlat, gyanúm szerint leginkább Vera végtelenül türelmes és segítőkész edzésmódszerének köszönhettük, hogy az eblány rakétasebességű fejlődésnek indult. Bár mindig úgy álltam az agilityhez, hogy remek móka, és csak az számít, hogy jól érezzük magunkat, azért néha haloványan felmerült a megmérettetés gondolata. 

Eleinte elhessegettem, mondván, ez csak a fanatikusoknak való. Szerencsére Vera abszolút nem erőltette, csak néha jegyezte meg halkan, hogy esetleg, ha talán, meg a csillagok is úgy állnak és mégis, akkor egy versenyen ezt így és úgy kellene. Bejött a stratégia, jelentkeztem. Lábremegésem enyhítette, hogy a csapatból páran szintén rászánták magukat: átesnek a tűzkeresztségen, pedig még erős hiányosságaink voltak. De együtt izgulni, bénázni, drukkolni mindig jobb...

Nem túl boldog kisállat

A kupa előtti héten már csak azon izgultam, nehogy babéziás legyen az állat attól a kullancstól, amit szerdán szedtem ki belőle. Nem lett. Inkább elvágta a lábát egy üvegcseréppel, jó mélyen. Ölben vittem az állatorvosig, dőlt belőle a vér, engem meg felváltva kerülgetett a tetanuszfrász a szégyenletes, enyhe megkönnyebbüléssel. Négy napja bekötözve biceg, kivéve amikor elfelejti az egészet valami sürgős rohangálnivaló miatt, olyankor le kell üvöltenem a haját, mert rendszeresen felszakítja a sebet. Nehéz két hétnek nézünk elébe, nem bír magával ez a dilinyós nőszemély. Emlékeztet valakire...

Ma azért kisántáztunk az elbukott versenyre, leginkább a többieknek drukkolni meg kamerázni, cseszett nehéz kezdő pályákat raktak fel, még a nyuszimód fordulékony border collie-knak is technikásak voltak. Akárhogy is, jó lett volna túlesni az elsőn... na majd júliusban. 

Addig is itt egy kis összefoglaló az edzésekről:

Ebfélék és munkakedv

Mindig sírok, mennyit kellett szenvednem Dorkával, mire idáig eljutottunk, ahol vagyunk. Hogy milyen piszok kis köcsög volt nagyon sokáig, szívatott, ahol csak ért. Hogy mennyi mindent szétrágott. Hogy másfél éves koráig csakazértis bepisilt, ha itthon merészeltük hagyni.

Hogy mennyire tudja, hol a határ, de azért tutifixre elmegy odáig és még egy karomhossznyit tovább is. Közben fél szemmel felsandít, látom-e. 

Hogy kiképzés közben mekkora tragika bír lenni. Úgy csinál, mint aki nem érti, vagy elfelejtette, jajjmár anya, ez oooolyaaan nehéz!, vagy most pisilnem kell nemtehetekróla, és épp megcsípett valami, mit is mondtál az imént, milyen apportfa? ja hogy ez?... van még a jutifalatból?

Már nem ver át. Atompontosan tudom, mikor nem érti tényleg és mikor vesz hülyére. Ahogy lehuppan vakarózni egyet (megvan-e, a macska hogy csinálja? Ha zavarba jössz - mosakodj!) vagy fut egy gyors kört, többnyire meg tudom mondani, épp hülyére vesz vagy csak időt kér. Most már.

Szóval amikor azt hallom az utcán, hogy milyen okos kutya! pláne ha feddőn dorgálják mellé a másik ebet, aki "nem okos", csak sóhajtok magamban és próbálom nem feltűnően forgatni a szemem. Okos, persze. (Amúgy tényleg az, aláírom.) Annyira zseni, hogy teljesen magától tud láb mellett jönni, leülni a járda szélén, békénhagyni a macskákat, megvárni a bolt előtt. Így született. Tanítani, nevelni egyáltalán nem kellett, ilyen szerencsés vagyok, na. 

Feszült figyelem: tipikus juhászkutyák

Visszakanyarodva az elejére, szóval nyígok, hogy milyen nehéz dolgom volt, közben pedig egy frászt. Munka, képzés szempontjából sikerült az egyik legkezelhetőbb fajtába beleszeretnem, a juhászkutyákat ugyanis együttműködésre, feladatok közös megoldására tenyésztették. Ráadásul imádnak is dolgozni, akkor boldogok, ha használhatják agyukat, testüket. Lesik a gazda rezdüléseit, szemvillanásait.* Ergo könnyű dolgunk van, "csak" ezt a határtalan energiát és munkakedvet kell a megfelelő eszközökkel a megfelelő mederbe terelni. 

*Utóbbi érdekes dolog, mert míg a farkas kerüli az ember tekintetét, addig a kutya kimondottan keresi azt. (lásd pl.: Miklósi és mtsai, 2003..)

Bár egyik sem pásztoreb,
hasonló habitusok. Csak őket a víz
hozza ki a sodrukból. 

Egészen más a helyzet a pásztorkutya-félékkel. Míg a juhászok kis vagy közepes alkatúak, fürgék és élénkek, a pásztorok általában nagyobbak, kevesebbet rohangálnak, úgy általában megfontoltabbak lendkerekes társaiknál. Nekik nem is kell egész nap cikázniuk, jószágot terelniük, ők a védelemre lettek kitalálva. Csak olyankor mutatnak életjeleket, ha medve, farkas, rabló bukkan fel. Akkor van esélye a behatolónak, ha nem gyökerezik le telerottyantani a gatyáját a felé tartó háromnegyed mázsányi loncsos szőr, izom, hörgés és vérszomj láttán, hanem iszkiri.

Na de egy ilyen kutyát rávenni arra, hogy teniszlabdáért cserébe piruettezzen, akadályokon ugrabugráljon, kecsesen láb mellett szaladjon, egyáltalán: felkeljen 20°C fölött, ugyan már. Esetleg kolbászért, úgy két rőfnyi elég is. 

A hagyományosan őrzés-védésre tartott fajtákkal akár könnyű is lehetne, a juhászkutyákhoz hasonlóan szeretnek dolgozni. Most hagyjuk az eredeti munkakörüket, hiszen arra könnyű felpiszkálni őket, a katonás feladatokkal sem lesz túl sok gond. Na de hogy vegyünk rá egy ilyen komoly, fegyelmezett, kemény kutyát, hogy mondjuk tegyen át három labdát egyik vödörből a másikba, majd hozza oda a teli vödröt?
A rottweiler nem érti. Ez elég sokáig eltart. A dobermannál ha sikerül kipiszkálnunk a gyermeki szellemet a palackból, lehet, hogy soha többé nem tudjuk visszatuszkolni. Boldog csikószökellésekkel megy felfedezni az új és vidám világot. A schnauzer leül, agyal egy sort, hogy vajon mit akarhatunk tőle, összerak magában valamit, aztán megy megvalósítani. Nem nagyon lehet lebeszélni a saját verziójáról. A bullterriernél esélyes, hogy megpróbálja erőből megoldani. A boxer dettó, mindeközben nagyon örül és hosszú meztelencsigákat ereget mindenre, aztán megsértődik ha mi nem repesünk a csodálatos - és nyálas - eredménytől. A moszkvai őrkutya, a dog, az akita, a masztiff... mind más-más húrra rezdül, máshogy csipkés a lelkük.

Mert a lelkük, az hatalmas. Aki nem hiszi, járjon utána.

Folytatása következik, jönnek még: vadászkutyák, ölebek, terrierek. 

Biciklizünk...

Most ez a legújabb. Ideje volt elkezdeni, Timber anno hosszú kilométereket kocogott a bringa mellett, klassz is volt a kondija. Nem is tudom, ezzel a futóbolonddal eddig miért nem használtam ki a lefárasztás eme remek formáját... 

...dehogynem tudom. Mert köröz, mint egy szédült pille, és hatalmas eséseket vizionáltam ahogy tutira betekereg a kerék alá. Láttam, hogy csinálja.

A töltés melletti parkon végighúzódik egy bicikliút-gyalogjárda kombó, a lehető legrosszabb párosítás.* A kismamák, gyalogosok, kutyások stb. járdaként használják, a bringások pedig - az elején-végén kitett táblának megfelelően - osztott kerékpárútként. Mivel burkolati jelek nincsenek (és ha lennének, az se sokat számítana, mert többek között ennek sincs itthon kultúrája), mindenki ott szédeleg, ahol épp kedve tartja.

* nem mintha az autóútról festéssel leválasztott verzió sokkal jobb lenne, azt parkolóként szokás hasznosítani.
Aki pedig felveszi a támogatást kerékpárút-építésre, aztán elintézi egy tábla kihelyezésével - nagyzolási rohamában netán egy sárga csík felfestésével -  röhög a markába. És kiteszi büszkén az EuroVelo jelzést is. Egyes szakaszokon valóban könnyedén lehet haladni - traktorral.

Figyelmes bringások lassítanak, számítanak az útra kirohanó gyerekekre, kutyákra, biliárdgolyóként (szegélytől-szegélyig) közlekedő holdkórosokra. Figyelmes kutyások és anyukák cirka félpercenként körülnéznek, közeledik-e valaki biciklivel, netán robogóval.
Fentiek száma elenyésző.

Amikor Dorka karambolozott, minden érintett hülye volt. A bicajos túl gyorsan jött. Dorka egy másik kutya kergetésével volt elfoglalva, se látott, se hallott. És én későn reagáltam, mire ráordítottam hogy álljon meg, már össze is csattantak.
A kétkerekű terminátor ilyenkor anyázik. Én is, mindketten jogosan. Így megy ez.

Lóhátról előreküldhető

Szóval ilyen előzményei voltak kiskutyám nyeregből edzésének. Illetve nem is, mert lóhátról már gyakoroltunk, csakhogy a kies határmentén cirka másfél óránként találkozunk emberrel, autóval, szemben az itteni népvándorlással. Viszont legalább nyugodtan kigyakorolhattuk a "lábhoz" és "előre" vezényszavakat szokatlan körülmények között is; jelesül hogy a láb, amihez igazodnia kell, egy méterrel a feje fölött lengedez, előreküldés közben pedig üldözi egy horkantgató hétmázsás fenevad. És még én is kurjongatok a tetején - franc tudja hogy most akkor menekülni kell, vagy gazdit menteni?!

Már egész lókomfortosan közlekedett, mire elkezdtem gondolkodni a kétkerekűség kipróbálásán. Rásegítő történésként tavaly ősszel, amikor  áttekertem Észak-Pestre, a Döbrentei tértől (Erzsébet híd, budai hídfő) a Vizafogóig (Árpád híd, pesti hídfő) futott mellettem-előttem-mögöttem egy argentin dog-szerű ebállat, a gazdája cimbalmon** biciklin kísérte. A kutty profin kerülgette a gyalogosokat, megtalálta azokat a sávokat a bringaút mellett ahol nem volt útban senkinek, minden járdaszegélynél magától megállt. Leellenőriztem a sebességmérőmön: átlag 18 km/h-s tempót tartott. Az egyik lámpánál szóba elegyedtem humán tartozékával (azon ritka biciklis-alfajhoz tartozott, akik megállnak a pirosnál), megnyugtatott, hogy a négylábú adja az iramot, ő csak követi. Gyakorolhattak egy ideje, színizom volt a blöki és alig lihegett.

** a biciklikerék zenei felhasználási lehetőségei itt. Van kutya is. 

Zsófi dettó noszogatott, szóval egy szép márciusi délután (az őrült havazások előtt, amikor még úgy tűnt, idén lesz tavasz is) kikarikáztunk a Kopaszi-gátra. Shianne feszt előrerohant, cserébe Dorka hazafelé  főleg a nyelvén vonszolta magát. (A dilinyóssághoz bezzeg mindig van energiája.) Viszont egész jól jött láb mellett. Ha előreküldtem, időnként meg kellett szólítanom, mielőtt visszafordult volna megnézni hol vagyok. Mert a megnézés neki csakis köríven megy, persze pont a bringa előtt kanyarodva... lüke terelőkutya.

Kopaszi kutyafuttató nagyobb térképen való megjelenítése

Felbátorodva a sikeren, a héten kipróbáltuk a kutyasulis távot. Voltak necces szakaszok, pl. az őrmezei kertes házak között, ahol mindegyik kertben kerítés-melletti őrjöngésre csábítón csaholtak a kollegák, vagy ahol keskeny sávra szűkülve megy át a bicikliút az M1-M7 alatt, az autóúttól aligkorláttal elválasztva.
De nagyon ügyes volt a lány, és egész gyors is; időnként visszafogtam 9 km/h körülre, de részéről a 13 km/h-t preferálta.

Nagyobb térképre váltás

Kérdezték a suliban, pórázaztunk-e. Kicsit belegondoltam, miért is nem? aztán élénken bevillant a kép, amint Dorka elrohan kerítésezni / elkezd terelni / megtorpan kakálni. Szóval ezért nem. 

Amúgy meg azt vettem észre, hogy a kutya mellett bicikliző gazda ugyanolyan barátságosító hatással van a járókelőkre, mint a kutyakendő; ahogy egy színes nyakbavalót viselő ebről nehezebben tételezik fel, hogy vérszomjas, úgy a szorgalmasan loholóról se gondolják, hogy ráérne öldökölni. Elhiszik a jólneveltséget, ha a kutya senkire se nézve, egyenes vonalban fut a gazda mellett. De miért kell ehhez a drótszamár...? 

Szobacirkálók

Adott a szitu: sétálunk az utcán. Bevallom töredelmesen, többnyire póráz nélkül (elvégre iskolázott, engedelmes, nem agresszív kutyám van). Jön velünk szembe egy másik kutyás, kistermetű (mondjuk spánielnél kisebb), magához horgonyzott ebével. Kiskutty Dorka láttán elkezd őrjöngeni, gazdi reakciói:

1. átmegy az út túloldalára, közben a bajsza alatt - vagy épp hangosan - anyázik ránk (mármint hogy miért nincs pórázon az a vadállat. Aki ugyan tök közönyösen ácsorog mellettem míg az övé tombol, de akkor is.)
2. ölbe kapja az állatkát
3. elkezdi neki magyarázni gügyörészve, "jajjdekisbutavagy, hátnemlátodhogynembánt?", miközben a szőrcsomó vérben forgó szemmel, üvöltve tépi a pórázt. Nemcsak hogy nem rezonál a hegyibeszédre, de ballisztikus ívben le is szarja. Ő ölni akar.  

Közép- és nagytermetű kutyák jóval ritkábban reagálnak így a közeledtünkre, de hiába mondogatja kedves cimborám, hogy Buda tulajdonképp egy falu, ahova bakanccsal és hátizsákkal indul az ember, azért ahhoz eléggé város, hogy szőnyegalattjáró méretű legyen a többség.

Persze megint kiemelem, messze nem minden kiskutyára / kiskutyás gazdira igaz a fenti. De sajnos elég sokra igen. Régóta morfondírozok rajta, miért van ez így, mik az idevezető okok, hogyan lehetne másképp. 

Már a fajtaválasztás jelzésértékű. Kevesen döntenek azért a kistermetű eb mellett, mert tisztában vannak az adott fajta adottságaival, igényeivel és pont ilyet szeretnének. Többnyire inkább az a kiindulópont, hogy ilyen törpével nem lesz gond, sokkal kezelhetőbb egy normál növésű állatnál.* Elboldogul vele a gyerek, a nagymama, nem kell hozzá előképzettség, kutyaiskola, szöges nyakörv.

*Alapvetően téves elképzelés, hogy itt bármi a fizikai erőn múlik. Aki úgy véli, nem bír el a naggyal, az a kicsivel se fog. 

Őt is lehet öltöztetni...

Vagy: kicsi a lakás, ugye milyen kínzás nagy kutyát lakásban tartani. (Ez ütős érv, főleg ha összevetjük egy foxterrier mozgásigényét egy masztifféval.)

Vagy simán csak olyan cukesz-mukesz.

A kiskutty aztán nő-nődögél, fizikailag ugyan alig, de lelkiekben annál inkább. Nevelés híján is folyamatosan tanul, csak nem biztos, hogy azt, amit szeretnénk. Ha édesgazdái hetek-hónapok múltán is úgy bánnak vele, hogy "jajj, hát nem tanítjuk még, hadd legyen gyerekkora", a kutya korlátok és alapvető szabályok híján totál zizi lesz. Gazdi ebből annyit vesz észre, hogy az állatka morgós, akarnok és tojik a szép szóra.
Holott ő simán csak nem érti, hogy működik ez az ingerekkel teli, oltárian zajos világ, mit szabad és mit nem, miért dédelgetik időnként agyon máskor meg miért kiabálnak vele, miért nem tombolhatja ki magát soha. És hogy a többi kutya miért tűnik olyan bazi nagynak.

Ugyan lehet, hogy egy nagyobb macska simán felképeli, de ettől még nagyon is kutyaként kell(ene) bánni vele. Ő valószínűleg nagyjából farkasméretűnek gondolja magát, és rettenetesen frusztrálja, hogy a világ nem ezt jelzi vissza. Nem elég, hogy ijesztőek a fölé tornyosuló fajtársak, de még a gazdi is lépten-nyomon megrepteti. Az a szerencsésebb eset, ha kézzel emeli fel, de nem egyszer láttam, hogy még lehajolni is lusta, inkább a póráznál (ergo a nyakánál) fogva rántja fel a jobb sorsra érdemes négylábút. A fuldoklás garantált, de különösen ijedős és hülye gazda egy ilyen mozdulattal simán eltörheti a kutyája nyakát.

És mi történik, ha felemelik a jószágot? Kikerül a lába alól a talaj, még bizonytalanabb lesz, esélye nincs megvédeni magát - a másik kutya pedig erős izgalomba kerül attól, hogy mi lehet az a kincs, amit pont elkaptak az orra elől. Ha eddig nem érdekelte a kicsi, ezután tutira fogja. Borítékolható hogy felugrál, ha ügyes, fel is dönti öleb-gazdit muffostul.

És... mit lehet tenni?

Lehet kutyaéleten át rettegni a többi kutyástól, pórázon rángattatva magunkat fától-fáig, nem engedni kis haverunkat más kutyákkal ismerkedni, összeszagolni, játszani. Ez kb. azt jelenti, mintha az ember soha nem beszélgetne senkivel, sakkpartiról, sörözésről, színházba járásról nem is beszélve. Kvázi üvegbura.
Vagy pedig...

...első körben gazdinak kell legyőznie az ölbeemelési kényszert, ehhez nem árt kicsit utánaolvasni a kutyaviselkedésnek, nevelésnek. Vannak persze, akik rossz tapasztalatra hivatkoznak, hogy már érte kedvencüket támadás, de ettől a felkapás sem fogja megvédeni se a blökit, se a gazdit, sőt. Ugyanakkor a kiskutyákat ért támadások kiváltó oka az esetek nagyon nagy hányadában a maga a kiskutya, szóval ezzel is az ő gazdájának volna elsősorban feladata. (Persze ez nem azt jelenti, hogy aki ráengedi a rotweilerét egy csivavára, az nem egy utolsó büdös bunkó, akárhogy is a csiva kezdte.)

Szóval amikor már nem rándul gazdi keze idegesen ha feltűnik egy másik eb a láthatáron, lehet kezdeni összejárni pár olyan kutyással, akiknek megbízhatóan barátságos, kiegyensúlyozott az ebük. A kicsinek ugyanis kimaradt az életéből a kutyákkal való találkozás, a szocializálódás folyamata, ezt valahogy pótolni kell.
Lehet hagyni őket ismerkedni, és ha a kicsi félelmében, ijedtében rámorog a másikra, jó lenne, ha senki nem kezdené el simogatni meg kedvesen beszélni hozzá, mert ezzel csak rádicsér a barátságtalan viselkedésre. A nagyot sem kell elrángatni a közeléből, hiszen akkor is bejön a stratégiája; megszabadult félelme tárgyától. Ha behúzódik embere lába mellé, és onnan indít kitámadásokat - mintegy bázisból -, el kell lépni mellőle. Hamar összeomlik a nagyarcúsága, kénytelen belátni, hogy nincs elég bátorsága ehhez. A többi kutya nyugodt viselkedése pedig meggyőzi, hogy tulajdonképpen felesleges dürrögni.

Mindezek mellé nem árt, ha gazdi egyértelműen viselkedik és következetes. A bizonytalan, hektikus (meta)kommunikáció a kutyát az irányítás átvételére késztetheti - van, amelyik boldogan megtenné bármely pillanatban (izé, Doris, takarodj a klaviatúráról!), de többségüket stresszeli a felelősség. A stressz pedig legalább olyan gyilkos dolog, mint a túltenyésztés vagy az olcsó kutyakaja; jelentősen megrövidítheti a kutty életét.

A higgadt, biztonságot nyújtó bánásmóddal egyenfontosságú némi fegyelem, ez kereteket ad a kutya életének. Ha valaki olyan kicsi, dédelgetnivaló szőrcsomót akar, amit nem kell nevelni, az vegyen macskát. A kutyát ugyanis muszáj. Ne higgye senki azt, hogy majd a póráz majd úgyis mindent megold, elég szánalmas és szomorú, ha kutyát a gazdájával csak a madzag köti össze.
Nem munkavizsga a cél (bár akár...), az alapvető ül-fekszik-marad-lábhoz bőven elég. De ennyi kell.

A fegyelem része az is, mit csinálhat a lakásban a kutya, gondolok itt a kanapéra-ágyba felengedésre és a kunyerálásra. Utóbbi a veszélyes, mert egy kicsi kutya sokkal kevesebbtől is el tud hízni, pláne ha az a kevesebb ráadásul valami durva szénhidrát. Maga az elhízás sem jó dolog, baromian megterheli az egész szervezetet, de a finomított cukrok emésztésére nem rendezkedett be a kutya igen rövid - ennélfogva borulékony egyensúlyú - bélrendszere. A csokoládé pedig egyenesen halálos lehet. Most jönnek a felhördülések, hogy ez mekkora marhaság, az én kutyámnak sincs tőle semmi baja. Persze. Nem is mindegyiknek lesz. Csak amelyik érzékeny rá. És ez vajon hogy derülhet ki...?
Arról az egyszerű tényről ne is beszéljünk (mindenkit nyüstöltek ezzel gyerekkorában, Fognyűvő Manóval  színesítve a történetet), hogy a kutya nem tud fogat mosni.

Az ágyba engedés meg mindenkinek szíve joga, részemről nem szívesen alszom fűszáldarabok és sárnyomok között, de ha valakinek ez bejön... mondjuk egy kicsitől legalább el lehet férni. Viszont az ágyban alvás kedvéért minden este megfürdetni és ezzel változatos bőrbetegségek veszélyének kitenni a kutyát nettó állatkínzás.

A kanapé ugyanez pepitában. Persze nehéz megállni, hogy egy hideg téli estén az ember ne rángassa fel maga mellé a - meglehetőst ernyedten tiltakozó - biotakarót... :-)

Utóirat: fél év múlva várhatóan újragondolom az idegbeteg-ugatós-hülye-kiskutyás nézeteimet. Addigra lesz egy sheltie-nk.   

Gazdik és egyéb állatfajták

Avagy: miért tartunk kutyát?

Jó esetben mert szeretjük. Amúgy meg attól függ... ahány gazda, annyi válasz. Azért megpróbálom összeszedni.

Előre leszögezem, erősen sarkított poszt lesz, nyilvánvalóan nem skatulyázható be senki egyetlen adott kategóriába - na meg nem is a skatulyázás a cél. Mint ahogy a horoszkóprovat is sült hülyeség, ha szó szerint vesszük, és kizárólag születésnapunk alapján azonosulni tudunk mintegy hatszázmillió emberrel*, közben persze mind egyéniségek vagyunk. :-p

Szóval biztos lesznek átfedések, lesz olyan amit elfelejtek említeni, lesznek sértődések. Akinek nem inge... Fogyasztása komolytalanul javasolt.

Na, uccu neki.

*egy alkalommal elkezdtük kiszámítani kombinatorikai módszerekkel, hányféle konstelláció (és ezáltal személyiségtípus) lehetséges, ha csak a legalapvetőbb asztrológiai változókat (bolygók, jelek, házak, fényszögek) variáljuk. Hétmilliárd után abbahagytuk a számolást, pedig még messze nem értünk a végére.

Vidéken, falun, kertesházas övezetben - ahogy tetszik

Egyfajta hagyományőrzésből, megszokásból. Mert mindenkinek van. A szomszédnak is. Mert kölykezett a Buksi nyolcat, és kaptunk mi is egyet. Amúgy jól jött, legalább nem kell megjavítani a csengőt. 

Ők azok a tipikus kerti kutyák, akikről már írtam pár bejegyzéssel ezelőtt. Még az a jobbik eset, ha gazdi mobil kerti elemnek tekinti, mint valami furcsa dísznövényt; néha meglocsolja, műtrágyázza, de amúgy nem sokat törődik vele. Viszont nemegyszer hallok olyan esetről, mikor gazdi kinevezi magát kutyakiképzőnek, és neveli a fenevadat.  

Ez úgy néz ki, hogy áthívja valamelyik falubeli cimborát, hogy agyabugyálja el a házőrzőt, mondván, vaduljon a dög. A kutya már félőrült a rettegéstől, fogalma sincs a  miértről, egy felreppenő verébcsapattól is összerezzen, de a kiképzés folytatódik. Ha kicsit is önállóbb lélek, az első adandó alkalommal megszökik, bár ettől nem lesz jobb neki. Vagy elüti egy autó/vonat/sörétes puska, vagy pedig előbb-utóbb visszakerül a gazdához, és akkor jön a büntetés. Emberünk leleményes, sokféleképp torol. Első körben mindenképp agyabugya és náspáng. Aztán jön a bezárás, lehetőleg minél szűkebb helyre, törjön csak az akarat. Biztos, ami tuti, napokig enni se kap. Helyette annál több ordítozást, ütleget, értse meg alaposan, milyen komisz volt. Ha továbbra is télakol, netán félelemből visszatámad, jön a kisbalta - és az új kutya.

Itt szúrnám be, hogy a kutyák nem haragtartók, tehát nem tudnak értelmezni már egy ötperces "most jól bosszút állok"-ot sem, cserébe a négy-ötéves gyerekek kognitív képességeivel rendelkeznek, tehát csak egy gondolatkísérlet erejéig helyettesítsünk be velük (lásd Csányi Vilmos könyvét). Csúf látvány.
Mordori vidékeken egyébként valamiért előszeretettel keresik házőrzőnek a német juhászt és keverékeit. A fajta benne van a legokosabb kutyák top 10-es listájában, és mint ilyen, különösen megsínyli az agyatlan gazdát.

Divatkiegészítőként

Gondolok itt a tipikus társasági kutyákra és ölebekre, ritkán az agarak, collie-k is beleesnek. Lényeg, hogy csini nippként lehessen őket hordani, jól álljanak rajtuk a masnik, ruhácskák, Swarovski nyakörvek. Gazdijaikra egész iparág épül, ők vesznek meg minden tökfölösleges bizbaszt ami a kisállatboltokban fellelhető, a csontocskamintás plüsspárnától a kaviáros jutifalatig. 

Ezek a kutyák mindent, de tényleg mindent megkapnak, csak egyvalamit nem: hogy kutyaként bánjanak velük. Szerencsétlenekben még ott bujkál az ősi farkas, és nem érti, mit keres itt talpig hülyében. 

Társpótléknak

Nem kell feltétlenül magányosnak lenni, élhet valaki párkapcsolatban, lehet gyereke, mégis erősen antropomorfizálja a kutyáját és kicsit nemnormálisan kezeli. De főleg az egyedülálló, egyedül élő, gyakran az idősebb korosztályba tartozókra igaz. 

Állataik rettentősok szeretetet kapnak. Néha túl sokat. Nem elég a babusgatás, simogatás, mindig leesik egy kis ez-az az asztalról, sokszor egyáltalán nem kutyának való dolgok; csokika, cukorka, kekszecske. Az eb szuperszónikus sebességgel ölti fel a hordóalkatot, hiába magyarázza az állatorvos, hogy mennyire nem tesz ez jót a szívének, ereinek, ízületeinek, válaszként gazdi annyit hebeg, hogy de hát olyan szépen néz szegényke. 

Vannak ugyanakkor nagyon is tudatos kutyatartók, akik odafigyelnek kedvencük étrendjére, mozognak vele sokat, kutyasuliba viszik, bújják a szak- és egyéb irodalmat, minden elérhetőt biztosítanak az ebnek masszázstól az aquafitnessig.

Ami közös: mivel a kutyától megkapják azt, amit senki mástól, vagyis a feltétel nélküli szeretetet, ezért nincs szívük fegyelmezni őt. A blöki pedig hipphopp a fejükre nő. Nem vagyok egy Cesar Millan-rajongó, de az általa felállított szentháromsággal maximálisan egyetértek - a kutyának egyenlő arányban van szüksége szeretetre, mozgásra és fegyelemre.  

Túldimenzionált állatszeretetből

Biztos mindenki találkozott már a típussal, ha máshol nem, a bulvárhírekben: a delikvens maga köré gyűjt minden kóbor, kidobott, elaltatásra ítélt, interneten köröztetett páriát. Vagy legalábbis minél többet. 

Nem azokra gondolok, akik reálisan felmérik, hány állatot tudnak ellátni, foglalkozni velük, helyet biztosítani nekik, vagy akik szigorúan ideiglenesen fogadják be őket. Inkább azokra, akik mondjuk egy harminc négyzetméteres lakásba zsúfolnak be nyakló nélkül kutyákat, macskákat, tücsköt, továbbá bogarat.

Általában gőzük nincs állataik igényeiről, szeretetük kimerül abban, hogy befogadják, etetik és babusgatják őket. Hatalmasan meglepődnek, ha a kutya mondjuk harap is azon kívül, hogy tündibündi. De persze megbocsátanak, mert hát ugye a hányattatott sors.
Egy állat elaltatása szerintük a létező legaljasabb dolog (még akkor is, ha az az egyetlen humánus megoldás). Vállukra veszik az állatvilág sorsát, együtt szenvednek minden broilercsirkével.  Ezerrel zaklatnak mindenkit az egész ismeretségi körükben, hogy tegyenek valamit, osszák meg (ők voltak az utolsó csepp a fb-profilom törléséhez), és milyen szívtelen önzők, ha nem. Mindenáron meg akarnak győzni arról, hogy a meglevő állatod mennyire örülne egy játszótársnak, akkor is, ha egy zoofób macskával élsz. Ha van már vagy nyolc állatod, akkor pláne; szerintük eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít. Végül is a te anyagi-, érzelmi- és időráfordításod nekik nem fáj.   

Szaporításért

Tudatosan, felelősségteljesen, garanciát vállalva kutyát tenyészteni nem túl kifizetődő móka, divathullámokon kívül eső fajta esetén jó, ha az önköltség visszajön a kölykök árán. Akik már születésük előtt rengetegbe kerülnek; egy neves kennelből származó, tenyészthető szuka eleve nem két fillér, fel kell nevelni minőségi kaján, oltatni minden évben, kiállításokra, tenyészszemlére, esetleg munkavizsgákra vinni, szűrni a fajtára jellemző vagy előfordulásra esélyes betegségekre. Fizetős az idegen kannal fedeztetés, csőstül jönnek az állatorvosi költségek végig a vemhesség alatt és ellés után, túl nagy alom esetén dajkakutyát kell keríteni vagy cumisüvegből tápoltatni, perkálni kell az kölykök oltásainak és féreghajtásának költségeit, chipelést, törzskönyveztetést, kölyöktápot...

Hát mennyivel egyszerűbb keresni egy olyan fajtát, ahol a szaporulat darabjáért százezreket lehet kaszálni, fentieket mind lespórolni, aztán reklamáció esetén széttárni a karunkat?! Sokkal. 

Kiállításszédelgésből

Némi átfedés van a divatkiegészítőként tartott ebekkel, csak itt nem az átlagember, hanem a kutyás társadalom előtt kell felvágni. 

A lényeg, hogy minél több trófea learatásra kerüljön, ha az eb külleme túl szerény az igazi elitbe kerüléshez, akkor is van megoldás; mindenféle noname dunyhafelsőpusztai kiállításra kell benevezni, ahol jó eséllyel az egyedüli indulóként meg lehet nyerni a versenyt. Nagy a gyűjtési szenvedély, mert úgy lehet jó áron eladni a leendő ivadékokat, ha a szülők pedigréjében minél több a plecsni. Magyarországon legalábbis. Sajnos ez azt vonzza be, hogy ész nélkül megy a küllemre tenyésztés; a kiegyensúlyozott idegrendszer, fajtajelleg, egészség pedig mindinkább a háttérbe szorul. 

Agyatlan amúgy, ami az ilyen kiállításokon megy. Timberrel egyszer neveztünk be egy CAC-ra, vagy húsz évvel ezelőtt, vedlési időszakban. Ott tettem le a hajam, amikor láttam, hogy az összes grönis ezerrel hajlakkozza a kutyáját, próbálva visszaragasztgatni rá a lehullófélben levő vedledéket. És nagyon utáltak engem, mert egyrészt lepfújoltam a kezelést, másrészt meg valamiért azt hitték, őket akarom kitúrni a babérjaikból. Azt látták, hogy megjelenik egy csinos ismeretlen versenyző - mármint Timber, nem én! - , és ki tudja, mik a céljai. 

Dorka nem elég szép ehhez a bolhacirkuszhoz, úgyhogy legalább ezen a területen nem kap táptalajt a sznobizmusom. Tiszta mázli, mert egy valag pénz a nevezési díj. 

Itt azért egész jól néz ki

Megajándékozódtunk vele

Milyen jó ötlet, nem? Karácsonyra, szülinapra, vagy mert már annyit nyafogott érte a gyerek. Igazán megfontolt dolog valakinek a nyakába sózni 10-15 évnyi felelősséget, áh, picit sem kicseszés. Már ha van felelősségérzete az ajándékozottnak. Eleget fanyalogtam már, feltételezzük, hogy van. 

Fentiekre vannak példáim is, szerencsére mind hepiendes. A parki kutyaközösség egyik tagja konkrétan szülinapi ajándékként érkezett, édesgazdája a mai napig el van ájulva tőle, imádja, félti, tutujgatja, Gipsy meg jól visszaél ezzel. :-) A nyafogós gyerek pedig... hát, az én voltam. 

Nem vettem túl szépen az akadályt, hülyekamasz-koromat éltem épp, a kutyát pedig egy ideggyenge, túltenyésztett spániel képviselte - nem a legjobb párosítás. Mai napig látszanak harapásnyomai, némelyik jogos volt.
A kezdeti lelkesedés után szívesen lepasszoltam volna a szüleimnek a reggeli sétáltatásokat (főleg ha előző este lumpolnivalóm akadt), az etetés előtti főzőcskézést (hol voltak még akkor a tápok!), meg az összes többi nyűgöt, de keményen beintettek. Jól tették. Hozzászoktam, tanultam belőle, és amikor Dolly veseelégtelenségben elpusztult, már tudatosabban szerettem volna utódot. Apám viszont nem szándékozott ismét újratapétázni és újraszőnyegezni a lakást, úgyhogy a következő kutyára várnom kellett, míg elköltözhettem otthonról. De Timber nagyon megérte a várakozást.

Munkára

Hiszen erre lettek eredetileg szelektálva, célirányosan tenyésztve. Ha találkozik a hatékony kiképzési módszer a megfelelő habitusú kutyával, rengeteg mindenre használható az eredmény: terelésre, őrzésre, vadászatra, nyomkövetésre, drog-, fegyver- illetve sebesültek keresésére, terápiás- és segítőcélra... vagy amire akarjuk. 

Ide vehetjük a direkt célra tartott hobbikutyákat, akikkel például agilityznek, szánt húzatnak, műnyulat kergettetnek vagy különféle munkavizsgákon mennek végig. És akár azokat is, akiknek az a feladatuk, hogy minél egészségesebb, a fajtajelleget leginkább hordozó utódokat neveljenek. 

Családtagnak

Nem valaki pótlására, hanem önálló jogú új tagként. Nincs rossz soruk, még ha el is kell viselniük  néha némi húzást-nyúzást a gyerekek részéről. 

Erődemonstráció részeként

Amihez a kigyúrt bullterrieren kívül hozzátartozik a kigyúrt gazdi, golyófej, tokás tarkó, több-kevesebb rasszizmus.  Nem is sorolom tovább a sztereotípiákat. 

A tragédia ebben a kategóriában a hozzá nem értés, ami persze a többinél is fennáll, de azért nem mindegy, hogy egy rágcsálórém yorkshire terrier csimpaszkodik az ember bokájába, vagy egy krokodilállkapcsú staffordshire. Fegyver az is, meg a Parabellum is. Csak épp utóbbinak nincs önálló akarata. 

Persze létezik békés felhasználásuk is, mint például itt:

Házi labornak

Hogy az etológus is tudjon karosszékből kísérletezni és megfigyelni. 

Igazából hóttmindegy, mi volt a kutya beszerzését kiváltó tényező, a lényeg, hogy próbáljuk meg kutyaként bánni vele, hiszen kizárólag akként tud létezni, viselkedni. Emberi mintákba kényszerítéssel összezavarjuk, félreértések kerekedhetnek belőle - lássuk be, hogy a mi lehetőségeink sokkal jobbak az ő megértésére, mint fordítva. Valójában a kutya még mindig "csak" egy hihetetlenül intelligens, szociális viszonyokra érzékeny ragadozó; hagyjuk meg ennek, akkor lesz a legboldogabb.

A legvégére pedig jöjjön két különösen idióta gazda, lol!

K99

Tegnap levizsgáztunk végre E7-ből. Nem lett túl szép, 81 pont*, de legalább megvan.

*100-ból. 70-től van meg.

Tavasz óta nyomasztott az ügy, amikor is nekifutottunk ugyanennek a vizsgának, de csúfos kizárás lett belőle. Végül csak röhögtem, mert nem hittem volna, hogy ilyen velünk is megeshet. Hogy mi történt?

Nos, három dolog diszkvalifikálhatja a vizsgázó párost: 1. ha valaki agresszívan nyilvánul meg (megharapja a kutya a gazdát, a gazda a kutyát, vagy bármelyikük a bírót), 2. ha a kutya kikerül a gazda irányítása alól (vagyis világgá szalad, vagy pl. elbújik egy bokor mögé, hogy ő mostantól inkább sün), 3. ha a kutya - vagy a gazda - a pályára ürít.

Mint már írtam régebben, Dorcit eléggé le kell fárasztani ilyen események előtt, hogy legyen egy kis esélyem magamra vonni a figyelmét. Ez meg is történt, reggeli sétánál rohangált egyet a haverokkal, aztán a megmérettetés előtt megint, váltott kutyákkal. Indult a vizsga, hogy ne legyen senkinek láb alatt az állatka, betettem a bokszába. Amikor mi következtünk, kivettem, és már álltunk is az alapvonalra, kezdtük a lábnál követést  Megyünk, mendegélünk,  egyszer csak Dorka elmarad. Nézek hátra, mi van - hát az van, hogy a rohangálás után teleitta magát, aztán doboz, aztán... hát neki már nagyon kellett. Még az a szerencse, hogy gátlástalanul leguggolt az egész hacacáré elején, legalább nem szenvedtük végig az egészet feleslegesen. :-)

Lássuk, mit is hagytunk ki. Az engedelmességi vizsga 7-es szintjén a következőket kell teljesíteni: lábnál követés fordulásokkal, irány- és tempóváltásokkal, mozgó csoport kerülése, menet közben ültetés, fektetés, állítás, apport sík talajon, akadályon és ferde palánkon át, előreküldés 30 méterre, helybenmaradás. Nem is sok, ugye? Az ördög itt is a részletekben (és Dorkában...) rejlik. 

Szabályos lábnál követés során a kutya szinte rásimul a gazda térdére, minden mozdulatát azonnal követi, közben végig figyeli urát és parancsolóját. Doris verziója: valahol a lábamtól vett 20-50 cm-es sávban bóklászik, ha izgi szag jön szembe, azt megvizsgálja legalább menet közben, nézelődik, látványosan unatkozik, szerinte minden esemény izgalmasabb ennél. Mivel a gyakorlatok során csak adott számú vezényszót és kézjelet adhatok neki, próbálok az orrom alatt pisszegni, kurrogni, krahácsolni, röfögni neki, hogy rám figyeljen már, és ugyan méltóztasson közelebb fáradni. 

Menet közben ültetés úgy kellene kinézzen, hogy tempósan haladunk, egyszer csak elrikkantom magam, hogy "Ülj!", a kutyának abban a pillanatban le kell tennie a hátsóját anélkül, hogy én megtorpannék, hátranéznék vagy kézjelet adnék. Addig kell ott ücsörögnie, amíg megfordulok, várok egy kicsit, majd visszamegyek érte. Dorcinak a vizsgán szerencsére pont leesett, mi van, egyedül annyit hibázott, hogy a bíró szerint lassan ült le. Istenem... de legalább leült! És nem lefeküdt, mint gyakorlásnál szokta, nem maradt állva, nem jött tovább.

Menet közben fektetés és állítás ugyanez, azzal nehezítve, hogy 7-es szinten a "menet közben" futás közbent jelent. Mindkét esetben továbbfutok, megfordulok, várok egy kicsit majd behívom az ebet. És az se mindegy, hogy jön ilyenkor; lelkesen rohanva kellene, előttem megtorpanva és magától leülve. Pont előttem, egyenesen, a fejével szinte rám simulva, nem pedig ferdén, legalább 20 centire tőlem, ahogy Dorka. 

Apport. Húú, ebben mennyi hibalehetőség van! Az összeset végigjártuk anno. A teljesség igénye nélkül: parancs nélkül elindul. Nem veszi fel azonnal az apportot. Nem szabályosan veszi fel (a középső keskeny részen fogva). Nem hozza vissza. Visszahozza, de ledobja a földre. Nem dobja le, de nem ül be elém szorosan. Beül, de ferdén. Jól ül be, de nem tartja a fát míg elveszem, hanem elengedi. Tartja, elvétel után viszont külön parancs nélkül igazodik... és az akadályon át apportíroztatás még ezer fincsi csapdát rejt! 

Ki lehet kerülni az akadályt, lehet mögötte percekig keresgélni, hova is esett a fa, visszafelé az akadályt meglátva inkább elejteni a cuccot, persze visszafelé is egyszerűbb ugrálás helyett kerülni, vagy még viccesebb átbújni alatta... ez a feladat legalább mókás, nem olyan uncsi, mint a hülye katonás menetgyakorlatok! Azt szeressék csak a németjuhászok meg a rotweilerek. 

Az előreküldés ehhez képest már baromi könnyű, csak arra kell rávenni az ebet, hogy vezényszóra ész nélkül rohanjon előre lehetőleg egyenesen, amíg meg nem hallja a fektető parancsot. Eleinte nagyon nem értik, miért kell teperni, ha nincs is ott semmi (persze gyakorlás során gyakran pont ezért van - kedvenc játék, rongyocska, ilyesmi. Csak aztán rá kell venni, hogy akkor is szaladjon, ha már nincs ott a csábtárgy). Visszakanyarodnak, néznek a gazdára, hogy ezt most miért és meddig és különben is, hülye vagy te, miért fussak el tőled, ha eddig azon izmoztál, hogy menjek vissza?! 

Másik verzió szerint annyira belejönnek, hogy hiába ordibál a gazdi hogy most már elég és feküdj, és FEKÜDJ, vagy legalább állj már meg, te büdös dög, csakazértis lendületesen kiszaladnak a világból. Esetleg visszabocognak megnézni, mi baja a gazdinak, hiszen lila a feje és nagyon hadonászik. 

Helyben maradás, ez viszonylag jól megy, minden reggel gyakoroljuk amikor kifliért megyek. Dorci már a saroktól rohan a bolthoz, és várakozón beül a szokott helyére a bejárat mellé. Ha foglalt - árut pakolnak, tötymörög egy vásárló, vagy másik kutya van odakötve -, célzatosan toporog és csúnyán néz. Gyönyörűen megvár, nem hagy ott még kutyáért se, pedig ez tőle nagy szó. Azt szokta rühelleni, ha valaki simogatni akarja, ilyenkor látványosan küzd benne a helyben maradás kényszere és az idegen kéz érintése iránti utálat, és mivel az eszébe se jut, hogy harapjon, próbál úgy elhajolni, hogy közben ott is maradjon. Egy hattyú sehol sincs hozzá képest. 

Szóval ez a feladat működik vizsgahelyzetben is, csak arra kell figyelni, hogy szó szerint veszi; helyben marad, és nem helyzetben. Vagyis neki belefér, hogy időnként felüljön, felálljon. A bírónak nem. 

Mint mindegyik K99 ágazatban, az engedelmességiben is 9 szint van, lehet mazsolázgatni, kinek melyik felel meg. Az alacsonyabb szintek követelményei nagyjából megegyeznek a BH vizsgáéval, aztán egyre bonyolultabb feladatok jönnek, és egyre szigorodik a kivitelezés megítélése is. Azt hiszem, jó ideig megelégszem a 7-es szint teljesítésével, a 9-esben már idiótán nehéz gyakorlatok vannak. Esetleg majd szépítünk a 81 ponton, de ezzel csak csínján merek gondolni, mert eddig szinte mindenki megbukott, aki javítani akart a meglevő eredményén, vagyis másodszorra a 70 pontot se érte el... 

Úgy tervezem, tavasszal az ügyességi 9-es szintjének futunk neki, jó sokat kell még rá készülni, de jóval szórakoztatóbb, mint az E. Van benne agilityre hajazó ugrabugra, vicces apportfeladat, különböző bólyákhoz rohangálás, szoborjáték (futás közben megtorpanás), távirányítás (néma csendben, messziről kalimpálva kell megértetnünk a négylábúval, mit is akarunk tőle), gazdi cipőjének kiválasztása egy kupac másikból. Szag alapján.  Ráadásul az Ü-ben a legtöbb feladatnál lehet dumálni a kutyához, mutogatni neki, dicsérni, játszani vele, míg az E-ben maximum a feladat végén kaphat egy "jól van"-t meg egy vállveregetést. Á la echte munkakutya. 

Valamikor belekezdünk az őrző-védő sorozatba is, főleg azért, mert látom, hogy a többi kutya mennyire piszkosul élvezi. Lehet őrjöngeni, ugatni, rohanni, zsákmányt elkapni, cibálni... mindent, amire az ösztöneik amúgy is sarkallják őket. Mindezt persze játékosan, végig kontroll alatt, egyszer sem elvadulva. 

Amikor először láttam Grimbuszt, Tamás kutyáját, pont ŐV-t gyakoroltak vele. Csak annyi jött le, hogy egy színizom malinois nyálát fröcskölve, tombolva ugat, majd amikor elengedték a nyakörvét, kiló hússzal rontott rá a Michelinbaba-szerűre bugyolált segédre, elkapta a karját és úgy fogta, hogy lóbálni lehetett rajta. Vezényszóra nagy nehezen elengedte, de ott ordibált tovább mellette és a legkisebb moccanásra újra ugrott. 

Ezek után nem nagyon mertem barátkozni Grimbusszal, tartottam a három lépést inkább jó ideig. Addig, amíg nem találkoztam az igazi énjével, merthogy ez a vadállat valójában egy smúzolós, hízelgős, csupaszív és maximálisan filantróp kutya. Úgy tud bújni és rajongani, ahogy Dorci sose. A támadás neki játék, ugyanúgy mint a frízbi (azért is széttépi magát, annyira imádja), a látszat ellenére fikarcnyi agresszió sincs benne. De hát az ŐV-t aszerint pontozzák, hogy mennyire tudja elhitetni az ellenkezőjét. Tegnap Winstonnak ez igen jól sikerült, holott a labradorok aztán végképp nem a vérszomjukról híresek. 

Mindenkinek más-más feladat tetszik a csapatban, Dása például valójában egy (orosz) balerina, neki minden olyan dolog fekszik, ahol ugrani, felmászni, piruettezni kell. Guru lába ifjúkorában megsérült, ő marad a talajtornánál, akadály vagy palló láttán félénk kölyök lesz a vezérhímből. Tücsi teljesen rá van gyógyulva a gazdájára, ő szeret szorosan együttműködni, önálló feladatmegoldásban kicsit elveszett, Dorka viszont inkább saját utakon jár. Kópé pedig... ő univerzális, amilyen pici, olyan ügyes.

Akármennyire nehezemre esik, el kell ismernem, hogy minden bulis, élvezetes és izgalmas ügyességi, őrző-védő és nyomkövető képzés kivitelezhetetlen engedelmes alapok nélkül. Nem kell feltétlenül 5-ös vagy 6-os szintnél feljebb menni, de a régi jó BH-vizsgának megfeleltethető fegyelmezettség nélkül egyszerűen nincs meg az az összhang és egymásra figyelés kutya és gazda között, ami egy-egy feladatrész kidolgozásához, és a részek összerakásához kell. Nem mindegy, hogy egy bolhazsákkal dolgozunk, vagy egy zsák bolhával... 

A K99 csapat

Jááátéék!

Játék az egész világ... és mások feladata benne egyértelműen az, hogy velem játsszanak. Legalábbis Dorka így véli. Már a tesóit is egzecíroztatta:

Tulajdonképpen egyezik a véleményünk, szerintem is az az ideális, ha a kutyák egymáson vezetik le a felesleges energiáikat, amennyiben az nem verekedés. Szerencsém van Büdivel (ezt a nevezetet hamvas korában érdemelte ki, amikor a kölyöktáptól irgalmatlanokat eregetett az orrunk alá), mert soha nem volt még kezdeményezőn agresszív megnyilvánulása. Mármint igazi agresszió. És itt jönnek a félreértések. 

Doris és fogadott húga, Shianne lusta vérengzésben 

Elismerem, nem mindig könnyű elkapni azt a pillanatot, ahol a felhevült játék átmegy "na most már vegyél vissza, öcsi!"-be (igen ritkán fordul elő amúgy), de azért a hangos hepajkodás igenis megkülönböztethető a kajak bunyótól. Viszont míg odaáig eljutnak nagyon sok minden belefér, a lájtos vicsorítástól az odakapkodáson át a hempergésből hasbarúgásig. Néha ijesztőnek tűnik, na meg sokan azt hiszik, a játék közbeni hanyatt ugyanazt jelenti, mint az éles hanyatt - pedig ez azért kicsit bonyolultabb ennél.  

Szerencsére egyre több az olyan gazdi, aki bízik a kutyája ítélőképességében. Jelesül hogy az szólni tud, ha valami nem tetszik neki, vagy hogy van lába, és el tud szaladni rajta. Sokan viszont aggódnak, feszt intézkedni akarnak, és az első nyüffnél vagy vigyorgásnál közbelépnek. Kész, a játéknak annyi, mert onnantól gazdi árgus szemekkel figyeli, Dorka mikor fogyasztja el a kedvencét, nekem meg erkölcsi kötelességem öt másodpercenként feddőn rászólni. Mint hallom, ezzel nemcsak én szembesültem már, hanem mindenki, akinek a kutyája játékstílusa kicsit is emlékeztet egy dömperre.

Dorc és a minibatman

Pedig a ebek hihetetlenül sokat bírnak. Elég magas a fájdalomküszöbük*, na meg azt a rohangálásmennyiséget, amit ilyenkor lenyomnak nem tudom, hogy lehetne pótolni pórázon sétafikálással. Bicikli mellett talán... viszont össze nem hasonlítható a kettő élvezeti értéke. Esetleg a labdázás, frízbi jöhet szóba. De akkor hol marad a szociális kapcsolat a fajtársakkal, a játszva tanulás?

*az állatorvos nem számít. Ott az idegen környezet és az idegen ember, aki matat rajtuk, meg a Mindenható Gazdi nyilvánvaló alárendeltsége az orvossal - ill. annak szakértelmével  - szemben együttesen hatványozzák a hisztifaktort.

Mert vannak dolgok, amiket csak egymástól tudnak megtanulni - jelzések, gesztusok, erőviszonyok, vagyis végső soron a kutyául viselkedés.  Ha a gazdi mindig közbelép, a kutya még abban is elbizonytalanodik, amit jól csinál. Azt hiheti, ő tett rosszat, nem érti, hogy a "netene!" a másiknak szól. Az ő gazdija miért is szólna máshoz?
Megszokja, hogy mindig az ember dönt helyette, ez akkor helyén is van, ha olyan helyzetről van szó, amit a kutya nem tud megoldani, mert evolúciósan nincs rá felkészülve. Teszem azt, a száguldozó autók, vagy a folyamatos zaj. De a játék nem ilyen.
(Az megint csak más kérdés, hogy sokszor olyan ember kényszeríti rá a kutyát a felelősség átadására, aki maga ennek viselésére alkalmatlan...)
Szóval a kutya előbb-utóbb leszokik a játékról, rossz élményemléket jelent neki, és hamarosan az is eljön, hogy a fogát mutogatja, ha másik kutya közelít. Megelőzendő a bajt, a gazda idegességét. Ha bal lábbal kelt fel, neki is támad a másiknak, menjen a közelükből, hagyja őket békén. Rosszkedvű lesz és frusztrált. Bár hamar elhízik, és akkor már nem a felesleges energiái jelentenek neki gondot, hanem maga a séta.

Doris a mogorvákból is képes kihozni a játékhajlamot, vagy ha mást nem, legalább megkergetteti magát. ** Persze csak akkor hagyom neki, ha a gazdi megengedi és lekerül a póráz. Pórázon egész máshogy viselkedik még az is, aki haver - beszűkül a mozgástere, a döntési képessége, és nem igazán etikus, ha a másik szabadlábon csesztetheti. Persze ez Dorkát nem nagyon izgatná, sőt. (Jól jön ilyenkor az engedelmességi képzés! Pedig hogy húzódoztam tőle! De teljesen igaza van Mártának: ha igazán szereted a kutyádat, megneveled. Akkor adhatod neki a legnagyobb szabadságot.)
Ha valami távoli ugatást hall, részéről azonnal rakétasebességgel rohanna intézkedni, részemről előbb megnézzük, kik azok. Így legalább marad némi esélyem közbelépni, ha a szokásos vehemenciájával ugrik fejest az eseményekbe, és kezdődne az anyázás, hiszti, jajongás, lásd fenn.


** Nem nagyon aggódom, ha a másik kutya szabadon van ugyan, de a gazdi azt mondja, agresszív szokott lenni. Bízom Dorka abszolút játékra kihegyezett jellemében, de ha ez nem jönne be, az sem tragédia; a másik csak akkor haraphatja meg Dorkát, ha sikerül utolérnie. Általában elég esélytelen. 
Hatalmas cimborájával, Robbal is így indult a viszony, Laura vagy száz méterről integetett, hogy Rob utálja a kölyökkutyákat - még ha szukák is - , és megrakja őket. Aztán tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a két hülye birkász egymásra talál. Valóban volt némi nézeteltérés az elején: nem tudtak egyből megegyezni, ki is tereljen kit. :-)


Jó juhászkutya lévén amúgy nem igazán harap, csak szemét módon csipked. 5-6 hónaposnál fiatalabb partnerrel viszont kifejezetten gyengéd, szinte csak tátogatja a száját. Ez akkor derült ki, amikor Zsófi, a pótmamája kölcsönkérte őt, hogy új kiskutyája, Shianne szokja kicsit a kiképzést. Mindketten meglepődtünk, hogy a park réme milyen gyengéden, óvónénisen bánt a palántával, mindent megengedett neki. Ez a mai napig így van, a négy fal között Shi a góré. Kinn a parkban viszont Doris körbeles, látja-e valaki, majd látványosan csomót köt hugira, nehogy véletlenül csorbuljon a renomé. Még megszólnák.

De nehéz az iskolatáska!

Lássuk csak, mitől is.

Három frízbi, ebből egy sima, kettő pedig rágásálló, miután a sima hamar leamortizàlódott.

Apportfa, kicsi. A kis keskeny pofijához brutálnak tűnik a nagy, bár simán elbírja a kétkilósat is. Jelen darab csilivili rózsaszínre és ezüstre filctollazva, hogy észrevegye az avarban. Na meg hogy kellőképp csajos legyen. :-)

K99 szabályzat, mind a 142 oldal plusz borítók, fűzve, rongyos állapotban. Vizsga előtt népszerűsége exponenciálisan nő.

Fél pár papucs, apportfeladathoz. Egy műanyag tányér cafatjai, ugyanahhoz.

Jutifalat, legolcsóbb Fressnapf-os vagy DM-es, praktikus lapocskás kiszelés, imádja a röfi. Agyam eldobom, amikor látom a boltban azt a fajta jutit, aminek kilója 13000 pénzbe fáj. Könyörgöm némán, a sima mezei bélszín 6-7000! Ennyiért már Angust kapok! Én, nem a kutyám!!

Kong, piros, közepes. Nem hittem volna, hogy erre a hülye alakú gumiharangra ennyire rá bírnak izgulni a blökik. Pedig de. Idétlenül és kiszámíthatatlanul pattog, rágáskor meg isteni ruganyos, ez lehet a titok. Bár rágni még nem próbáltam.

Itatószerkezet, főleg melegebb időkre, bár ősszel-télen is szeretnek lefetyelni két rohanás között, csak nem annyit. Nyáron viszont édeskevés a fél liter, legalább a négyszerese kell, figyelembe véve a kutyák rendkívül gazdaságtalan ivási technikáját. Egyébként nem gondoltam volna, hogy nem felfelé kunkorgatják a nyelvüket ilyenkor, hanem pont ellenkezőleg:

Mi még? A táska alján elfekvőben néhány teniszlabda, kakiszacsi, sípolós játék. Egy kopott CD lemez, agilityben a zónázáshoz. Egy régi rongy, az előreküldés megtanításának segédlete. Kicsi kötéldarab, régen erre volt úgy rácuppanva, mint most a kongra. Változnak az idők...

Abból is látom, milyen régóta sulizunk, hogy mennyi mindent cipelek magammal. Eleinte elég volt a póráz, a jutifalat meg a kötélkéje. A többi később csatlakozott, ahogy elkezdtük a K99-et, az agilityt, az őrző-védőt, fityfenét.

De hogy jutottunk el idáig? 

Először is, ki kellett választani a kutyasulit. Olyan sok nem jöhetett szóba, mert nem állt szándékomban heti többször átbumlizni ebestül a városon, a legideálisabb eset, ha kerületen - vagy legalább a város délnyugati negyedén - belül található. Az ütős-verős-fojtónyakörves-láncos kiképezdék dettó kiestek, szerintem nincs kutya, amelyik erre izgulna, a belga amúgy is hírhedten mimóza a nagy pofája ellenére. 

Maradt a Népszigeti Kutyasuli őrmezei leágazása, meg a Top Mancs. Előbbiekről sok pozitívat hallottam, Adri barátnőm is hozzájuk járt a vérgoldenével, Gyömbérrel. Olvastam Korom Gábor könyvét, voltam bemutatón, ahol Vámosi-Nagy Nóra demonstrálta, mire képes a klikkerrel és Pákóval. A Top Mancsról a kerületiek meséltek mindenfélét, volt, akinek bejött, másoknak kevésbé, de elhangzott a LÉNYEG: rengeteg ott a belga. Többek között a suli vezetőjének is az van. Ez volt az egyik döntő érv, pluszban az állatorvosunk szintént őket ajánlotta, hozzájuk jár agilityzni. Úgyhogy bejelentkeztem, és pár hét múlva mehettem is az első - még kutyátlan - megbeszélésre.

Később rájöttem, hiba volt várnom ezzel az egésszel Dorka másfél éves koráig. Ha már rögtön a szükséges oltások beszerzése után elkezdünk járni, várhatóan könnyebben vészeljük át a kutyáknál 8-9 hónapos korban jelentkező dackorszakot. Ellenőrzöttebb körülmények között zajlik a szocializációja, ennek köszönhetően idejekorán megkapja a - akkor még - nagyobbaktól, erősebbektől a tilalomfákat, és lehet, hogy most nem lincselne le nekifutásból minden kutyát (ahogy a mellékelt ábra szerint teszi).

Valamiért az volt bennem, hogy egy-másfél éves kora előtt úgyse lehet vele agilityzni (még nem elég erősek a csontjai, izmai, ízületei az ilyen terheléshez), meg amúgy én vagyok a legprofibb kutyás a földkerekén, szóval addig minek. Timberrel is simán megoldottam az életet, az ükuncsival se lesz gond. Aha... kifelejtettem, hogy Tinyó alkalmazkodó, önmagát alámrendelő egyéniség volt, Dorka viszont piszkosul önjáró. Timbi nyugis, labda- (és ezáltal ember-) függő, Dorci egy perpetuum mobile és nem annyira az emberes akció érdekli, ő a kutyaadagját követeli. A napi első áldozata mindig megszívja, rajta vezeti le a rettentő hosszú éjszakai pihenés alatt felgyülemlett atomerőműnyi energiát.
Szerencsére a Top Mancsba rengeteg hasonló méretű és strapabíró haver jár, a többség valamivel kezdés előtt jön, hogy a suli melletti erdős részen tombolhassanak a nebulók. Így egész kezelhetők egy-másfél órán át, majd a foglalkozás után ismét egy nagy ereszd-el-a-hajamat következik, rongyozós játékkal lezárva.

Dorka által laposra tiport egóm végre kapott egy kis fényezést a suliban, a negyedik alkalom után a kiképzőnknek feltűnt, hogy az ülés-fekvés-behívás kombó egész jól megy, úgyhogy átzavart minket a középhaladókhoz. Nem kicsit voltam ám büszke! Remélem, látta mindenki, mennyire profik vagyunk! ;-p

A középhaladó csoport már az engedelmességi vizsgára gyúrt, ez a BH-vizsgának (Begleithundprüfung, szó szerint: kísérőkutya vizsga) is mondott megmérettetés az előfeltétele - legalábbis a Top Mancsnál - minden további képzésnek, legyen az agility, K99, frízbi. Marha nagy mellénnyel álltam neki, mi ez nekünk. Némi lábnál követés, leültetés, helyben maradás, piha.
Azért a vizsga napján cidriztem persze, hisz Dorisnál nagyon hangulatfüggő, mennyire hajlandó dolgozni. Ezt a mai napig úgy kell kisakkozni, aznap épp mennyi játék, fegyelmezés, lefárasztás kell előtte, hogy jól teljesítsen. Necces. Ha túlzottan elfárad, nem lesz meg benne a kellő lendület, lelkesedés (pontozzák ezt is!). Ha nem eléggé, akkor ki-kitör az irányításom alól túláradó jókedvében. Ha a fegyelem nincs meg, szintúgy hülyéskedik, nem koncentrál.
A BH vizsgán jó passzban volt, 97%-ra teljesített. Hízott a májam rendesen. :-)

Éledezett mindezek mellett egy csendesebb, privát öröm: amióta rendszeresen suliztunk, elkezdett otthon is lehiggadni a jószág. Lassan, fél-egy év alatt érett be az eredmény. Észrevehetően kevesebbet rombolt, ritkultak a bosszúpisik, séta közben már nem mindig viselkedett futóbolondként.
Mivel az őrültködésre a mai napig töretlen a hajlama, kikövetkeztethető, hogy nem ő változott meg alapvetően. A viszonyunk lett más, a kommunikációnk, a bizalmunk egymásban. Végre kaptam eszközöket ahhoz, hogy megértsem a kutyámat.