Osztálytalálkozó

Annyiban ideillő ez a poszt, hogy Doris is ott volt, de amúgy az én régi gimis osztályom röffent össze, nem valami kutyás csapat. 

Mikit kiszedtük. A gumik (a túlparton)
máig ott vannak

Soksok éve, harmadikba lépésünk előtti nyáron lecuccoltunk jópáran a Tiszához vadkempingezni fegyverneki osztálytársunk invitálására. Majd negyedszázadot tartott neki kiheverni az élményt, mostanra vélhette úgy, hogy talán már a falu is megfeledkezett rólunk. Meghívott hát minket újra, erősen szorgalmazva, hogy mindenki hozza férjét/feleségét, ivadékait, hátha ezek fékező erőként hatnak majd és nem ismételjük meg az egykori tűzön-átugrálós vietkong-vadászatot bográccsal a fejünkön, és senkit nem hantolunk el a parton. 

Azért mindent nem ígértünk meg.

Itt még csak gyűlik a nép

Az egykori harmincnyolcból tizenheten voltunk ott, a többség - a felhívásnak engedve - oldalbordástul-sarjastul jött. Levi, a hoppmester aggódott némiképp, amikor bejelentettem, gyerek híján ebet viszek, mert féltette az apróbb porontyokat, másrészt nem volt benne biztos, hogy a strandolók örülni fognak a szőrös társaságnak. Meg egyáltalán; nem nagyon értette, miért is akarom upgrade-elni a házőrzőt.

Hencsergés a parton

Felhorgadt bennem egy pöttynyi aggodalom, tényleg jó ötlet-e, ha már Levi imígyen virágnyelven protestált és hát mégiscsak ő a főszervező, ezenkívül a szállásunkként szolgáló panzió honlapján sem szerepelt semmi a kutyabarát jellegről... aztán bedacultam. Össze-vissza utaztuk Európát Dorkával, és sehol nem volt vele probléma, sem szálláson, sem étteremben, sem utazás közben. És tudom, hogy tud viselkedni, ha muszáj. Akkor mit hezitálok? Hozzánk tartozik, jön és kész.

Az egyetlen, kicsit is megalapozott félszem amúgy nekem is a gyerekekkel volt kapcsolatos, csak épp ellenkező előjellel, ugyanis a bundást féltettem a nyúzástól. Bíztam benne, hogy eddigi szokásához híven inkább menekülőre fogja, és olyankor kétlábúnak esélye nincs utolérni. Tán ha vadászsólyom.

Jössz-e velem labdázni?

Fejenként átlag két-három utóddal érkezett a zöm, egy ideig próbáltam követni a törpearcokat-neveket, hamar belezavarodtam, és megelégedtem annyi memorizálásával, melyik ifjonc kihez tartozik. Meg hogy kik a főkolomposok, akik leginkább hajlamosak Dorist levadászni. Na nem mintha komoly kárt tettek volna benne. Eleinte labdázással kínozták, ezt nem vette zokon.

Micsoda kérdés!

Aztán felváltva akarták pórázon sétáltatni, jókutyaként elég sokáig tűrte, aztán amikor láttam, hogy kezd szenvedőbe fordulni az arckifejezése - na meg a bekerített udvarban is madzagra akarták kötni -, eldugtam a pórázt. Feltalálták magukat a lurkók, mert onnantól a nyakörvként szolgáló kutyakendőbe kapaszkodva parádéztak fel-alá a nyomorú ebbel. Hipphopp valahogy elveszett a kendő is... a szőrébe azért már nem mertek kapaszkodni.

Akár egy terápiás kutya

Imigyen már csak az a játéklehetőség maradt, hogy csapatosan üldözték, és az nyert, aki egy pillanatra meg tudta simogatni. Eleinte eléggé aggódott, én meg száz szemmel figyeltem, nem akarja-e komolyabban megvédeni  a magánszféráját, de még egy vigyorintást se eresztett el, nemhogy morgást vagy odacsípést. És aztán elkezdte élvezni. Kikerült a hátsó lábai közül a farka, felemelkedtek az addig koponyához sunyt fülei, és intenzíven incselkedett a kölkökkel. Furcsállotta kicsit, mennyire felborult a világ: őt terelik, de hamar napirendre tért fölötte. Játéknak számít így is.

Amúgy meg kalapot le az összes gyerek előtt: a három nap alatt semmi hiszti, nyafogás, hajcihő nem fordult elő. Biztos, hogy nagyrészt nevelés kérdése, de nagyon valószínűnek tartom, hogy az is közrejátszott, hogy a szüleik elengedettek, lelazultak, oldottak voltak. Egy kívülálló szerint mintha nem is találkozón, hanem osztálykiránduláson lettünk volna, a huszonpár évvel ezelőttihez képest csak néhány nap eltolódással. Másik vélemény: "Te, ezek úgy szeretik egymást, hogy ilyet még nem is láttál...".

Nyálas?...akkor is bazi jó osztály volt a 4D. Vagyis vagyunk. És bár három dimenzió vonatkozásában némileg változtunk, a negyedik úgy tűnik, nem hat ránk.

A képekért köszönet Csabinak és Vilmosnak! 

Ha végre itt a nyár

... és meleg az idő, a kutya táborba jár... na jó, ferdítés vége. Meg amúgy strandra is jár az ebadta, de most a nyári kutyás tábor volt a nagy szám. 

Tatán volt az idei, az Öreg-tónál, nagy kedvencem lett a hely. Tavaink nagy részével ellentétben itt a nemkutyázós partszakasz az extrém rövid (mindössze 300 m), az összes többi helyen lehet pancsoltatni az állatkát, akár a gazdi is vele tarthat. Senki nem szól bele meg okoskodik, hanem van egy tábla, amin látható a legutóbbi mérések szerinti vízminőség, a baktériumflóra összetétele, meg hogy fürdés saját felelősségre. Vagyis nem tiltják - nemes egyszerűséggel - , hanem felnőtt embernek nézik a polgárt, aki képes egyedi döntéshozatalra. Egészen európai.

Mindenre felmászunk

Mondom, mindenre

Mivel most az ELTE Etológia tanszékén nem folynak olyan kísérletek, amihez nagyszámú résztvevő kellene, ők nem szálltak be az idei buliba. Családiasan voltunk, csak a KEA pártfogoltjai és nevelői, meg a két TopMancsos K99-es csapat vett részt. 

Csipet csapat 

A tavalyi monstre kiképzésfolyamhoz képest baromian ellógtuk az idei munkát, legalábbis mi, "öreg" K99-esek. A KEAsok és a K99 ifjoncok tisztességesen gyakoroltak, mi meg (enyhe lelkifurdanccsal ugyan) (de csak enyhével) az árnyékban elnyúlva figyeltük őket. És vigyáztunk nagyon, nehogy felmelegedjen a fröccsünk. Meg néha lementünk a partra kutyabandástul az ottani árnyékviszonyokat kipróbálni. 

Kunyera (Kópé és Grimbusz)

Az ebek cserébe tökig felhasználták mintegy kétheti aktivitásadagjukat már az első két-három napban, eszetlenül hancúroztak, ugráltak, bunyóztak és rosszalkodtak. Eleinte lazán nyitva hagytuk a faházak ajtajait, hadd járjon a levegő, aztán észrevettük, hogy más is jár. A szemfülesebb négylábúak végigportyázták a földön hagyott táskákat, táposdobozokat, felporszívóztak mindent, ami ehető, Kópé kis gönci hordóként gurulva került elő a felderítőkaland után. Mivel igazi terrierként ő nem adja ki, ami egyszer a szájába került, olajkúrára kellett fogni, hogy mielőbb kijöjjön (a másik végén) a behabzsolt táp, nehogy vizet felvéve, megduzzadva bajt okozzon. Dásánál bezzeg semmi különösebb következménye nem lett, hogy Doris kétnapi vacsoráját felzabálta...

Guru hasal

Azért kicsit dolgoztunk is a vége felé, amikor a KEAsok elmentek és Márta hirtelen nagyon ráért. Főleg klikkereztünk, mert ahhoz nem kellett túl sokat mozogni , viszont hülyébbnél idiótább feladványokat találhattunk ki a kuttyoknak. Ők meg örültek a potyavacsorának, az eszesebbje rá is játszott az értetlenkedésre, hogy minél több rávezető klikkelést - és így jutifalatot - kapjon. Doris nem tartozott közéjük, ő nem játszotta a hülyét... persze ez az én saram, nem ötévesen kellett volna elkezdeni vele gyakorolni.
Néha ránkjött, hogy tulajdonképpen mi komoly kutyások vagyunk rommá képzett ebekkel és jajuramisten mindjárt itt az őszi vizsga, de általában hamar elmúlt. Amíg tartott, gyorsan agilityztünk vagy őrző-védőztünk kicsit. Vagy a bólyához küldés-fektetés kombót gyakoroltuk - vízben.

Labdaaa!

Huss a zsákmánnyal

Törülközés kutyamód

Vizesbanda

De persze a lényeg a fürcsi volt, meg a nyár, meg a dilinyózás, mindből jutott bőven. Hazaérkezés után két napig Dorka alig adott életjeleket, és agilitynél gyönyörűen irányítható maradt. Jól kinézünk, hogy ekkora lefárasztás kell hozzá.

Utazások négylábúmmal - 2.rész

Délelőtti szépségszundi

Dorka régóta edződött a lábamnál történő utazás tekintetében, egyre ritkábban akart felkulpászkodni az ölembe nézelődni (régen, ha unatkozott, egyre feljebb tornászta magát, míg ki nem kötött a vállamon, és ott megült, mint valami büdös nagy fekete kakadu), de azt én se gondoltam volna, hogy a több száz kilométeres meneteket ilyen jól fogja bírni. Hamar leesett neki, hogy ha nem az én autómmal megyünk, akkor hosszú lesz az út, és beszállás után öt perccel már neki is látott a délelőtti szépségszundijának.

Nürnbergig viszonylag eseménytelen volt utunk, odaérve csak azért kavarogtunk kicsit, mert semmilyen használható térkép nem volt nálunk, a szállodánk meg fenn volt valami hegyen a zöldövezetben. (Mintha a XII. kerületben kéne megtalálni valamit. Hiába vagyok pösti, sőt budai lyány, ott még mindig simán eltévedek.)
Mindegy, megtaláltuk, lecuccoltunk, kivittük az erdőbe az ebállatot, hadd szaladgálja ki az egész napos jókutyaságot*, aztán irány a wellness részleg... de mi legyen Büdivel? Hiába kutyabarát a hotel, azért uszodába, szaunába nem engedik be. Mi viszont nagyonnagyon vágytunk egy kis lazulásra még a vacsi előtt. Végül megegyeztünk, hogy Dorka nagylány már, tud vigyázni magára, úgyhogy otthagytuk a szobában. Volt némi nyüffnyaff, de semmit nem rosszalkodott - persze mi is csak csobbantunk egyet, aztán tepertünk vissza.

*egészen eddig tartott neki a jóság, ugyanis seperc alatt eltűnt az erdőben, és egy békalencsés tavacskából került elő rém vigyorogva. 

Lazulás a hajóhotel előkertjében

Másnap pedig már a meseszerű Bruges-ben aludtunk... mivel tényleg hatalmas volt választék kutyabarát szálláshelyekből, ragaszkodtam hozzá, hogy a hajóhotelt válasszuk. A helyszínen derült ki, mennyire jól tettük; a "Bárka" mellett hatalmas park terült el, ahol letudhattuk a reggeli-esti sétákat, a parkolás ingyenes, a belváros gyalog 10 percre. Arról nem is beszélve, mennyire romantikus volt a hullámok ringására elaludni , és a hajó étterme... jajj. Életveszélyes. A derékbőségre mindenképp letális.
Cuki szomszédaink is voltak, mint kiderítettük, nem vízityúkok, hanem szárcsák. Sejtettük, hogy kilétükkel kapcsolatban a szállodás által adott  tájékoztatás - water-chicken - nem teljesen fedi a valóságot... reggelenként áteveztek a szobánk alól az étterem ablakaihoz, ott valahogy mindig kiesett nekik némi potyakaja. :-)

Mivel itt négy éjszakán át maradtunk, Doris be tudta lakni a helyet, és egyáltalán nem aggódott, ha fél-egy órára magára hagytuk. Lefeküdt a kis takarójára, és olyan nyugodtan várt, mint itthon. (Legalább ezt is megtudtuk, a későbbiekben csak akkor hagytuk magára idegen helyen, ha már eltöltöttünk ott vele egy kis időt, ideálisan minimum egy éjszakát.) Szerencsére szinte soha nem kellett elválnunk tőle, jöhetett velünk kávézóba, várost nézni, a helyiekkel ismerkedni... és ha már ennyit utaztunk érte, gyerünk a tengerhez pancsolni!

Belga kutya Bruges főterén

Idegen kultúrák találkozása

Valószínűleg rengeteg strand van Belgiumban, én egyről tudtam biztosan, ami Knokke-Heist mellett található, illetve benne, jelesül a városi sétány tengerparti fele. És húsz évvel ezelőtt - amikor legutóbb arra jártam - tutira be lehetett menni kutyával, anno én is vittem kettőt. Tehát irány Knokke.

Ezt muszáj volt lefotózni, Dorka az
arányok miatt ücsörög mellette.
Amúgy Porsche 550 Spyder,
aka James Dean's 'Little Bastard' 

Pár dolog azért változott húsz év alatt... bár már akkor is gazdag város volt, vagy nem volt ennyire az, vagy csak kamaszszemem még nem volt rá fogékony. Mindenesetre most leesett állal bámultuk a menő divatmárkák csilivili üzleteit, a képzőművészeti galériákat, a hiperelegáns kávézókat, az autókat. KK főleg azokat. :-) Tisztára északi-tengeri Monaco.

Amikor végre kikeveredtünk a partra, az első dolog, ami szembejött velünk, egy hatalmas tábla volt (francokat egy, ötven méterenként ismétlődött), rajta stilizált kutya - vastag vörös vonallal áthúzva. Basszasz. Igaz, volt alatta kiegészítés, hogy ez csak április 1. és szeptember 30. között érvényes, de augusztus lévén ez minket nem nagyon vigasztalt.
Az ugye tiszta sor, hogy ha már itt vagyunk, be KELL menni a vízbe?! Akkor is, ha jókorát kell kerülni a kikötő felé, mert több kilométer hosszú a tetű sétány. Akkor is, ha fúj az északi szél, max. 22°C van, a víz pedig kb. 17-18°C. Jó kis belga nyár, hihi. Persze Dorist zavarta a legkevésbé, lelkesen ugrálta át a hullámokat, és sokadszorra se hitte el, hogy a sós víz nem finom.

Menjünk már! 

Németország, Belgium és Hollandia nem nagyon tér el egymástól kutyás szempontból; a legtöbb helyen szívesen látják az ebet, az utcán mosolyognak rá az emberek, és nincs a járdákon kutyagumi. Változó, hogy melyik hotelben hova lehet bevinni, Bruges-ben, Stuttgartban velünk jött mindenhova, Amszterdamban a reggelizőhelyiségbe nem  vihettük be, ugyanakkor kikötötték, hogy a szobában sem lehet egyedül hagyni.* (Utóbbi szabály teljesen érthető a szálloda szempontjából, valószínűleg nem egy szeparációs stresszes kutya szedte már szét kínjában a berendezést, vagy slisszolt ki a takarítók mellett és ment világgá. Kevés gazdának jut eszébe, hogy utazás előtt rombolás esetére is biztosítást kössön, pedig létezik ilyen.)
Amerre jártunk, mindenütt akadtak jó nagy parkok, ahol el lehetett engedni futkározni, igaz, többnyire a városban sem volt rajta póráz, elvégre tud ő kultúrkutya is lenni, ha nagyon muszáj. Csak egyszer szólt egy rendőrnő - nagyon udvariasan és kifogástalan angolsággal - , hogy tegyük rá a pórázt, onnantól kezdve a forgalmasabb helyeken inkább madzagra vettük az állatkát.

*Kérdeztük, akkor ezt most hogy...? Tanácstalan pingvinezés volt a válasz, úgyhogy inkább kihagytuk a reggelit a hotelben, városszerte remek kis kávézók csábítottak latte-folyamokkal és péksüti-hegyekkel. 

Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy Belgiumban alig ismerték fel a fajtát. És nem hiszem, hogy azért, mert Dorka annyira eltérne az átlag groenendaeltől, egyszerűen az emberek nem találkoztak még belga juhásszal. Egyáltalán, normál méretű kutyát szinte nem is láttunk, csak kicsiket. Illetve volt egy fiatal pár kuvasszal... :-) És egyszer kiszúrtam egy tervuerent, lelkesen odatepertünk és kiderült, hogy a gazdája dán, épp úgy utazgat a kutyájával, mint mi.

Délutáni szépségszundi

Hamar eltelt a betervezett másfél hét, hazafelé Dorcinak ismét volt alkalma némi gyakorlásra szundi-ügyben. Összességében abszolút jól viselkedett az egész nyaralás alatt, pedig nem mondom, hogy nem voltak kétségeink. Bebizonyította, hogy odafigyeléssel, neveléssel egy iszonyú pörgős, élénk kutyából is nyugodt, megbízható társ válhat, aki még az ilyen hosszú úttal járó kiélezett helyzetekben is remekül viselkedik.

Utazások négylábúmmal - 1.rész

Korábban már próbáltam árnyalni némiképp az idősebb és ifjabb generáció közti különbséget, és újabb Timber-Doris eltéréssel szembesültünk, amikor nyaralni indultunk. Ahogy Tinyónál megszoktam, lazán lepasszoltam a kisállatot a szüleimnek. Szerencséjükre ez egy rövidebb üdülés volt. Hazaérkezésünkkor anyám kedvesen mosolyogva fogadott minket, de gyanúsan tikkelt a szeme. A hangszálai bekrepáltak - próbálta párszor crescendóban visszahívni a törperakétát. Valamiért úgy éreztem, nem örülne, ha megint megkérnénk a négylábú unoka felügyeletére...

Ezután bepróbálkoztam a nővéremnél.  Elvégre van ott két kamasz gyerek, egy ereje teljében duzzadó férfiember, csak el tudnak bánni a kutyanövendékkel. Ismét alábecsültem Dorkát, de legalább nem unatkoztak. Főleg, amikor Joci - az erejeteljes, stb. férfi - éjjel egykor hazaért a munkából, próbált csendben matatni a zárral, a vendégről nem tudva. A házőrző felneszelt, azonnal üvöltve rohant teljesíteni kötelességét, Joci ijedtében elejtette a kulcsot, oldalra ugrott, neki a csengőnek. Ezt Doris még inkább zokon vette, világgá  is kürtölte a végveszedelmet, hogy aki eddig esetleg még nem tudott volna róla, értesüljön - a tízemeletes házban hallhatták páran... Szóval ez a lehetőség is bezárult. 

Nem sok opció maradt. Timberrel simán megoldható volt a családon, ismerősi körön belüli elhelyezés, vele még az abszolút kutyajáratlan barátnőm is elbírt. Őt fentiek után inkább nem kértem meg, túl jó cimbora. Egyszer kipróbáltunk egy kutyapanziót, drága volt és valahogy nem igazán voltunk meggyőződve arról, hogy tényleg sétáltatták is Büdit, szerintünk csak kicsapták a kertbe - ha szerencséje volt. Ha nem, akkor ketrecben töltötte idejét. Mindenesetre gyanúsan örvendezett, amikor érte mentünk. 

Timber még megvolt, amikor összebarátkoztam Zsófival, aki két házzal mellettünk lakik. Egy félős kelpie-t sétáltatott, és elég rossz véleménnyel volt a grönikről. (Nem az előítélet, hanem a tapasztalat beszélt belőle, késő-tini kora ellenére rengeteget tudott a kutyákról, évek óta dolgozott sportkutyákkal - agility, frisbee - , és időnként viselkedési problémás állatokat is elvállalt, mint például az akkor nála vendégeskedő kelpie, Jet*.) Véleménye hamar megváltozott; nem győzött ámuldozni Timbin, hogy milyen nyugis és kiegyensúlyozott, aztán meg Dorkán, hogy milyen pörgős és kiegyensúlyozott.  

Félve kérdeztem rá, esetleg lehet-e szó nála ebfelügyeletről, és oltárian megkönnyebbültem, amikor lelkesen elvállalta. (Akkor még nem tudtam, hogy időnként négyen is előfordulnak nála egyidejűleg, egyik sem szobaszőnyeg típus; egy kelpie, egy border, egy gröni és egy malinois. Utóbbiról nem is írtam a hárommal ezelőtti bejegyzésben, pedig ő a legkeményebb belga. Illetve van, aki szerint a laekenois, de az olyan, mint Columbo felesége; még senki nem látta.)  

*nem tudom, a kutyaértés nála tanult-e vagy veleszületett, de valami félelmetesen tehetséges a csaj. Victoria Stilwell nem halt meg, de benne reinkarnálódott.

A rövidebb utazásaink alatti kutyaszitter így megoldódott, Zsófinál nyugodt szívvel hagytam ott a blökit. Egy idő múlva kicsit nagymamás szituáció állt fel: Zsó volt a mindent megengedő, mindig játszó "nagyi", akinél ráadásul Shianne is ott van, én meg a szigorú szülő, akinél viselkedni kell. Pedig nála is tanult Doris új feladatokat, például a szlalomot, vagy az ölbeugrást. De gyanítom, hogy fegyelmező gyakorlatoknak a közelébe se mentek. :-)

Hosszabb eltávokra pedig maradt Ági, a másik nagymama: Dorka tenyésztője. Hozzá ugyan Ajkára - pontosabban Magyarpolányba - kell utazni, de cserébe ott van a kert, a tesók, Zoé (az anya) meg a mudik. Buli reggeltől-estig!

Szerelmetes reggelek 

Aki rosszul viselte a különválásokat, az inkább én voltam. Eleinte még megkönnyebbülést jelentett szabadságra menni a bosszúpisik, szétrágott könyvek, idegbajos séták világából, aztán ahogy Dorka egyre inkább társsá érett, annál hamarabb kezdett hiányozni. Tavalyelőtt még nélküle mentünk nyaralni, és végig azon lamentáltunk, milyen jól érezte volna magát ő is a legtöbb helyen, ahol voltunk. Tavaly aztán beérett az elhatározás: most már őt is visszük. 

Először a környékbeli tengerpartokban gondolkodtunk. Mindenáron "vizes" helyre akartunk menni, ahol végre nem problémázik senki azon, hogy a kutya is bejön fürdeni velünk. Barátaink meséltek Montenegro szépségeiről, ezért első célpontunk volt, de csak egyetlen kutyabarát szállodát találtunk. Nu, akkor menjünk egy kicsit nyugatabbra. Keresgéltünk szállást a szlovén és az olasz partokon, de vagy fullra tele voltak már, vagy piszok drágáért mérték a szobát.
Lassan már a tengerpartól is lemondtunk volna, legyen tó, irány Ausztria, a tiszta hegyi tavak és kutyabarát szállodák hazája. Találtunk is egy csoda helyet (a remek ajánlókért köszönet Fröccs gazdájának), külön kutyastrand, mancszuhany, bekészített finomságok... csak épp az ára volt háromszor annyi, mint amire számítottunk. És ugyanígy volt máshol is Ausztria-szerte.
Kezdett nagyon sürgetni az idő, már csak egy hetünk volt az indulásig, és nemhogy a szállás, de az úticél sem tisztázódott még. Bepöccentem, és rákerestem Belgiumra. Mondván, tenger ott is van, Dorka megnézheti őshazáját, és az eddigi ajánlatoknál már nemigen lehet drágább. Aztán csak pilláztam. Merthogy jóval olcsóbb volt. Hely is volt garmadával. Jobbnál jobbak. Gyors fejszámolás: még benzinköltséggel együtt is jók vagyunk.
Nem sokat tököltünk ezután, még aznap este megterveztük az utat, lefoglaltuk a szállást; egy éjszaka odafelé valahol Nürnberg magasságában, négy Bruges-ben, három Amszterdamban, egy meg hazafelé Stuttgartban. Doris kapott egy igazolást az útlevelébe veszettség elleni oltásról és a féreghajtásról, EU-n belüli utazáshoz ez kell, no meg persze a chip, de azt már tojáshéjpopsis korában megkapta. Akár indulhattunk is.

Vizes örömök

Ez az újfundi-baba jól működik

Akadnak kutyák, akik nem szeretik a vizet. Van, ahol a fajtajelleg miatt érthető, elvégre a sivatagi föld-föld rakétaként tenyésztett perzsa agár nem sokszor találkozik átúszandó folyamokkal. Vagy az egy szál lepelben reszkető tibeti novíciusok által rendszeresített eleven muff, a si-cu sem törte fel rendszeresen a ciszterna jegét egy kis pancsolásért. De amikor a barátnőm újfundlandija nem és nem, és még pórázon sem akart bejönni a kacsaúsztatóba, akkor azért letettem a hajam. 

Timbi pihen fürdés után

 A belgák alapvetően szeretnek úszni. Eltérő, mennyire tudnak is. Timber például a legelső idióta húzása óta - fél évesen, novemberben berongyolt a Dunába - remek úszó volt, Dorka stílusa viszont sokáig leginkább a "teknősforma kavics" és a "fuldokló ribizli" közé esett. Első találkozása a vízzel abszolút szándéktalanul történt; a fent említett kacsaúsztatót tartalmazó réten rohant a szokásos eszetlen módján, aztán a talpa alatt a talajt hirtelen valami más váltotta fel. Ő derekasan megpróbált továbbfutni, de - amúgy rajzfilmesen - süllyedni kezdett. Nem nagyon aggódtam, mert a tócsa legmélyebb pontján is csak ölig ér a lé, na meg épp nem is értem rá, mert nekem is sürgős fuldokolnivalóm akadt. A röhögéstől. Szenya gazdi vagyok, tudom.

Dorka úszik...

...horror vagy börleszk?

Az évek múltán a függőleges kapálódzás egyre jobban kezdett hasonlítani a normál kutyaúszásra, egyre mélyebbre merészkedett, manapság már vöcsökmód le is bukik, ha valami érdekeset vél a fenéken felfedezni. A kezdeti ijedtség ellenére agyatlanul imádja a vizet, ilyenkor decemberben nem is megyünk a Duna-menti kutyajátszótérre, mert simán bemegy egy körre. Nyáron szívesen vele tartanék én is, de az a paradox helyzet, hogy ott az ember van kiparancsolva a partra. Nem könnyű olyan helyet találni, ahol együtt lubickolhatunk, mondjuk általában az eb a persona non grata.

Szárítkozós rohanás

Ami itthon megy ezen a fronton, attól viszkethetnékem támad. Jönnek a mindenféle hajánál fogva előrángatott indokokkal, úgy mint fertőzéseket terjeszt, belekakál a vízbe, belemegy a szőre, megharap mindenkit, és különben is undorító. Élővízről beszélünk, ahol előfordul hattyú, kacsa, vaddisznó, róka, meg még száz egyéb faj. Egyik sem oltva, ápolva, nevelve, mint egy családi kutya. Mind isznak, hullatják a szőrüket/tollukat/pikkelyeiket, ürítkeznek, bár nem tudom, hogy képzelik. A halakról nem is beszélve, akik még khmm... is benne. :-)

A közhangulatnak megfelelvén kis hazánkban nemes egyszerűséggel szinte mindenhonnan kitiltották a kutyákat. (Ahonnan esetlegesen mégse, ott a horgászok zavarják el őket - legutóbb még a Kopaszi-gáton kijelölt kutyafuttatón is bepróbálkozott egy. Az legkevésbé sem zavarta, hogy a területről nem a kutyások, hanem a horgászok vannak kitiltva. Elhangzott érvei között, hogy nem vagyok normális, mivel a koszos Dunában akarom fürdetni a kutyámat, de azon nem akadt fenn, hogy az ő ebédje ugyanonnan kerül ki. Ezt szóvá is tettem, mire kidüllesztett mellel és égnek vetett orral közölte, hogy én ezt nem érthetem, ez SPORT. Végignéztem rajta, az egy szál fürdőnadrág nem nagyon tudta szépíteni a mintegy 40 kiló súlyfeleslegét, a cigi sem rejtetten lógott a szájából, muszáj volt vihognom, hogy igen, látom, valóban milyen sportos alkat a bácsi. És még erre sem ütötte meg a guta!) A 200 km-es Balaton-parton pl. mindössze 4-5 helyen lehet bevinni a kutyát, pár méteres szakaszokon, ott is csak sunnyogva. Velencei tónál egyetlen hely van kijelölve egy mólónál, iszamos betonmeredély vezet a vízbe, a kedves gazdiknak köszönhetőn az is tele kutyaszarral. Guszta.

Fekete virsli négy pálcikán

Nyáron a Szelidi-tónál volt a Top Mancs Kutyaetológia Tábor, előre lebeszélték a táborvezetők a helyi jegyzővel, hogy lesz egy partszakasz, ahol bemehetünk kutyástul is a vízbe. Megszemléltük a kijelölt "strandot", volt vagy tízméternyi tisztás a nádasban, nagy részét elfoglalta négy rohadó csónak, iszapos volt és törekkel teli, de sebaj, a mienk. Páran lecsekkoltuk, a víz kellemes, a blökik élvezték, a bátrabb ebek még a szomszédos stégről is ugrálhattak hatalmas hasasokat. Vittük a hírt a többieknek, részletes útmutatóval, hogy  találnak oda. Délután nekiindultak a kerekesszékesek segítőkutyáikkal, és amint mendegéltek a parthoz vezető utcán, megállt mellettük egy autó. Benne két közteressé avanzsált ex-konyhásnéni, az az igazi rosszindulatú fajta. Közölték a mozgássérültekkel, hogy fifikásan kisasolták ám, ők a parthoz tartanak a kutyáikkal, oda márpedig ember se mehet le, nemhogy büdös bolhazsákok, sőt, mivel ez az utca a vízhez vezet, onnan is takarodjanak a dögeikkel együtt, de azonnal. Érted, közterületről, ahol bárki tartózkodhat. A vizsgázott segítőkutyákkal együtt, akik mindenhova bemehetnek, ahova a gazdájuk. Boltba, rendezvényre, múzeumba, sőt - horribile dictu - strandra. És ez nem csak a vakvezetőkre vonatkozik, mint azt sokan hiszik, hanem a siket- és mozgássérült segítőkre, terápiás és rohamjelző kutyákra is.
No, ez nem nagyon hatotta meg a bősz köztereseket, mint ahogy a jegyzői engedély se. De rápacsáltak. Nehogy abba a tévedésbe essen valaki, hogy győzött az igazság, a törvény ereje, ilyen csacsiságok... Magyarhonban élünk, hé! Szimplán annyi történt, hogy a nekünk szállást adó kemping főnénije szívébe zárt minket, ő pedig történetesen a polgármesterné kebelbarátnője volt. Ennyi. Szegény polgármester beszorult a harci banyák és a felesége közé, és úgy tűnik, a nejétől tartott jobban.

Lavór is megteszi, ha nincs más

Második idei vizes nyaralásunk jobban sikerült, akkor eleve kutyás kempingbe-strandra mentünk, nem is volt semmi konfliktus (már ami a kutyás részt illeti. Az, hogy egy német kisbusszal belémtolattak, behorpasztva az autóm utolsó ép oldallemezét, végül is nem ide tartozik.). Volt bazi nagy kijelölt strand a négylábúknak, békésen elfértünk mind, pedig nem kevesen voltunk. Voltak akkurátusan elhelyezett kakiszacsi-lelőhelyek plusz kukák, használta is szépen mindenki. Volt szelíden mélyülő víz, lehetett hatalmasakat pancsolni az ebekkel, csúful ki is használtam a két hatalmas belga kan, Guru és Grimbusz erejét és szelídségét, két oldalról beléjük csimpaszkodva vontattattam magam, Dorka közben a partról aggódott. Már elég bátor a vízben, de ez azért neki még sok lett volna. Viszont Winston, a színizom sportlabrador (akit Dorci a szárazon simán leamortizál), hosszú félórákat töltött a tóban egyhuzamban, torpedóként fel-alá cikázva.

Kalóz a nádasban

Voltak horgászok is, kicsit arrébb, közvetlenül nem zavartuk egymás köreit. Egyik éjszaka, míg mi a teraszon beszélgettünk és borozgattunk, Dorka unatkozván felkerekedett, hogy becserkelje a nádast. Talált egy placcot, ahol valaki a fogott zsákmányt helyben megpucolta, kibelezte, a pucolványt és a belezvényt meg otthagyta. Mi csak arra figyeltünk fel, hogy Dorka megjelenik boldogan vigyorogva  és valami elképesztő penetrát áraszt. Elzavartuk szélirányban tíz méterrel arrébb, ott bűzölögjön, de egy idő múlva megfeledkeztünk róla, ő ismét unatkozni kezdett... akkor meg már vitte Dását, a barátnőjét is. Megmutatta neki, milyen klassz helyet talált.
A reggel ennek megfelelően össznépi kutyacsutakolással indult, Winston gazdája jókat kárörvendett rajtunk... egészen délutánig, mikor is Winnie dettó rátalált a bűzforrásra.:-p