Mindig sírok, mennyit kellett szenvednem Dorkával, mire idáig eljutottunk, ahol vagyunk. Hogy milyen piszok kis köcsög volt nagyon sokáig, szívatott, ahol csak ért. Hogy mennyi mindent szétrágott. Hogy másfél éves koráig csakazértis bepisilt, ha itthon merészeltük hagyni.
Hogy mennyire tudja, hol a határ, de azért tutifixre elmegy odáig és még egy karomhossznyit tovább is. Közben fél szemmel felsandít, látom-e.
Hogy kiképzés közben mekkora tragika bír lenni. Úgy csinál, mint aki nem érti, vagy elfelejtette, jajjmár anya, ez oooolyaaan nehéz!, vagy most pisilnem kell nemtehetekróla, és épp megcsípett valami, mit is mondtál az imént, milyen apportfa? ja hogy ez?... van még a jutifalatból?
Már nem ver át. Atompontosan tudom, mikor nem érti tényleg és mikor vesz hülyére. Ahogy lehuppan vakarózni egyet (megvan-e, a macska hogy csinálja? Ha zavarba jössz - mosakodj!) vagy fut egy gyors kört, többnyire meg tudom mondani, épp hülyére vesz vagy csak időt kér. Most már.
Szóval amikor azt hallom az utcán, hogy milyen okos kutya! pláne ha feddőn dorgálják mellé a másik ebet, aki "nem okos", csak sóhajtok magamban és próbálom nem feltűnően forgatni a szemem. Okos, persze. (Amúgy tényleg az, aláírom.) Annyira zseni, hogy teljesen magától tud láb mellett jönni, leülni a járda szélén, békénhagyni a macskákat, megvárni a bolt előtt. Így született. Tanítani, nevelni egyáltalán nem kellett, ilyen szerencsés vagyok, na.
Feszült figyelem: tipikus juhászkutyák
Visszakanyarodva az elejére, szóval nyígok, hogy milyen nehéz dolgom volt, közben pedig egy frászt. Munka, képzés szempontjából sikerült az egyik legkezelhetőbb fajtába beleszeretnem, a juhászkutyákat ugyanis együttműködésre, feladatok közös megoldására tenyésztették. Ráadásul imádnak is dolgozni, akkor boldogok, ha használhatják agyukat, testüket. Lesik a gazda rezdüléseit, szemvillanásait.* Ergo könnyű dolgunk van, "csak" ezt a határtalan energiát és munkakedvet kell a megfelelő eszközökkel a megfelelő mederbe terelni.
*Utóbbi érdekes dolog, mert míg a farkas kerüli az ember tekintetét, addig a kutya kimondottan keresi azt. (lásd pl.: Miklósi és mtsai, 2003..)
Bár egyik sem pásztoreb,
hasonló habitusok. Csak őket a víz
hozza ki a sodrukból.
Egészen más a helyzet a pásztorkutya-félékkel. Míg a juhászok kis vagy közepes alkatúak, fürgék és élénkek, a pásztorok általában nagyobbak, kevesebbet rohangálnak, úgy általában megfontoltabbak lendkerekes társaiknál. Nekik nem is kell egész nap cikázniuk, jószágot terelniük, ők a védelemre lettek kitalálva. Csak olyankor mutatnak életjeleket, ha medve, farkas, rabló bukkan fel. Akkor van esélye a behatolónak, ha nem gyökerezik le telerottyantani a gatyáját a felé tartó háromnegyed mázsányi loncsos szőr, izom, hörgés és vérszomj láttán, hanem iszkiri.
Na de egy ilyen kutyát rávenni arra, hogy teniszlabdáért cserébe piruettezzen, akadályokon ugrabugráljon, kecsesen láb mellett szaladjon, egyáltalán: felkeljen 20°C fölött, ugyan már. Esetleg kolbászért, úgy két rőfnyi elég is.
A hagyományosan őrzés-védésre tartott fajtákkal akár könnyű is lehetne, a juhászkutyákhoz hasonlóan szeretnek dolgozni. Most hagyjuk az eredeti munkakörüket, hiszen arra könnyű felpiszkálni őket, a katonás feladatokkal sem lesz túl sok gond. Na de hogy vegyünk rá egy ilyen komoly, fegyelmezett, kemény kutyát, hogy mondjuk tegyen át három labdát egyik vödörből a másikba, majd hozza oda a teli vödröt?
A rottweiler nem érti. Ez elég sokáig eltart. A dobermannál ha sikerül kipiszkálnunk a gyermeki szellemet a palackból, lehet, hogy soha többé nem tudjuk visszatuszkolni. Boldog csikószökellésekkel megy felfedezni az új és vidám világot. A schnauzer leül, agyal egy sort, hogy vajon mit akarhatunk tőle, összerak magában valamit, aztán megy megvalósítani. Nem nagyon lehet lebeszélni a saját verziójáról. A bullterriernél esélyes, hogy megpróbálja erőből megoldani. A boxer dettó, mindeközben nagyon örül és hosszú meztelencsigákat ereget mindenre, aztán megsértődik ha mi nem repesünk a csodálatos - és nyálas - eredménytől. A moszkvai őrkutya, a dog, az akita, a masztiff... mind más-más húrra rezdül, máshogy csipkés a lelkük.
Mert a lelkük, az hatalmas. Aki nem hiszi, járjon utána.
Öööö, majdnem. Valójában egy szakképesítés OKJ azonosító száma, nevezetesen a habilitációs kutyakiképzőé. Amit tegnap megszereztem jól.
...és az mi a manó?
Ez a manó foglalkozik a terápiás kutya-gazda párosok kiképzésével. Magyarán nem közvetlenül okítja a kutyát, hanem a gazdának segít a felkészülésben. Mielőtt megkérdezné valaki, a terápiás kutya a rendelet szerint: gyógypedagógiai, pszichológiai, pszichiátriai, konduktív pedagógiai habilitációs illetve rehabilitációs folyamatban alkalmazott kutya. Kevésbé bikkfanyelven és nagyon bezanzásítva értelmi vagy mozgássérültek fejlesztésére, segítésére kiképzett eb.
Az ilyen kutyák felhasználási területe sokféle lehet a kisegítő iskolától az öregek otthonáig. Abban különbözik a segítő kutyától, hogy nem él együtt a sérülttel, hanem a gazdájával együtt jár időről-időre a sérülteknek lakást, oktatást, foglalkoztatást biztosító intézményekbe. Tehát ugyan nem áll 0-24-ben szolgálatban, mint egy segítő kutya*, de ha dolgozik, hirtelen nagyon sok nyüsztetést el kell viselnie. Teszem azt, egyszerre rámozdul 6-7 gyerek, és mind simogatni, ölelgetni akarják. Vagy egymás után különböző idegenek ráncigálják ide-oda pórázon. Koordinálatlan, furcsa mozgású emberek hadonásznak, kiabálnak a közvetlen közelében.
*vakvezető, mozgássérült segítő, hang- ill. rohamjelző, személyi segítő kutyák.
Doris és Málna
Következik mindebből, hogy segítő illetve terápiás kutya nem lehet akárkiből. (Például én se lennék alkalmas.) Alapfeltétel a kiegyensúlyozottság, nullához konvergáló agresszió, emberszeretet (hö...), magas ingerküszöb váratlan eseményekre (eldőlő mankó, leeső májkrémes kenyér, hirtelen felindulásból elkövetett ölelgetés). Ja, és nem terelheti a klienseket... utóbbiból kitalálható, hogy Dorkával meg se kísérelem ezt a fajta kihívást. Majd talán ha tíz éves lesz, addigra lenyugszik.
Málna viszont gyönyörűen dolgozik, pedig alomtestvérek.
Már a kölyökkiválasztásnál vizsgálják a kiskutya várható személyiségét, de miután gyakori volt a lukra futás (pl. a nyugodtnak, higgadtnak mutatkozó kölyök simán csak lusta volt, vagy túlságosan félénk), inkább irányítottan tenyésztik az e célra szánt blökiket. Később, egy éves kor után szigorú teszten ellenőrzik a kutyák temperamentumát, aki ezen átment, csak az folytathatja a vizsgát a valós terápiás helyzetben mutatott viselkedés felmérésével.
Mivel a kutyákkal szemben az az egyik alapkövetelmény, hogy előélete ismert legyen, menhelyről befogadott kutyával nehezen képzelhető el a terápiázás. Az oda került szerencsétleneket többnyire rengeteg rossz tapasztalat érte (ha más nem is, maga a menhely), az ezek által berögzült szokásokat kell előbb leépíteni, és csak utána következhet az érdemi munka. Azonban bármilyen gondos a felkészítés, maradhatnak a kutyában mélyen eltemetett élmények, amik egy váratlan eseménytől aktiválódhatnak. Szóval necces.
Ugyanakkor a tanfolyam alatt tucatnyi kutyával dolgoztunk együtt, és szerintem a legjobb pont egy ex-menhelyi kutya volt.
Guru, úgy is mint cuki http://sport-tervueren-malinois.eu
A Top Mancsba már szinte hazajárok, eleve onnan értesültem a tanfolyam indításáról (a Kutyával az Emberért Alapítvány foglalkozásai is ott vannak), viszont a gyógypedagógiai munkától nagyon paráztam. Eleve furán vagyok a gyerekekkel, tartok tőlük vagy mi, itt meg ráadásul értelmi sérültekkel kell együtt lennem. Ez tartott is kb. az első foglalkozás végéig, totál levettek a lábamról. Ha valaki szereti a kutyát, jó ponttal indul nálam, ők pedig odáig voltak azért a labradorért. Meg később a másikért is. Aztán a keverékekért, a golden retrieverért, a spánielért, a sheltie-ért, és a végén Guruért is, akivel vizsgáztam. Pedig messze ő volt a legnagyobb és legtorzonborzabb az összes addigi kutya közül, meg is jegyezték a gyerekek, aztán rögtön hozzátették, hogy de azért cukiii!
A vizsga két gyakorlati és nyolc elméleti modulból állt, pénteken délelőtt indítottunk a Top Mancson kutyakiképzés gyakorlatból, mindenki tételt húzott, majd be kellett mutatnia tetszőleges számú kutya-gazda pároson a megvalósítást. Dorkával mi voltunk az egyik páros, volt még egy kiskamasz doberman, egy terápiás labrador, egy menhelyről befogadott vizsla és Guru. A legkülönfélébb kutyakiképzési helyzeteket modellezték a tételek, volt pl. szociális tanulás bemutatása, lábnál követés /akadályon ugrás /előreküldés tanítása, nekem a hangadás jutott. A labi már tudott parancsra ugatni, a vizsla elfáradt és lefeküdt nekem háttal, finoman jelezve hogy rá ne számítsak, maradt a kis dobi, aki nagyon lelkes nebulónak bizonyult. A végén előkaptam Dorkát és felébresztettem Gurut, csak hogy demonstráljam, hogy csinálják a profik. :-)
Aztán áttepertünk a Csalogányba (közben otthon kidobtam Dorcit), ott volt a vizsga kutyás terápia a gyakorlatban része. Négy egyszerű feladatot illetve játékot kellett bemutatni a kutyával és két gyerekkel, volt köztük köszönés (pacsiadás), simi és ölelgetés, ha leül a kutya - leülnek a gyerekek, ilyesmik. Azt tesztelik ilyenkor a vizsgáztatók, hogy mennyire van kontroll alatt a kutya (csak finom módszereket szabad használni, semmi kiabálás, farbarugdosás, szöges/fojtó nyakörv pedig a terápiás kutya 5 km-es körzetében sem lehet), mennyire tudok együttműködni a gyógypedagógussal és a gyerekekkel, milyen az egész hangulata. Ismertem is a gyerekeket, nagyon jó fejek is voltak, játszottunk. Minden vizsgázó így volt vele, a végén szegény Eszter szorult kicsit a vizsgabizottság előtt, hogy ennyire egyöntetűen jól még soha nem sikerült egy csoportnak se. Aztán persze rájöttek, hogy ez nem az a szituáció, amiben csalni lehet.
Másnap pedig jött az elmélet, nyolcadíziglen... na az volt a kajak szopás. Előtte való héten folyamatosan jegyzeteltem, aláhúzgáltam, memorizáltam, kutyázás alig, takarítás nuku, edzés felejtsd el, kalóriaszámlálást dettó, mert a stressztől nekem folyton zabálnom kell. Péntek estére már rendesen kavargott a fejemben az attribúcióelmélet a galandféreggel, a beszédfejlődés folyamata az operáns kondicionálással. A kedvenc mondatom a kommunikációelmélet jegyzetben szerepelt: kognitív sémák és az egyéni szocializáció során a másokról alkotott képünket befolyásoló implicit személyiségelméletek. WTF?? És az egész jegyzet ebben a szellemben íródott. Illetve inkább kopipésztelődött. :-p
A többi hét gonoszok pedig: állategészségügyi ismeretek (innen a galandféreg és még mi más csúfságok, jajj!), ebtartás és táplálás, munkavédelem, vállalkozási alapismeretek (ez utóbbi kettő az átalakított OKJ képzésben már nincs benne, de nekünk még kijutott), etológia és állatjólét, gyógypedagógia (álnéven: a habilitációs kutyák alkalmazásának elméleti alapjai, de ennél valójában sokkal zorkóbb), kutyakiképzés-elmélet és habilitációs kutyák jogi szabályozása.
De meglett mind, nem is rosszul. Van róla bizonyítékom is, bár a mellékelt ábra szerint Dorka úgy gondolja, ez az egész főként az ő érdeme. És tényleg.
Akárhogy számolom, két hónapot tutira késett Dorka lánysága, na nem mintha hiányzott volna, csak eddig atompontosan nyolc hónapra jött meg neki mindig, lehetett kalkulálni vele. Pont bekavart a decemberi K99 előtti - amúgy is - felfokozott hangulatba, mivel én úgy számoltam, a sűrűjében lesz a vizsga idején, és akkor némileg problémásabb lett volna az egész lebonyolítása.
Arról nem beszélve, hogy szegény Márta szétaggódta magát, mert Guru páncélkazettába bezárva, ellenszélben, megforgatva is megérzi az ilyen hormonbomba bigéket.
És ők is vizsgáztak.
Igazából ha racionális és felelősségteljes gazda lennék, már rég ivartalaníttattam volna. De mivel nem vagyok, így évente egyszer (néha kétszer) három hétig tömény szívás az életünk.
Neki azért, mert nagyon erősen szelektálom, kivel játszhat, nem alkalmazhatja a szokásos, tökélyre fejlesztett "távolról kiszúrom - lelapulok a fűben - lesből leteperem és szétcincálom" technikáját, hanem előbb meg kell várnia a töketlenség-ellenőrzést. Ebből eredően nem rohanhat annyit, a kutyasuli eleve kiesik, szerencsénkre legalább agilityre járhatunk, most csak csajok vannak.
Szegénykém kicsit depis is ilyenkor, na semmi komoly, csak nem vigyorog annyit mint egyébként, meg némileg mimózább. Az első héten ráadásul vérzik, mint a leszúrt disznó, alig győzök takarítani utána. Pedig ő is segít.
Nekem meg azért cumi, mert sompolyoghatok vele a kertek alatt három hétig (és még utána is van szaga, ha nem mosom ki rendesen a gatyáját), ha összetalálkozunk kanos (hehh..) gazdával, magyarázkodhatok, hogy "ááá, csak tüzelni fog" vagy "nemrég tüzelt", mert ha beismerném, hogy most történik az esemény, minimum felpofoztatnék hajnalban a vár fokán. Hogy képzelem, hogy tüzelő szukával az utcára merészkedem?? És egyáltalán?! Ilyenkor tessék csak otthon ülni a szégyentelen nősténnyel, alomtálcára szoktatni és futópadon intézni a lemozgatását. Vagy mittudomén, szerintem valahogy így képzelik el.
Most előre-utólag-mindenhogy elnézést kérek a kankutyás gazdák racionálisabb felétől, de muszáj leírnom az egyik legbődületesebb hülyeséget, amit valaha hallottam. Legalábbis én annak gondolom, ha van itt állatorvos, aki megcáfolja, akkor hosszú tömött sorban elsunnyogok a szőnyeg alatt.
Szóval. Olyasmit magyarázott a kissé hisztérikus állapotba került gazda, miután a kutyája egy jó ideje kódorgott Doris után eredménytelenül (D. a vége felé járt a ciklusnak és már nem engedte magára), hogy a folyamatos kangörcstől ki fog fordulni a pénisze, és letekerednek a belei. WTF?? Próbáltam rávezetni, hogy a kamaszfiúk is valahogy túlélik azt az időszakot, amikor 0-24-ben erekciójuk van, meg hogy az ivarszervek és a béltraktus egymástól viszonylag függetlenül helyezkednek el, de nem nagyon használt.
Amivel keverte a dolgot, az valószínűleg a Paraphimosis, ami tényleg súlyos és veszélyes eset lehet, de azért nem annyira nagyon gyakori. És bármilyen hihetetlen is, de nem városi legenda, hogy nagy mennyiségű kristálycukor segít rajta. Persze kuruzslás helyett javasolt inkább tépni az állatorvoshoz.
Szőnyegkutya
És hogy tulajdonképp miért is nem ivartalaníttatom Dorkát? Mert egy elfogult, hülye tyúk vagyok, és meg vagyok győződve arról, hogy a belgákra nagyon is ráférne némi vérfrissítés. Szerintem a gyönyörű, ámde többnyire ideggyenge, lustácska kiállítási vonal mellett az ilyen örökmozgó munkavonalas kutyákat is vissza kéne hozni a fősodorba. Akikkel dolgozni lehet mindenfélét (hisz erre lettek kitalálva), nem szaladnak világgá egy kis tűzijátéktól (Dorci egy ideig érdeklődik, hogy mi durrog, aztán megunja és keres valami elfoglaltságot), akik higgadtak és irányíthatóak maradnak akkor is, ha becsavarodnak agility közben a zsákos kúszóba. Vagy valami véletlen folytán egy flokatiba. :-)
Persze megvan annak is az oka, miért nem született már több raklapnyi kiskutyánk. Először is, nem könnyű hasonszőrű férjet találni. Persze lehet, hogy egy nyugodt vérmérsékletű kantól is nagyon klassz alom érkezne, de nem akarok zsákbamacskát árulni; ha egyszer úgy reklámozom be, hogy pörgettyűk lesznek a kicsik és munkamániás gazdákat izzítok rá a témára, biztos csalódnak azok, akiknek inkább terápiás kutyára hajazó apjafia jut.
A nagyobb nehézség viszont pont ez - honnan a manóból akasszak le 5-6 (vagy mittudomén, hány kölök lesz) olyan leendő gazdát, akik fixen foglalkozni fognak a kuttyal, és nem szobadíszt vagy hamar félretehető plüssállatkát akarnak? És elég elszántak is ahhoz, hogy ne adják fel az első, második, sokadik nehézségnél?
Arról most nem is szólok, hogy mennyibe kerül egy ilyen vemhesség-ellés-kölyöknevelés futam, jó lenne, ha legalább az önköltség visszajönne.
Dilemma, akárhonnan nézem. És lassan kifutunk az időből. Bár nagyon nem úgy viselkedik, mint egy ötéves komoly nő, de júniusban betölti. A mostani tüzelés már nem jön szóba, de legkésőbb a következőre el kell döntenem, mi legyen.
Viszont azoknál az ebeknél abszolút nem értem az ivarosság meghagyását, ahol nem is akarják tenyészteni, meg gondot is okoz. Teszem azt, agresszor az állat, vagy állandóan álvemhes lesz. Szukáknál a műtét költsége szokott az egyik fő érv lenni. Nem érdemes megvárni pedig az esetleges bajt, egy méhgyulladás kezelése sokkal többe kerül. Ha pedig hajlamos az álvemhességre, az a kutyát, gazdát egyaránt nagyon megviseli.
Kanoknál meg... viccesek a reakciók, főleg a férfigazdáknál. Ha szóba kerül a téma, többen is úgy húzzák össze magukat, mintha a saját koronaékszereikről lenne szó. Csak épp abba nem gondolnak bele, ők mit lépnének arra, ha egy életen át csupa topmodell csaj nyüzsögne körülöttük, és ők meg nem nyúlhatnának hozzájuk. Egyikhez se. Egy picit se. Mondom, nem!
Tényleg jót tesz a lelkükkel pedig, ha lekerül róluk a folyamatos feszültség. Cirka fél éven belül kiürülnek belőlük a maradék hormonok, megnyugszanak, elmúlik a balhézási vágy. Kezelhetőbbek, simulékonyabbak lesznek. Az elhízás sem fenyeget, ha az esetlegesen csökkent mozgásigény mellé egyszerűen kevesebb kaját kapnak.
Szerepcsere
Dorka pár éve elkapott egy viszonylag frissen kigolyózott ifjoncot, akiben még volt némi emlékkép tököslegény korából. Addig mutogatta neki a szemérmetlenül világító hátsóját, míg Fahéj rá nem ugrott. Mivel tudtam, hogy már nincs benne töltet, hagytam, hadd örüljenek egymásnak. Ahhoz képest, hogy mindketten elsőbálozók voltak, seperc alatt összeragadtak, amit Dorc baromi hamar megunt, mivel addig se lehetett rohangálni. Próbált szabadulni, csóri Fahéj meg nyüszített a túlvégen, hogy maradjon már nyugton, aztán amikor elváltak végre, ott is maradt lógó orral, és aggódva vizsgálgatta, mindene megvan-e. Doris közben hatalmasan vigyorogva szaladt három kört, ő köszönte szépen, neki jó volt.
Másnap megint találkoztunk kinn a parkban, Fahéj abban a pillanatban, ahogy meglátta Dorkát, kiló negyvennel elhúzott az ellenkező irányba. Azt hiszem, végleg leszámolt a nőkkel.
A kutyasulink több vonalon is összefonódik az ELTE Etológia tanszékével, máshogy nem valószínű, hogy tudomást szereztem volna az ott folyó kutyás kísérletekről. Mielőtt valaki ketrecbe zárt, bedrótozott, begyógyszerezett kutyafalkákat vizionálna, sietek leszögezni, hogy neeem, itt nagyon nem erről van szó.
1994-ben indult a Családi Kutya Program, ennek keretében tudományos módszerekkel ugyan, de abszolút kutya- és gazdabarát módon végeznek többnyire játékos kísérleteket a tanszék munkatársai.
Eleinte az etológusok berzenkedtek kissé, mikor Csányi professzor bevonta a kutyát a vizsgálandó fajok körébe, hiszen hagyományosan az etológia természetes körülmények között figyeli az állatok viselkedését. Az ember közelében élő, óvott, etetett, irányítottan szaporított "mesterséges" faj kutatását nem tartották lehetségesnek objektív módszerekkel, a tudományosan is bizonyított eredmények azonban néhány év alatt megtörték a jeget.
Minél nagyobb a mintavétel, annál értékelhetőbb az eredmény, tehát egy-egy kutatási témához jó sok vizsgálati alany kell. Mint a program neve is mutatja, családban élő, szocializált, kommunikatív kutyákra van szükség, nem pedig ingerszegény környezetben élő laborállatokra. A gazdik pedig egy csomó mindent megtudhatnak kutyájukról, ami nem biztos, hogy normál körülmények között kiderülne.
Szóval lehet jelentkezni mindenféle tesztre a honlapjukon keresztül, beszámolok néhányról, amin már voltunk. Először bemásolom a teszt leírását, aztán elmesélem, a mi esetünkben mi történt.
Mire figyel a kutyád, ha rád hallgat?
Tudjuk, hogy a képzett kutyák megbízhatóan reagálnak a jól begyakorlott vezényszavakra, de vajon ez a reakció készség nem függ a gazda közelségtől vagy láthatóságától? És ha igen, befolyásolja-e a kutyák teljesítményét, ha a feladatok gyakorlása közben a megérdemelt jutalomfalatot nem közvetlenül a gazdától kapják? Mostani kísérletünkben a fenti kérdésekre keressük a választ. Vizsgálatunk első felében a kutyák már ismert feladatokat gyakorolnak gazdájukkal. A jó teljesítményért az egyik csoport a jutalomfalatot mindig a gazdától, a másik csoport egy távvezérlésű jutalomfalat-adagolóból kapja. Ezután megnézzük, hogyan reagálnak a kutyák, ha a gazda 3 különböző teszthelyzetben adja ugyanazokat a vezényszavakat. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy eltérő-e a kutyák teljesítménye, ha előzetesen a jutalomfalatot a gazdától, illetve a jutalomfalat-adagolóból kapták.
Egészen friss az élmény, tegnap voltunk. A jutifalat-szóró dobozos csoportba kerültünk, Dorka hihetetlen gyorsan rágyógyult a masinára, le nem vette a szemét róla, és egész testéből az sugárzott, hogy ilyen kell otthonra is!! Pont letojta, ránézek-e vagy sem, vagy hogy egyáltalán hol vagyok, amikor kiadom az ülj/fekszik parancsot. El is tévesztette olykor, mert annyira túlmotiválttá válik a kajától, hogy agyatlanul beajánl mindent amit csak tud, a pacsitól a hempergésig. Elég melós elérni nála ilyenkor, hogy arra koncentráljon, amit valójában akarok tőle. Szokunk is át inkább a játékra meg a szociális jutalmazásra*, na ezt most egy kicsit elcsellózta a teszt, mert már ezer éve nem kap olyan faék dolgokért jutit, mint az ülés vagy a fekvés.
Emberek esetében gyakran használja a köznyelv optimista és pesszimista típusok jellemzésére, hogy valaki a félig töltött poharat félig üresnek vagy félig telinek látja. Tesztünkben a kutyáknak először megtanítjuk, hogy ha a kísérletvezető a terem egyik oldalára helyez egy tálat, akkor abban mindig van elrejtve jutalomfalat, míg ha a terem másik oldalára, akkor soha sincs. Ezt követően megnézzük, hogy egy középre (tehát a „teli” és „üres” hely közé) lerakott tálra úgy reagálnak, mintha az félig üres vagy mintha félig teli lenne. Feltételezzük, hogy egy biológiailag kódolt mechanizmus határozza meg, hogy a kutyák mennyire optimistán állnak hozzá a félig üres / félig teli tálhoz, és hogy ez a válaszuk megváltozik annak hatására, ha kis mennyiségű oxitocint juttatunk a kutya szervezetébe egy orrspray segítségével. (Az oxitocin egy a szervezetben természetes módon termelődő anyag. A tesztben alkalmazott oxitocin-spray emberi használatra kereskedelmi forgalomban is kapható, az alkalmazott dózisban semmiféle mellékhatása nincsen, szemmel látható viselkedésbeli változást nem okoz.)
Nem túl meglepő módon Dorka hozta a papírformát, azaz a teli tálhoz változatlan sebességgel rohant, az üreshez meg egyre lassabban. A végén középre helyezett tálkánál átlagolt.
Érzelem-felismerés teszt
A kutyás világ régóta „tudja”, hogy a kutyák megérzik hangulatunkat, felismerik érzelmeinket és reagálnak is rájuk. A gazdák ezt a képességet nemcsak tanítás során, de a hétköznapi életben is használják, például ha fel akarják kelteni a kutya érdeklődését egy játéktárgy iránt, vagy épp le akarják beszélni egy nem éppen kívánatos táplálékról séta során. A kutatók csak manapság kezdtek foglalkozni a témával, így, nem meglepő módon még viszonylag keveset tudunk arról, mit is ért a kutya mindezekből a jelekből. Tesztünkben a kutyának két egyforma tárgyat mutatunk (műanyag flakonok), melyeknél a gazda különböző érzelmeket mutat. Ezután a gazda megkéri a kutyát, hogy hozza be neki az egyik tárgyat. Vizsgálatunkban azt teszteljük, vajon a kutya el tudja-e dönteni, pusztán a látott érzelem-kifejezés alapján, melyik palackot szeretné a gazda megkapni.
Annyival volt komplikáltabb a leírtaknál a valóság, hogy az egyik flakonba jutifalatot zártunk, a másikba meg egy darab kavicsot. Nekem felváltva kellett örvendeznem, semlegesnek maradnom illetve undorodnom a különböző palackok láttán, aztán Dorkára bíztam, melyiket hozza oda. Ha a jutisat hozta, megkaphatta a tartalmát.
Szerencsére nem kellett totál elrontanom a kutyát, vagyis olyat nem kértek, hogy a jutifalatos flakonnál kelljen undorodnom (és mégis jól megjutalmazni, ha azt hozza be), de a teszt végére totál kardomba dőltem, hogy nekem milyen hülye kutyám van. Nagyon kedvesek az etológushallgatók és doktoranduszok, egymást túllicitálva siettek meggyőzni arról, hogy neeem, ez nem így van, meg hogy ez teljesen normális reakció, és hogy az egész nem erről szól... de hát Ti mit gondolnátok, ha a kutyátok ötször behozná a jó palackot (ami iránt egyértelműen pozitívabb reakciót mutatsz, és ezt meg is erősíti a belőle kapott juti), aztán háromszor mégiscsak ragaszkodna a másikhoz? Ráadásul amikor megmutatod neki, hogy abban csak kavics van, ő azért megpróbálná bebizonyítani, hogy rosszul tudod, az igenis juti?! Komolyan, úgy kellett kihalásznom a szájából.
Mi jár a kutyám fejében, miközben alszik?
A humán pszichológiában és orvostudományban bevett szokás azt vizsgálni, hogy mi zajlik az ember fejében miközben alszik. Mindehhez nem kell más, mint egy ún. EEG készülék, amely az agy által kibocsátott elektromos jeleket méri anélkül, hogy az alanynak bármilyen kellemetlenséget okozna. Jelen kutatás során azt tűztük ki célul, hogy ugyanezt kutyák esetében is megvalósítsuk. Az alanyok először egy tesztben vesznek részt, amely során különböző tárgyak közül kell választaniuk annak érdekében, hogy jutalomfalatot kapjanak; majd ezt követően hagyjuk őket szunyókálni a laborban. (A gazda természetesen végig jelen van; amíg a kutya alszik, addig neki filmet vetítünk.) Arra vagyunk kíváncsiak, hogy más zajlik-e a kutya fejében attól függően, hogy milyen viselkedési tesztben vett részt.
Majd leszakadt a lábam, mire beestünk a tanszékre, mert hát ugye ki volt adva az ukáz: fárasszam le az állatot. Komolyan vettem a feladatot, úgyhogy aznap indítottunk egy Gellérthegy-mászós/kerülős túrával (2,5 óra), aztán kinéztünk a Kopaszi-gátra és ott jött némi úszós-labdázós-úszós edzés (3 óra), utána pedig becsatlakozott Shianne, és kisajtolta nővérkéje maradék energiáit (2 óra).
Ez azért Dorkának is elég volt, úgy kellett felrugdosni fektéből, hogy az egyetemre még másszon be velem. Azt hittem, úgy fog aludni utána, mint akit agyonvertek... na persze. Amit kifelejtettem a számításból, az csakcsupán az idegen környezet, az elektródák a fején, a mellkasán, a légzésmérő öv, beszűrődő fény, a halk motoszkálás a folyosón, a linóleum hőmérséklete és a Nap oppozíciója a Neptunusszal.
A filmnézés innentől felejtős volt, próbáltam Dorcit relaxáltatni (mindezt úgy, hogy azért ne birizgáljam nagyon), megakadályozni, hogy leműtse magáról az elektródákat, eszelősen vigyázni, nehogy testhelyzetet váltsak, levegőt vegyek vagy pislogjak, mivel ilyenkor mindig nagyon lelkesen felugrott megvizsgálni, mi történt. Azért valamennyit szunyókált is, legalábbis az EEG ezt mutatta, egy részletét meg is kaptam a hozzá tartozó EKG- és légzésszakasszal együtt:
Sok korábbi kutatás kimutatta már, és a kutyás mindennapokban is tapasztalható, hogy négylábú barátaink hajlamosak a szemünkbe nézni és úgy figyelni ránk. Míg az emberek számára mi sem természetesebb minthogy kölcsönösen egymásra nézzenek pl. beszélgetés közben, a legtöbb állat kerüli ezt a szemtől szembe kommunikációt. Így sok érdekes kérdést vet fel, hogy a kutya miként és pontosan mit néz egy emberi arcon.
Vizsgálatunk során fényképeket illetve rövid videókat mutatunk a kutyáknak emberi arcokról, és egy szemmozgáskövető berendezéssel rögzítjük, hogy hová néznek. Feltételezzük – mint azt embereken végzett korábbi kutatások már kimutatták –, hogy kutyák esetében is egy biológiailag kódolt mechanizmus határozza meg a nézési mintázatot, amely változik annak hatására, ha kis mennyiségű oxitocint juttatunk a kutya szervezetébe .
Ehhez először egy ún. eye-tracker műszerrel bemérték a kutya szemét, hogy követni lehessen, hova néz. Dorkánál eléggé bukásra volt ítélve a kísérlet, mert a fekete kutyaarcban szinte lehetetlen bekalibrálni a közel fekete kutyaszemet. A tesztfelvételek ugyan sikerültek, de az éles mérés nem lett értékelhető.
Kioltható-e a mutatás követése a jutalom minőségének változtatásával a mutatásos tesztekben?
Eddigi vizuális kommunikációt vizsgáló, ún. mutatásos tesztjeinkben a kutyának a kísérletvezető mutatása alapján kellett megtalálnia az elrejtett jutalomfalatot, amely, a kutya számára valamilyen kívánatos csemege, pl. virsli, vagy táp darabka volt. Azt feltételezzük, hogyha a jutalomfalatot egy a kutya által kevésbé kedvelt típusra cseréljük (pl. sárgarépa), akkor motivációjuk, és így feltehetően teljesítményük a teszt során csökkenni fog. Ebben a kísérletben előzetesen két csoportra osztjuk az alanyokat: az egyik csoport tagjai sárgarépát kapnak a mutatott rejtekhely („jó” rejtekhely) választásakor, a „rossz” rejtekhely választásakor semmit. A másik csoportban viszont a „rossz” rejtekhely finomabb jutalmat rejt, mint a mutatott. Kíváncsiak vagyunk, vajon a kutyák ezekben a tesztekben akkor is a mutatott rejtekhelyet választják-e, ha azt tapasztalják, hogy a „rossz” válaszért jobb jutalomfalathoz juthatnak?
Szívás (mármint a tesztelőnek), Dorka ugyanúgy imádja a sárgarépát, mint a tápot. Na jó, a virslit azért nem übereli. De ha valami egészséges-táplálkozás rohamomban netán répát rágcsálok tökmag helyett, képes csorgó nyállal kinézni a számból. Az almát dettó. (És sehol nincs a barátnőm újfundlandijához képest, aki a karfiolt vagy a paprikacsutkát lelopja az asztalról, a húst viszont otthagyja.)
Még a nyári táborban csináltuk ezt a tesztet, őszintén szólva nem nagyon emlékszem az eredményre. Valószínűleg össze-vissza rohangált, és tök vakon próbálkozott. Lásd fenn, mint túlmotiváltság kajára.
Fő a változatosság! (4 teszt egyben)
Ebben a tesztben a kutyák négy különböző (változatos típusú és nehézségű) helyzetben szerezhetnek jutalomfalatokat. A kísérlet egy országok közötti összehasonlítás első része, a másik két vizsgált ország Ausztria és Anglia lesz. Hasukat kedvelő kutyáknak kihagyhatatlan, szórakoztató program!
Ez is nyári táboros kísérlet, már nem lehet rá jelentkezni. Az első volt azon tesztek hosszú sorában, ahol kételyeim támadtak Dorc zsenialitását illetően. Emlékszem, mennyire le voltam taglózva, pedig Dóri, a tesztvezető nagyon aranyosan vigasztalt. Azóta fél év eltelt és így utólag hajlamos vagyok elfogadni, hogy nem feltétlenül jelentette azt az eredmény, hogy Doris buta lenne. Felfoghatnám akár úgy is, hogy mennyire alkalmatlan a ravaszkodásra és milyen bölcsen belátó. De nyáron még azon depiztem, hogy tök béna és semmi kitartás nincs benne...
A lényege ezeknek a feladatoknak röviden az volt, hogy vagy egy eszközt kellett használnia a kuttynak a jutifalat megszerzéséhez (pl. meghúzni egy kötelet), vagy a mancsát. Volt, hogy simán csak figyelnie kellett volna, Dóri mit csinál, és utánozni. Dorcnak esze ágában nem volt ilyen trükkökhöz folyamodni, ha nem sikerült megszereznie elsőre szájjal, hagyta a fenébe.
Érdekes megfigyelni, hogy a farkasok mennyire intenzíven használják a mancsukat, és nekik a vertikális mozgás sem jelent akadályt. Simán felmásznak székre, asztalra, szekrényre, bárhová, ahova egy kutya maximum a mellső mancsait teszi fel. Persze biztos van ellenpélda, mindenesetre ritkább. Szerencsénkre.
Tudja-e a kutya, melyik a valódi?
Az agresszív viselkedésformákat vizsgáló teszteknél megszokott, hogy praktikus vagy biztonsági okokból modelleket használnak egyes helyzetekben valódi emberek/testrészek helyett. Ugyanakkor nem mutatták még ki, hogy milyen különbségeket okozhat önmagában a modell használata az eredeti ingerhez képest. A kérdés vizsgálatára olyan kutyák megfigyelését tervezzük, amelyek hajlamosak őrizni a csontjukat. Olyan családi kutyák emberi és műkézre adott reakcióját hasonlítanánk össze, amelyek agressziót mutatnak (pl. morognak) amikor az élelmük felé nyúlunk.
Büdi nem felel meg a fenti leírásnak egyáltalán, békésen hagyja, hogy elvegyem tőle a csontját vagy a kajáját még akkor is, ha frissen kapott kedvenc darabról van szó (amikor szárított malacorrot vagy porcos marhatérdet kap, a biztonság kedvéért bevonul vele a helyére. Nehogy esetleg eszembe jusson bármi merénylet, inkább eltűnik szem elől.). Csak ha már ott volt ez a teszt - szintén nyáron -, kipróbáltuk. Persze bejött amire számítottunk, a műkéznek és az igazinak is hagyta, hogy elvegye a csemegét. Picit szomorú volt azért. Pedig már a fél tábor megrágta előtte.
Az a mondás, hogy a kajaőrzésnek semmi köze a dominanciához, falkavezérséghez, alfasághoz és a többi modern humbughoz , annál inkább az "ownership zone"-nak nevezett jelenséghez, vagyis hogy ami a farkasszármazék szája közelében/szájában van, az az övé, akár alfa, delta vagy omega. És a négylábú társadalom többi tagja ezt tiszteletben is tartja, a farkas maximálisan, a kutya többnyire. Esetleg lopnak egy lelógó cafrangot, ha elég nagy darab a zsákmány.
Aki nem tartja tiszteletben, az az ember. Annyira nem, hogy megpróbálja a saját értékrendjét ráerőszakolni a szerencsétlen bundásra "márpedig én vagyok a főnök!" felkiáltással. Aztán vagy rosszul jár, vagy nem...
Az egykori spánielem lett volna jó tesztalany erre, ő veszettül morgott meg harapott is a csontjára. Egy meglehetősen határozott egyéniségű barátnőm úgy döntött, nem úgy van az, és fél pillanat alatt kikapta a cupákot Dolly szájából. Az meg csak nézett hülyén - megjegyzem, én is -, szerintem úgy meglepődött ekkora pofátlanságon, hogy elfelejtett harapni.
A teszt során előbb a gazda, majd a kutya is (a gazda jelenlétében) találkozik egy fura jószággal. Kérdésünk, hogy vajon milyen reakciókat vált ki a kutyából, ha egy nehezen beazonosítható "lénnyel" találkozik, és hogy függ-e a viselkedése a személyiségétől, képzettségétől, gazdával való viszonyától.
A fura jószág egy többé-kevésbé kutya formájú robot-drótváz volt, ami tudott minden irányban mozogni, meg még a farkát is csóválta. Erre a vázra szigszalagoztuk fel Dorka kongját, és neki meg kellett volna szereznie. Persze közben a robot mozgott, zörgött, csóvált, talán villogott is. Dorc párszor bepróbálkozott, de persze a ragacs nem engedett egykönnyen, és egy idő múlva hiába biztattam, a gyanakvása erősebb lett, mint a kongtulajdonlási vágya.
Kiborítós teszt
Az örök visszatérő. Sokszor használják ezt a tesztet terápiás- és segítőkutya képzésen, vagy akár egy sima kutyasulis foglalkozás keretein belül is előjöhet. Kiderül általa, hogy a kutya hogy reagál egy számára fenyegetőnek tűnő helyzetre; kajak agresszívan, félelmi agresszióval, behódolón, semlegesen, menekülőre fogva... alapvetően a kutya személyiségfelmérésének egyik eleme, de lehet oldani vele a létező parákat.
Mivel nem akarják ténylegesen kiborítani a kutyát - normális kutyás ilyet nem akarhat -, helyes tesztelésnél időben megszakad a fenyegetés. Vagyis nem akkor, amikor a kutya már őrjöngve ugat, esetleg kitámad vagy maga alá vizel, hanem amikor a testbeszéde arra utal, hogy nem érzi jól magát. Megfeszülnek az izmai. Visszatartja a levegőt. Ráncolja az orrát. Ilyenkor rögtön jön a feszültségoldás: "nyugi, nincs semmi baj, csak vicceltem". Jó esetben a következőnél már hosszabb idő kell, és aztán egyre később borul ki.
És hogy Dorka hogy reagál erre? Veszettül kiborul minden alkalommal, ismerősre is. :-) Mert még mindig totál gyáva, akármekkora is az a belgaszuka pofája.
Jó esetben mert szeretjük. Amúgy meg attól függ... ahány gazda, annyi válasz. Azért megpróbálom összeszedni.
Előre leszögezem, erősen sarkított poszt lesz, nyilvánvalóan nem skatulyázható be senki egyetlen adott kategóriába - na meg nem is a skatulyázás a cél. Mint ahogy a horoszkóprovat is sült hülyeség, ha szó szerint vesszük, és kizárólag születésnapunk alapján azonosulni tudunk mintegy hatszázmillió emberrel*, közben persze mind egyéniségek vagyunk. :-p
Szóval biztos lesznek átfedések, lesz olyan amit elfelejtek említeni, lesznek sértődések. Akinek nem inge... Fogyasztása komolytalanul javasolt.
Na, uccu neki.
*egy alkalommal elkezdtük kiszámítani kombinatorikai módszerekkel, hányféle konstelláció (és ezáltal személyiségtípus) lehetséges, ha csak a legalapvetőbb asztrológiai változókat (bolygók, jelek, házak, fényszögek) variáljuk. Hétmilliárd után abbahagytuk a számolást, pedig még messze nem értünk a végére.
Vidéken, falun, kertesházas övezetben - ahogy tetszik
Egyfajta hagyományőrzésből, megszokásból. Mert mindenkinek van. A szomszédnak is. Mert kölykezett a Buksi nyolcat, és kaptunk mi is egyet. Amúgy jól jött, legalább nem kell megjavítani a csengőt.
Ők azok a tipikus kerti kutyák, akikről már írtam pár bejegyzéssel ezelőtt. Még az a jobbik eset, ha gazdi mobil kerti elemnek tekinti, mint valami furcsa dísznövényt; néha meglocsolja, műtrágyázza, de amúgy nem sokat törődik vele. Viszont nemegyszer hallok olyan esetről, mikor gazdi kinevezi magát kutyakiképzőnek, és neveli a fenevadat.
Ez úgy néz ki, hogy áthívja valamelyik falubeli cimborát, hogy agyabugyálja el a házőrzőt, mondván, vaduljon a dög. A kutya már félőrült a rettegéstől, fogalma sincs a miértről, egy felreppenő verébcsapattól is összerezzen, de a kiképzés folytatódik. Ha kicsit is önállóbb lélek, az első adandó alkalommal megszökik, bár ettől nem lesz jobb neki. Vagy elüti egy autó/vonat/sörétes puska, vagy pedig előbb-utóbb visszakerül a gazdához, és akkor jön a büntetés. Emberünk leleményes, sokféleképp torol. Első körben mindenképp agyabugya és náspáng. Aztán jön a bezárás, lehetőleg minél szűkebb helyre, törjön csak az akarat. Biztos, ami tuti, napokig enni se kap. Helyette annál több ordítozást, ütleget, értse meg alaposan, milyen komisz volt. Ha továbbra is télakol, netán félelemből visszatámad, jön a kisbalta - és az új kutya.
Itt szúrnám be, hogy a kutyák nem haragtartók, tehát nem tudnak értelmezni már egy ötperces "most jól bosszút állok"-ot sem, cserébe a négy-ötéves gyerekek kognitív képességeivel rendelkeznek, tehát csak egy gondolatkísérlet erejéig helyettesítsünk be velük (lásd Csányi Vilmos könyvét). Csúf látvány.
Mordori vidékeken egyébként valamiért előszeretettel keresik házőrzőnek a német juhászt és keverékeit. A fajta benne van a legokosabb kutyák top 10-es listájában, és mint ilyen, különösen megsínyli az agyatlan gazdát.
Divatkiegészítőként
Gondolok itt a tipikus társasági kutyákra és ölebekre, ritkán az agarak, collie-k is beleesnek. Lényeg, hogy csini nippként lehessen őket hordani, jól álljanak rajtuk a masnik, ruhácskák, Swarovski nyakörvek. Gazdijaikra egész iparág épül, ők vesznek meg minden tökfölösleges bizbaszt ami a kisállatboltokban fellelhető, a csontocskamintás plüsspárnától a kaviáros jutifalatig.
Ezek a kutyák mindent, de tényleg mindent megkapnak, csak egyvalamit nem: hogy kutyaként bánjanak velük. Szerencsétlenekben még ott bujkál az ősi farkas, és nem érti, mit keres itt talpig hülyében.
Társpótléknak
Nem kell feltétlenül magányosnak lenni, élhet valaki párkapcsolatban, lehet gyereke, mégis erősen antropomorfizálja a kutyáját és kicsit nemnormálisan kezeli. De főleg az egyedülálló, egyedül élő, gyakran az idősebb korosztályba tartozókra igaz.
Állataik rettentősok szeretetet kapnak. Néha túl sokat. Nem elég a babusgatás, simogatás, mindig leesik egy kis ez-az az asztalról, sokszor egyáltalán nem kutyának való dolgok; csokika, cukorka, kekszecske. Az eb szuperszónikus sebességgel ölti fel a hordóalkatot, hiába magyarázza az állatorvos, hogy mennyire nem tesz ez jót a szívének, ereinek, ízületeinek, válaszként gazdi annyit hebeg, hogy de hát olyan szépen néz szegényke.
Vannak ugyanakkor nagyon is tudatos kutyatartók, akik odafigyelnek kedvencük étrendjére, mozognak vele sokat, kutyasuliba viszik, bújják a szak- és egyéb irodalmat, minden elérhetőt biztosítanak az ebnek masszázstól az aquafitnessig.
Ami közös: mivel a kutyától megkapják azt, amit senki mástól, vagyis a feltétel nélküli szeretetet, ezért nincs szívük fegyelmezni őt. A blöki pedig hipphopp a fejükre nő. Nem vagyok egy Cesar Millan-rajongó, de az általa felállított szentháromsággal maximálisan egyetértek - a kutyának egyenlő arányban van szüksége szeretetre, mozgásra és fegyelemre.
Túldimenzionált állatszeretetből
Biztos mindenki találkozott már a típussal, ha máshol nem, a bulvárhírekben: a delikvens maga köré gyűjt minden kóbor, kidobott, elaltatásra ítélt, interneten köröztetett páriát. Vagy legalábbis minél többet.
Nem azokra gondolok, akik reálisan felmérik, hány állatot tudnak ellátni, foglalkozni velük, helyet biztosítani nekik, vagy akik szigorúan ideiglenesen fogadják be őket. Inkább azokra, akik mondjuk egy harminc négyzetméteres lakásba zsúfolnak be nyakló nélkül kutyákat, macskákat, tücsköt, továbbá bogarat.
Általában gőzük nincs állataik igényeiről, szeretetük kimerül abban, hogy befogadják, etetik és babusgatják őket. Hatalmasan meglepődnek, ha a kutya mondjuk harap is azon kívül, hogy tündibündi. De persze megbocsátanak, mert hát ugye a hányattatott sors.
Egy állat elaltatása szerintük a létező legaljasabb dolog (még akkor is, ha az az egyetlen humánus megoldás). Vállukra veszik az állatvilág sorsát, együtt szenvednek minden broilercsirkével. Ezerrel zaklatnak mindenkit az egész ismeretségi körükben, hogy tegyenek valamit, osszák meg (ők voltak az utolsó csepp a fb-profilom törléséhez), és milyen szívtelen önzők, ha nem. Mindenáron meg akarnak győzni arról, hogy a meglevő állatod mennyire örülne egy játszótársnak, akkor is, ha egy zoofób macskával élsz. Ha van már vagy nyolc állatod, akkor pláne; szerintük eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít. Végül is a te anyagi-, érzelmi- és időráfordításod nekik nem fáj.
Szaporításért
Tudatosan, felelősségteljesen, garanciát vállalva kutyát tenyészteni nem túl kifizetődő móka, divathullámokon kívül eső fajta esetén jó, ha az önköltség visszajön a kölykök árán. Akik már születésük előtt rengetegbe kerülnek; egy neves kennelből származó, tenyészthető szuka eleve nem két fillér, fel kell nevelni minőségi kaján, oltatni minden évben, kiállításokra, tenyészszemlére, esetleg munkavizsgákra vinni, szűrni a fajtára jellemző vagy előfordulásra esélyes betegségekre. Fizetős az idegen kannal fedeztetés, csőstül jönnek az állatorvosi költségek végig a vemhesség alatt és ellés után, túl nagy alom esetén dajkakutyát kell keríteni vagy cumisüvegből tápoltatni, perkálni kell az kölykök oltásainak és féreghajtásának költségeit, chipelést, törzskönyveztetést, kölyöktápot...
Hát mennyivel egyszerűbb keresni egy olyan fajtát, ahol a szaporulat darabjáért százezreket lehet kaszálni, fentieket mind lespórolni, aztán reklamáció esetén széttárni a karunkat?! Sokkal.
Kiállításszédelgésből
Némi átfedés van a divatkiegészítőként tartott ebekkel, csak itt nem az átlagember, hanem a kutyás társadalom előtt kell felvágni.
A lényeg, hogy minél több trófea learatásra kerüljön, ha az eb külleme túl szerény az igazi elitbe kerüléshez, akkor is van megoldás; mindenféle noname dunyhafelsőpusztai kiállításra kell benevezni, ahol jó eséllyel az egyedüli indulóként meg lehet nyerni a versenyt. Nagy a gyűjtési szenvedély, mert úgy lehet jó áron eladni a leendő ivadékokat, ha a szülők pedigréjében minél több a plecsni. Magyarországon legalábbis. Sajnos ez azt vonzza be, hogy ész nélkül megy a küllemre tenyésztés; a kiegyensúlyozott idegrendszer, fajtajelleg, egészség pedig mindinkább a háttérbe szorul.
Agyatlan amúgy, ami az ilyen kiállításokon megy. Timberrel egyszer neveztünk be egy CAC-ra, vagy húsz évvel ezelőtt, vedlési időszakban. Ott tettem le a hajam, amikor láttam, hogy az összes grönis ezerrel hajlakkozza a kutyáját, próbálva visszaragasztgatni rá a lehullófélben levő vedledéket. És nagyon utáltak engem, mert egyrészt lepfújoltam a kezelést, másrészt meg valamiért azt hitték, őket akarom kitúrni a babérjaikból. Azt látták, hogy megjelenik egy csinos ismeretlen versenyző - mármint Timber, nem én! - , és ki tudja, mik a céljai.
Dorka nem elég szép ehhez a bolhacirkuszhoz, úgyhogy legalább ezen a területen nem kap táptalajt a sznobizmusom. Tiszta mázli, mert egy valag pénz a nevezési díj.
Itt azért egész jól néz ki
Megajándékozódtunk vele
Milyen jó ötlet, nem? Karácsonyra, szülinapra, vagy mert már annyit nyafogott érte a gyerek. Igazán megfontolt dolog valakinek a nyakába sózni 10-15 évnyi felelősséget, áh, picit sem kicseszés. Már ha van felelősségérzete az ajándékozottnak. Eleget fanyalogtam már, feltételezzük, hogy van.
Fentiekre vannak példáim is, szerencsére mind hepiendes. A parki kutyaközösség egyik tagja konkrétan szülinapi ajándékként érkezett, édesgazdája a mai napig el van ájulva tőle, imádja, félti, tutujgatja, Gipsy meg jól visszaél ezzel. :-) A nyafogós gyerek pedig... hát, az én voltam.
Nem vettem túl szépen az akadályt, hülyekamasz-koromat éltem épp, a kutyát pedig egy ideggyenge, túltenyésztett spániel képviselte - nem a legjobb párosítás. Mai napig látszanak harapásnyomai, némelyik jogos volt.
A kezdeti lelkesedés után szívesen lepasszoltam volna a szüleimnek a reggeli sétáltatásokat (főleg ha előző este lumpolnivalóm akadt), az etetés előtti főzőcskézést (hol voltak még akkor a tápok!), meg az összes többi nyűgöt, de keményen beintettek. Jól tették. Hozzászoktam, tanultam belőle, és amikor Dolly veseelégtelenségben elpusztult, már tudatosabban szerettem volna utódot. Apám viszont nem szándékozott ismét újratapétázni és újraszőnyegezni a lakást, úgyhogy a következő kutyára várnom kellett, míg elköltözhettem otthonról. De Timber nagyon megérte a várakozást.
Munkára
Hiszen erre lettek eredetileg szelektálva, célirányosan tenyésztve. Ha találkozik a hatékony kiképzési módszer a megfelelő habitusú kutyával, rengeteg mindenre használható az eredmény: terelésre, őrzésre, vadászatra, nyomkövetésre, drog-, fegyver- illetve sebesültek keresésére, terápiás- és segítőcélra... vagy amire akarjuk.
Ide vehetjük a direkt célra tartott hobbikutyákat, akikkel például agilityznek, szánt húzatnak, műnyulat kergettetnek vagy különféle munkavizsgákon mennek végig. És akár azokat is, akiknek az a feladatuk, hogy minél egészségesebb, a fajtajelleget leginkább hordozó utódokat neveljenek.
Családtagnak
Nem valaki pótlására, hanem önálló jogú új tagként. Nincs rossz soruk, még ha el is kell viselniük néha némi húzást-nyúzást a gyerekek részéről.
Erődemonstráció részeként
Amihez a kigyúrt bullterrieren kívül hozzátartozik a kigyúrt gazdi, golyófej, tokás tarkó, több-kevesebb rasszizmus. Nem is sorolom tovább a sztereotípiákat.
A tragédia ebben a kategóriában a hozzá nem értés, ami persze a többinél is fennáll, de azért nem mindegy, hogy egy rágcsálórém yorkshire terrier csimpaszkodik az ember bokájába, vagy egy krokodilállkapcsú staffordshire. Fegyver az is, meg a Parabellum is. Csak épp utóbbinak nincs önálló akarata.
Persze létezik békés felhasználásuk is, mint például itt:
Házi labornak
Hogy az etológus is tudjon karosszékből kísérletezni és megfigyelni.
Igazából hóttmindegy, mi volt a kutya beszerzését kiváltó tényező, a lényeg, hogy próbáljuk meg kutyaként bánni vele, hiszen kizárólag akként tud létezni, viselkedni. Emberi mintákba kényszerítéssel összezavarjuk, félreértések kerekedhetnek belőle - lássuk be, hogy a mi lehetőségeink sokkal jobbak az ő megértésére, mint fordítva. Valójában a kutya még mindig "csak" egy hihetetlenül intelligens, szociális viszonyokra érzékeny ragadozó; hagyjuk meg ennek, akkor lesz a legboldogabb.
A legvégére pedig jöjjön két különösen idióta gazda, lol!
Tegnap levizsgáztunk végre E7-ből. Nem lett túl szép, 81 pont*, de legalább megvan.
*100-ból. 70-től van meg.
Tavasz óta nyomasztott az ügy, amikor is nekifutottunk ugyanennek a vizsgának, de csúfos kizárás lett belőle. Végül csak röhögtem, mert nem hittem volna, hogy ilyen velünk is megeshet. Hogy mi történt?
Nos, három dolog diszkvalifikálhatja a vizsgázó párost: 1. ha valaki agresszívan nyilvánul meg (megharapja a kutya a gazdát, a gazda a kutyát, vagy bármelyikük a bírót), 2. ha a kutya kikerül a gazda irányítása alól (vagyis világgá szalad, vagy pl. elbújik egy bokor mögé, hogy ő mostantól inkább sün), 3. ha a kutya - vagy a gazda - a pályára ürít.
Mint már írtam régebben, Dorcit eléggé le kell fárasztani ilyen események előtt, hogy legyen egy kis esélyem magamra vonni a figyelmét. Ez meg is történt, reggeli sétánál rohangált egyet a haverokkal, aztán a megmérettetés előtt megint, váltott kutyákkal. Indult a vizsga, hogy ne legyen senkinek láb alatt az állatka, betettem a bokszába. Amikor mi következtünk, kivettem, és már álltunk is az alapvonalra, kezdtük a lábnál követést Megyünk, mendegélünk, egyszer csak Dorka elmarad. Nézek hátra, mi van - hát az van, hogy a rohangálás után teleitta magát, aztán doboz, aztán... hát neki már nagyon kellett. Még az a szerencse, hogy gátlástalanul leguggolt az egész hacacáré elején, legalább nem szenvedtük végig az egészet feleslegesen. :-)
Lássuk, mit is hagytunk ki. Az engedelmességi vizsga 7-es szintjén a következőket kell teljesíteni: lábnál követés fordulásokkal, irány- és tempóváltásokkal, mozgó csoport kerülése, menet közben ültetés, fektetés, állítás, apport sík talajon, akadályon és ferde palánkon át, előreküldés 30 méterre, helybenmaradás. Nem is sok, ugye? Az ördög itt is a részletekben (és Dorkában...) rejlik.
Szabályos lábnál követés során a kutya szinte rásimul a gazda térdére, minden mozdulatát azonnal követi, közben végig figyeli urát és parancsolóját. Doris verziója: valahol a lábamtól vett 20-50 cm-es sávban bóklászik, ha izgi szag jön szembe, azt megvizsgálja legalább menet közben, nézelődik, látványosan unatkozik, szerinte minden esemény izgalmasabb ennél. Mivel a gyakorlatok során csak adott számú vezényszót és kézjelet adhatok neki, próbálok az orrom alatt pisszegni, kurrogni, krahácsolni, röfögni neki, hogy rám figyeljen már, és ugyan méltóztasson közelebb fáradni.
Menet közben ültetés úgy kellene kinézzen, hogy tempósan haladunk, egyszer csak elrikkantom magam, hogy "Ülj!", a kutyának abban a pillanatban le kell tennie a hátsóját anélkül, hogy én megtorpannék, hátranéznék vagy kézjelet adnék. Addig kell ott ücsörögnie, amíg megfordulok, várok egy kicsit, majd visszamegyek érte. Dorcinak a vizsgán szerencsére pont leesett, mi van, egyedül annyit hibázott, hogy a bíró szerint lassan ült le. Istenem... de legalább leült! És nem lefeküdt, mint gyakorlásnál szokta, nem maradt állva, nem jött tovább.
Menet közben fektetés és állítás ugyanez, azzal nehezítve, hogy 7-es szinten a "menet közben" futás közbent jelent. Mindkét esetben továbbfutok, megfordulok, várok egy kicsit majd behívom az ebet. És az se mindegy, hogy jön ilyenkor; lelkesen rohanva kellene, előttem megtorpanva és magától leülve. Pont előttem, egyenesen, a fejével szinte rám simulva, nem pedig ferdén, legalább 20 centire tőlem, ahogy Dorka.
Apport. Húú, ebben mennyi hibalehetőség van! Az összeset végigjártuk anno. A teljesség igénye nélkül: parancs nélkül elindul. Nem veszi fel azonnal az apportot. Nem szabályosan veszi fel (a középső keskeny részen fogva). Nem hozza vissza. Visszahozza, de ledobja a földre. Nem dobja le, de nem ül be elém szorosan. Beül, de ferdén. Jól ül be, de nem tartja a fát míg elveszem, hanem elengedi. Tartja, elvétel után viszont külön parancs nélkül igazodik... és az akadályon át apportíroztatás még ezer fincsi csapdát rejt!
Ki lehet kerülni az akadályt, lehet mögötte percekig keresgélni, hova is esett a fa, visszafelé az akadályt meglátva inkább elejteni a cuccot, persze visszafelé is egyszerűbb ugrálás helyett kerülni, vagy még viccesebb átbújni alatta... ez a feladat legalább mókás, nem olyan uncsi, mint a hülye katonás menetgyakorlatok! Azt szeressék csak a németjuhászok meg a rotweilerek.
Az előreküldés ehhez képest már baromi könnyű, csak arra kell rávenni az ebet, hogy vezényszóra ész nélkül rohanjon előre lehetőleg egyenesen, amíg meg nem hallja a fektető parancsot. Eleinte nagyon nem értik, miért kell teperni, ha nincs is ott semmi (persze gyakorlás során gyakran pont ezért van - kedvenc játék, rongyocska, ilyesmi. Csak aztán rá kell venni, hogy akkor is szaladjon, ha már nincs ott a csábtárgy). Visszakanyarodnak, néznek a gazdára, hogy ezt most miért és meddig és különben is, hülye vagy te, miért fussak el tőled, ha eddig azon izmoztál, hogy menjek vissza?!
Másik verzió szerint annyira belejönnek, hogy hiába ordibál a gazdi hogy most már elég és feküdj, és FEKÜDJ, vagy legalább állj már meg, te büdös dög, csakazértis lendületesen kiszaladnak a világból. Esetleg visszabocognak megnézni, mi baja a gazdinak, hiszen lila a feje és nagyon hadonászik.
Helyben maradás, ez viszonylag jól megy, minden reggel gyakoroljuk amikor kifliért megyek. Dorci már a saroktól rohan a bolthoz, és várakozón beül a szokott helyére a bejárat mellé. Ha foglalt - árut pakolnak, tötymörög egy vásárló, vagy másik kutya van odakötve -, célzatosan toporog és csúnyán néz. Gyönyörűen megvár, nem hagy ott még kutyáért se, pedig ez tőle nagy szó. Azt szokta rühelleni, ha valaki simogatni akarja, ilyenkor látványosan küzd benne a helyben maradás kényszere és az idegen kéz érintése iránti utálat, és mivel az eszébe se jut, hogy harapjon, próbál úgy elhajolni, hogy közben ott is maradjon. Egy hattyú sehol sincs hozzá képest.
Szóval ez a feladat működik vizsgahelyzetben is, csak arra kell figyelni, hogy szó szerint veszi; helyben marad, és nem helyzetben. Vagyis neki belefér, hogy időnként felüljön, felálljon. A bírónak nem.
Mint mindegyik K99 ágazatban, az engedelmességiben is 9 szint van, lehet mazsolázgatni, kinek melyik felel meg. Az alacsonyabb szintek követelményei nagyjából megegyeznek a BH vizsgáéval, aztán egyre bonyolultabb feladatok jönnek, és egyre szigorodik a kivitelezés megítélése is. Azt hiszem, jó ideig megelégszem a 7-es szint teljesítésével, a 9-esben már idiótán nehéz gyakorlatok vannak. Esetleg majd szépítünk a 81 ponton, de ezzel csak csínján merek gondolni, mert eddig szinte mindenki megbukott, aki javítani akart a meglevő eredményén, vagyis másodszorra a 70 pontot se érte el...
Úgy tervezem, tavasszal az ügyességi 9-es szintjének futunk neki, jó sokat kell még rá készülni, de jóval szórakoztatóbb, mint az E. Van benne agilityre hajazó ugrabugra, vicces apportfeladat, különböző bólyákhoz rohangálás, szoborjáték (futás közben megtorpanás), távirányítás (néma csendben, messziről kalimpálva kell megértetnünk a négylábúval, mit is akarunk tőle), gazdi cipőjének kiválasztása egy kupac másikból. Szag alapján. Ráadásul az Ü-ben a legtöbb feladatnál lehet dumálni a kutyához, mutogatni neki, dicsérni, játszani vele, míg az E-ben maximum a feladat végén kaphat egy "jól van"-t meg egy vállveregetést. Á la echte munkakutya.
Valamikor belekezdünk az őrző-védő sorozatba is, főleg azért, mert látom, hogy a többi kutya mennyire piszkosul élvezi. Lehet őrjöngeni, ugatni, rohanni, zsákmányt elkapni, cibálni... mindent, amire az ösztöneik amúgy is sarkallják őket. Mindezt persze játékosan, végig kontroll alatt, egyszer sem elvadulva.
Amikor először láttam Grimbuszt, Tamás kutyáját, pont ŐV-t gyakoroltak vele. Csak annyi jött le, hogy egy színizom malinois nyálát fröcskölve, tombolva ugat, majd amikor elengedték a nyakörvét, kiló hússzal rontott rá a Michelinbaba-szerűre bugyolált segédre, elkapta a karját és úgy fogta, hogy lóbálni lehetett rajta. Vezényszóra nagy nehezen elengedte, de ott ordibált tovább mellette és a legkisebb moccanásra újra ugrott.
Ezek után nem nagyon mertem barátkozni Grimbusszal, tartottam a három lépést inkább jó ideig. Addig, amíg nem találkoztam az igazi énjével, merthogy ez a vadállat valójában egy smúzolós, hízelgős, csupaszív és maximálisan filantróp kutya. Úgy tud bújni és rajongani, ahogy Dorci sose. A támadás neki játék, ugyanúgy mint a frízbi (azért is széttépi magát, annyira imádja), a látszat ellenére fikarcnyi agresszió sincs benne. De hát az ŐV-t aszerint pontozzák, hogy mennyire tudja elhitetni az ellenkezőjét. Tegnap Winstonnak ez igen jól sikerült, holott a labradorok aztán végképp nem a vérszomjukról híresek.
Mindenkinek más-más feladat tetszik a csapatban, Dása például valójában egy (orosz) balerina, neki minden olyan dolog fekszik, ahol ugrani, felmászni, piruettezni kell. Guru lába ifjúkorában megsérült, ő marad a talajtornánál, akadály vagy palló láttán félénk kölyök lesz a vezérhímből. Tücsi teljesen rá van gyógyulva a gazdájára, ő szeret szorosan együttműködni, önálló feladatmegoldásban kicsit elveszett, Dorka viszont inkább saját utakon jár. Kópé pedig... ő univerzális, amilyen pici, olyan ügyes.
Akármennyire nehezemre esik, el kell ismernem, hogy minden bulis, élvezetes és izgalmas ügyességi, őrző-védő és nyomkövető képzés kivitelezhetetlen engedelmes alapok nélkül. Nem kell feltétlenül 5-ös vagy 6-os szintnél feljebb menni, de a régi jó BH-vizsgának megfeleltethető fegyelmezettség nélkül egyszerűen nincs meg az az összhang és egymásra figyelés kutya és gazda között, ami egy-egy feladatrész kidolgozásához, és a részek összerakásához kell. Nem mindegy, hogy egy bolhazsákkal dolgozunk, vagy egy zsák bolhával...
Hát... nagyon szégyellem, de én is úgy választottam fajtát, mint a legtöbben: mert szép. Sőt, baromi szép. Én meg baromi sznob vagyok, nekem nem csak szép, de pedigrés kutya kellett.
bundásjószág
Persze utóbbit megindokoltam nagyon ügyesen, okosan; mivel mindenképp szukát akarok ˙(mert az bújósabb, kedvesebb, nem akar bagzani állandóan, csak évi kétszer - és egyszerre pisil, nem kell késő este is felkeresni az összes villanyoszlopot a környéken), legyenek kölykei is*, és ha már vannak kölykei, azokat könnyebb elhelyezni, ha van törzskönyvük. Nna. Így kerek.
*én is elhittem, hogy valami baja lesz, ha legalább egyszer nem kölykedzik. Most már tudom, hogy ez botorság.
Annyi legalább egybeesett az elképzeléseimmel, hogy a belga álló fülű, csőorrú, szőrös, "szépészeti beavatkozás"-tól mentes ( = ép füle, farka) kutyakozmetikusra, napi fésülésre nem szorul. Nyomokban emlékeztet egy farkasra. És viszonylag elkerülte a túltenyésztést, örökletes nyavalyákat.
Tücsi és Dorka - a tervu és a gröni
Először a barna verziót, a tervueren-t néztem ki magamnak, hasonlóképp megfontolt okokból - csak arról tudtam, hogy egyáltalán létezik. Az akkori pasim ismerősének viszont grönije volt, és elkezdtek ezerrel rábeszélni (a pasas meg az ismerőse), hogy az sokkal jobb, csakis a fekete jöhet szóba. Megnéztem az ebet, aztán vállat vontam, hogy tulajdonképp oly mindegy... később jöttem csak rá, mennyire jó választás volt. A tervu se rossz, de mivel divatosabb, könnyebb belőle túltenyésztett példányt kifogni. Legalábbis akkor így volt. Most már mindkét szőrös változatban vannak ideggyengék, meg persze nagyon jók is.
a tervuerenek gyöngye, Guru
Szóval igazság szerint nem nagyon néztem a fajta jellembeli tulajdonságait és igényeit, illetve elolvastam, mit írnak, és beleszuszakoltam a saját elképzeléseimet. Azt már nem akartam tudatosítani, hogy folyamatosan dolgozni kell vele, rengeteget mozgatni, ingergazdag környezetet biztosítani. Hogy ugatós, rágós. Hogy a belga szuka a
hisztikirálynő szinonimája... például eljátssza,
hogy visítani kezd kan közelében, erre persze a kant
megbüntizik, miért bántotta csóré szukát. Az meg csak néz hülyén, hisz hozzá
sem ért. A szuka pedig röhög a markába, amilyen köcsög.
Hasonló sztori: a minap
esett be Dorka egy olyan társaságba, ahol volt egy másik belgalány. Nem ismerték egymást előtte, de csak összevillant a szemük, és tökéletes
szinkronban indultak rá egy kis terrierre. Hihetetlenek.
Timberrel állati mákom volt, hogy a külleme mellé könnyű kezelhetőség társult, ha Doris lett volna az első, soha többet a büdös életben nem akarnék belgát. :-)
Ugyanakkor bazi könnyen képezhető, lelkes munkakutya. Érzékeny ugyan, de nagyon is terhelhető, csak finom balansz kérdése; nem szabad annyira kemény kézzel bánni vele, mint a német fajtákkal, de nem is olyan mimóza, mint egy angol. Ha sikerül az energiáinak megfelelő levezetési csatornát találni, remek társsá válik, akit bárhova magával vihet az ember, nem bőg le vele.
És persze széééép.
Ha ma kellene fajtát választanom, borzojt vennék. Az is elegáns, méretes állat, viszont baromi lusta, igazi kanapékutya. Mellesleg bújós, cicás, édes. Nem mondom, hogy nem tud önfejű lenni, a visszahívás nála is problémás lehet, de persze más kutyája mindig zöldebb...
KK a sheltie-kért van oda, tőlem jöhet, ha sikerül egy idegileg rendben levő példányt kifognunk, és ha ő sulizik vele. Nekem elég egy dilinyós. Na meg a sheltie nálam nem üti meg a kutyaméretet, inkább a zónaadagnyi szaladgáló vattacukor meghatározás passzol rá... persze csajozáshoz ideális. ;-)
Lakás vs. kert
Sokan szörnyülködnek, amikor meghallják, Dorka lakásban lakik, semmi kert, kennel, tanya. Merészebbek még állatkínzást is kiáltanak. Ilyenkor megvárom, hogy lemenjen a gőz az agyamról, aztán vagy megosztom, amit erről gondolok, vagy nem. Most nem lila a fejem, úgyhogy elmondom.
veri az élet - a piros pötty az orrán kaviár
Dorci - és sok nyomorú sorsú társa - napi háromszor sétál, futkározik, találkozik mindenféle kutyával, szagokkal, ingerekkel. A belgának ugyan tényleg hatalmas a mozgásigénye, napi több órát kell vele sétálni, labdázni, dolgozni, de ha ezt megkapja, hóttmindegy neki, parkettán alszik-e utána, vagy az orgonabokor alatt. Ha otthon vagyunk, folyamatosan egy légtérben lehet a gazdáival, kap simogatást, kedveskedést, játékot, figyelmet. A városi kutyaélethez elengedhetetlen a szocializáció, jólneveltség (amúgy szerintem mindenféle léthez, csak itt sűrűbbek a konfliktushelyzetek), ezért hetente két-háromszor megyünk kutyaiskolába. Egyrészt cefetül élvezi, másrészt így nyugodtan a lehető legnagyobb szabadságot biztosíthatom neki, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Nyaralásokra szinte mindig magunkkal visszük, ott is végig velünk lehet.
Vegyük ugyanakkor az átlag kerti kutyát [Canis horticus...:-)]. Mondom, átlag, mielőtt a kertesházas kutyabolondok felhörrennének. Szóval. Napi egyszer elélök valaki egy tál kaját. Simogatást, pár szót akkor kap, amikor gazdi távozik és érkezik. Séta nuku. Más kutyákkal találkozás akkor, ha azok elmennek a kerítés előtt, akkor is az interakció kimerül a vicsorogva hörgésben, amolyan death metal módra. Ha valami miatt ki kell vinni a kertből, az rémálomszerű élmény. Kutya idegbeteg, gazdi nemkülönben, és egymást tuningolják.
Ez volt az átlag kerti. Ez még nem is olyan rossz, végül is el lehet így vegetálni tizenpár évet, legfeljebb nem lesz kicsattanóan boldog a blöki, de különösebb baja sem esik (hacsak ki nem szökik valahogy). De van ennél sokkal rosszabb, kutyához méltatlan, gazdája meg... á, mindegy.
Az egyik verzió szerint a kutya láncon él. Hallott ugyan a szomszéd holmi EU-szabályozásról, hogy négy méternél nem lehet rövidebb a lánc, de ki figyel ezekre a modernkedő marhaságokra, már a nagyapám is így tartotta a Bundást. Örüljön neki a rühös dög, ha megkaphatja a moslékot. Ha eszembe jut. Különben is, minél éhesebb, annál jobban őrzi a portát. Időnként leengedni a láncról? Nyáron friss és elegendő vizet adni neki? Netán árnyékot? Eltakarítani a mocskát, ne abban fetrengjen? Ugyan már, milyen hülyeségek ezek?! Majd akkor elengedem, ha már kivénhedt és nem tud őrizni. De csak ha már van helyette másik.
Van aztán az objektumőrző fenevad. Jó esetben éjjel elengedve, nappalra megkötve, hogy ne egye meg kenyéradó gazdáit, a kedves ügyfeleket, Mari nénit. De legalább nem magára hagyva héthosszat, mint nyomorúbb társai. Akiknek azért is rosszabb, mint a kóbor kutyáknak, mert esélyük sincs kaját, vizet szerezni a kerítésen belülre szorulva. Elmenekülni, ha tűz üt ki az őrzeményben (vagy vörösiszap önti el...), támadnak az ufók vagy a veszett denevérek, lásd még Cujo.
A leggyakrabban mégis az ellenkező véglettel találkozom, jelesül a lakásmérethez elvileg passzoló kistestű kutyák balsorsával - de ez már külön poszt lesz.
Nagy naivan azt hittem, mivel már két kutyám volt (Timber előtt egy cocker spániel tizenpár évesen) értek valamennyire hozzájuk. Sőt. Abban a hitben ringtam, nagyon is profi vagyok. Hisz Tinyó parancsszóra feküdt, ugatott, helyben maradt, bármikor és bárhonnan be lehetett hívni, tizenkét évesen is tanult új trükköket*, fiatalon pedig aktívan és sikeresen agilityzett. Soha nem volt gond nála a szobatisztasággal, egy kezem elég az általa szétrágott dolgok összeszámlálásához, hírből sem hallottam a szeparációs stresszről. Ha nyaralni mentem, bárkire rábízhattam, engedelmeskedett és alkalmazkodott.
* Ez nagy szó volt húsz éve, amikor még a mainál is szörnyűbb állapotok uralkodtak kutyás berkekben. Nemhogy kutyaiskolába nem jártak a népek, de még a legalapvetőbb dolgokra se tanították meg az ebeket. A kutyagumi felszedését most nem is említem. Bármilyen hihetetlen, ez utóbbi szerencsére nagyon sokat javult azóta.
Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy az ő vérvonalából kell származnia az utánpótlásnak. Anno három éves korában lett egy alomnyi kölyke Quartz-tól, köztük egyetlen fiú, Tangó. Róla hallottam, hogy híresen gyors agility-versenyző és tenyészkan. Épp voltak is eladó kölykei, de sajnos az egyetlen szuka, Phaedra már elkelt, de kaptam egy telefonszámot Laczay Ágihoz, övé a Black Night Light kennel. Kutyái Quartz távolabbi leszármazottai, jelen alomhoz viszont Tangónak is köze volt.
Itt két szabad kislány közül lehetett választani, Ági küldött fotókat róluk, bele is szerettem az egyikbe.
Ebbe, ni.
Engem válassz!...
...ja, és cuki is!
...hiszen édes vagyok, és ártatlan...
Mikor mentünk meglátogatni élőben a kicsiket, szóltam előre Áginak, ne árulja el, melyik az. Letelepedtem a fekete gombolyagok közé, az egyik határozottan felém gurult, feltornászta magát az ölembe, aztán elégedetten szuszogott meg pislogott rám. Kész, ki lettem választva.
Ági csendesen vigyorgott a háttérben, és elárulta, hogy őt szúrtam ki a fotókon. Mint kiderült, ő is Dorcit szánta nekem, mert már hamvas korában látszott, belőle jó munkakutya lesz, a tesója - Málna - pedig inkább nyugodt, szemlélődő, ideális terápiás állat. Így is lett, Málna a SANSZ Alapítványnál dolgozik, Dorka meg az idegeimen.
Doris & Málna - akkor és most
12 hetes korában felnyaláboltuk az akkor már nagy lóvá nyurgult kiskutyát, hazavittük, megsütöttük ...és kisvártatva felfalt. Mint a kisgömböc.
Na jó, először csak kóstolgatott. Minket, Timbert, a macskát. Utóbbival hagyott fel legelébb, pár szúrós pofontól visszariadt (azóta sokat finomodott a módszere, már csak hátulról támadja Maffiát. A cinyó cserébe nyíltan terrorizálja őt. Édesek.).
Reménykedtünk, Timbi megtanítja majd pár dologra, ez ugyan még nekünk is némileg ködös volt, mire is, de azért jó lett volna. Mittudomén, fegyelemre, jókutyaságra. Nna, persze...
...és én is! >:-)
Én igyekszem...
Kórus: mi jó kutyák vagyunk!!
Erről a kisasszonynak teljesen más elképzelései voltak.
Egyik első dolga volt, hogy villámgyorsan elrontsa az öreglányt. Tinyó az agyvérzése után amúgy is kicsit átment szenillába, szórakozott lett és feledékeny, Doris meg még adta alá a lovat. Ez volt mondjuk a legkisebb bajunk, szegény Timberről tudni lehetett, hogy már nem sokáig lesz velünk. Viszont az utolsó pillanatig igazi munkakutya maradt:
Játék mindhalálig. Három héttel ezután ment el
Nos, Dorka is igazi munkakutya. Elkezdett rendesen megdolgozni minket. És mint kiderült, ez csak a bemelegítés, az igazi hepaj féléves kora után jött.
, annál inkább az "ownership zone"-nak nevezett jelenséghez, vagyis hogy ami a farkasszármazék szája közelében/szájában van, az az övé, akár alfa, delta vagy omega. És a négylábú társadalom többi tagja ezt tiszteletben is tartja, a farkas maximálisan, a kutya többnyire. Esetleg lopnak egy lelógó cafrangot, ha elég nagy darab a zsákmány.
Ráadásul az Ü-ben a legtöbb feladatnál lehet dumálni a kutyához, mutogatni neki, dicsérni, játszani vele, míg az E-ben maximum a feladat végén kaphat egy "jól van"-t meg egy vállveregetést. Á la echte munkakutya. 
